1933. május 10-én érte el tetőpontját a hírhedt náci könyvégetések sorozata: Németország több városában nyilvánosan vetettek máglyára több tízezer, a nácik által „a német szellemet mérgezőnek” minősített könyvet.
Az agg Paul von Hindenburg köztársasági elnök 1933. január 30-án nevezte ki Adolf Hitlert, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) vezetőjét kancellárrá, s ezzel új időszámítás vette kezdetét Németországban. A náci kormány az élet minden területét ellenőrzése alá akarta vonni, mindent a nemzetiszocialista elvek és értékek szolgálatába akart állítani. A Führer hatalmának biztosításában oroszlánrészt játszott hűséges híve, Joseph Goebbels népnevelési és propagandaminiszter.
A német kultúra „megtisztításának” jegyében került sor az „elfajzott” művészet címen a 20. század festőóriásainak műveiből rendezett „leleplező” kiállításra, a „nem árja” zene betiltására, muzsikusok és komponisták ellehetetlenítésére. A sorból az irodalom sem maradhatott ki: jelentős művek tűntek el a könyvtárak polcairól, neves professzorokat fosztottak meg katedráiktól, az önkéntes száműzetést választó Nobel-díjas írót, Thomas Mannt kizárták a költészeti akadémiából.
A náci propaganda befolyása alatt álló felsőoktatási intézményekben bizottságokat hoztak létre, amelyek összeállították a német szellemet fertőző művek listáját, ez igen gyorsan háromezer címre gyarapodott. A brandenburgi „Harc a némettelen szellem ellen” elnevezésű „frontbizottság” 1933. május 7-én tette közzé felhívását:
„…felkérjük önt, hogy mindazt az irodalmat távolítsa el, melyet a mellékelt feketelista felsorol, hogy ezeket május 10-én, a berlini Opera téren nyilvánosan elégethessük.”
A dráma május 10-én érkezett csúcspontjához, amikor Berlinben, a Humboldt Egyetem, az Opera és a Szent Hedvig-katedrális által határolt Opernplatzon – a mai Babelplatzon – hatalmas tömeg előtt 20-25 ezer könyvet vetettek tűzbe. Liberális, anarchista, szocialista, pacifista, kommunista és zsidó szellemiségűnek ítélt és egyéb károsnak bélyegzett művek váltak a lángok martalékává. „Nemet mondunk a dekadenciára és a morális romlásra” – harsogta Goebbels gyújtó hangú beszédében.
A feketelistás szerzők között szerepelt Karl Marx és Bertolt Brecht, a „bomlasztó idegen befolyást” képviselő Ernest Hemingway és Jack London, a zsidónak bélyegzett Heinrich Heine, Stefan Zweig és Franz Werfel.
A lángok emésztették el a náci ideológusok által kritizált „kifogástalan származású”, de pacifistának minősített Erich Maria Remarque, Erich Kästner, Kurt Tucholsky és a később Nobel-békedíjjal kitüntetett publicista, Carl von Ossietzky könyveit is. Thomas Mann könyvei nem kerültek máglyára, de tűzre dobták testvére, Heinrich Mann műveit. Az eseményt, amelyhez az SS zenekara és kórusa szolgáltatott zenei kíséretet, élőben közvetítette a birodalmi rádió.
„A következő 12 évben csak azon ritka alkalmakkor láttam műveimet, amikor külföldön jártam. Különös érzés betiltott írónak lenni, aki nem látja többé könyveit a polcokon és a könyvesboltok kirakatában. A hazája egyik városában sem. Még a szülővárosában sem. Még karácsonykor sem, amikor németek sietnek a behavazott utcákon, hogy beszerezzék a karácsonyi ajándékokat”A „tűzbe vetettek” közül Kästner saját szemével nézte végig könyveinek barbár elégetését az esős estén, az írót fel is ismerték a tömegben, de nem esett bántódása.
– emlékezett vissza később Kästner.
A kulturális tisztogatás során 1933. május végéig mintegy ezer tonna könyvet távolítottak el a nyilvános könyvtárakból, a hatékony propagandával és a könyörtelen elnyomógépezettel szemben senki nem tanúsított említésre méltó ellenállást.
A könyvégetések hatalmas visszhangot keltettek külföldön, New Yorkban több tízezres felvonuláson tiltakoztak, a holland rádiókban a betiltott szerzők műveit olvasták fel. A száműzött szerzők ezután minden évben összegyűltek, hogy megemlékezzenek az ideológia nevében elkövetett pusztításról.
A Harmadik Birodalom által megsemmisítésre ítélt könyvek első kiadásait csaknem négy évtized alatt gyűjtötte össze Georg P. Salzmann. Az egyedülálló kollekciót az Augsburgi Egyetemi Könyvtár fogadta be és tette hozzáférhetővé a kutatás számára. A könyvégetés berlini helyén az izraeli szobrász, Micha Ullman 1995-ben készült, földbe süllyesztett emlékműve idézi fel sajátos eszközökkel a történteket. Az utcakövek közé beékelt, négyzet alakú üveglapon keresztül egy üres polcokkal berendezett könyvtár látható, az üveglap előtt a felirat, Heinrich Heine 1820-ból származó tragikus jövendölése:
„ahol könyveket égetnek el, ott végül embereket is meg fognak égetni”.
