Száztizenöt éve, 1908. május 14-én hunyt el Gracza György író, újságíró, történetíró, akinek legnagyobb hatású műve Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története című ötkötetes munka.
Részletek Gracza György írásából:
S megmozdul az egész oláh nép. Nagy tömegekben özönlik a kijelölt táborhelyekre. A októberi nap bágyatag fénye a villanó lándzsák ezrein törik meg. Már ez a gyülekezés is valóságos csapásként nehezedik Erdély védtelen magyarságára. Mint a sáskajárás, olyan e martalócz-had vonulása. Előtte a rémület, nyomán a pusztulás. De ez csak a kezdet. Amint táborhelyére ér, s tudatára jön roppant erejének: nem elégszik meg a puszta zsákmányolással, de immár vér után kezd szomjuhozni.
– Az isten alszik, szabad tenni mindent, – cseng folyton fülébe, mint édes dudaszó papjának prédikálása.
A lelkiösméret, ez az égi szikra, mely Istenhez emeli az embert, egészen kialszik szivéből; s vad ösztöneinek uralma alatt csakhamar vérengző állattá sülyed.
Balázsfalváról, a pártütés e gyúpontjáról, hol tiz-tizenötezer ember torlódott össze, indul ki az öldöklés.
A zabolázatlan tömeg, azonnal a táborozás megkezdésekor, mint az iszapos ár ellepi az egész vidéket. Itt fegyverek után kutat, amott élelmiszereket rabol. S e harácsolás közben a szertecsatangoló bandák valóságos hajtóvadászatokat rendeznek az uri-osztály ellen. Nincs irgalom, nincs válogatás. Üldözés tárgya mindenki: legyen az gyönge nő, avagy erős férfi, a megtört aggastyán épp ugy, mint a gagyogó gyermek; mindenki, ha magyarul beszél.
[…] A Gyula-Fehérvár felé vezető út meredek hegyek közt egy keskeny völgyön kanyarog keresztül. Ezen az úton menekülnek a zalathnaiak. A gyermekek gyönge lábacskáját feltöri az éles kavics, az idősebbeken a kimerülés vesz erőt; de azért csak futnak tovább, üzve-hajtva az életösztön ereje által.
Már-már azt hiszik, hogy szerencsésen megszabadultak. Feness község határánál azonban a móczok egy csapatja, amely a véres nyomukon indult, utóléri és körülfogja őket.
Vége mindennek… A menekülők karavánja megáll: némán, kétségbeesetten, mint a kiket halálra szántak. Csak a nők csöndes zokogása hallik.
[…] Ami ezután következett: azt toll nem képes leirni. Szörnyü, rettenetes mészárlás; örökös szégyenlapja az erdélyrészi román-nép történetének.
Az egész rablóhad, eszeveszett dühhel, ráveti magát a védtelen foglyokra, s csaknem egytől-egyig legyilkolja őket. Patakokban omlik a vér. Az áldozatok szivfacsaró jajkiáltása, mint egy rettenetes vád, belezokog a hangtalan éjszakába, s megremegteti még talán a vadállatokat is.
Mire megvirrad: a táborhelyen immár rémes csönd honol. A felkelő nap hatszáznegyven lemészárolt magyar véres tetemére veti bágyatag fényét.
Az egész csapatból, csodával határos módon talán százhuszan menekültek meg. Ezek egyike: Szabó János ref. lelkész, mint közvetlen szemtanu a „Honvéd” czimü lapban igy emlékezik meg a borzalmas vérfürdőről:
„… Itt Proszákán este a nedves térre a magyarokat lefektetik; igen, lefektetik, mert senkinek felállni nem szabadott, aki ezt tette, rögtön főbelőtték. Az elvett fegyvereket magok közt elosztják. Most aztán elkezdődött a fosztás, rablás. Mindenkit mindenétől megfosztottak. A nőknek hajukat szétbontották: nincs-e ott drágaság elrejtve, a női szemérmet megsértették. Mindenekelőtt a nőknek papucsaikat, a férfiaknak csizmáikat vették el. Egész éjszaka keresztül kutyáknak szidták, fenyegették, hogy a magyarokat egészen kiirtják.
Reggelre, október 24-én virradóra parancsolják a szegény kifosztott magyaroknak, hogy keljenek fel. És e szóra „indulj”, minden fegyvert rájok sütnek. S boldog volt, kit golyó talált, mert a többit a legnagyobb, legtigrisebb kinzások közt lándzsákkal verték agyon.
Nem kiméltek sem öreget, sem fiatalt; nem gyermeket, nem csecsszopót. Még az oláh nők is résztvettek a vérengzésben és kapával verték agyon asszonyainkat.
Császár Zsigmondnénak, egy jószivü úriasszonynak előbb fejét törték be, lándzsával mellét átszurták, úgy hogy mind elől, mind hátul a vér patakként folyt, aztán egy lándzsanyelet döftek méhébe, lemeztelenitették, csak egy inget hagyván rajta. A szegény asszony talán harmadnapra kábultságából magához jövén, mezitláb, egy ingben bevánszorgott Fejérvárra és az oláhoknál kegyetlenebb várparancsnok a várba sem engedte be, a városon a kórházba jutott, s iszonyu kinok között egy pár nap mulva meghalt. Pecherné 80 éves aggnő, Frendlné, Dianicsné mind alig mozogható öregek, lándzsa által haltak meg. Három szopós gyermeknek anyjuk szemeláttára nyakukat szakasztották el. Farkas László őrseregkapitánynak előbb egyik, aztán másik lábát, ismét egyik kezét, aztán a másikat vágták le, s végre főbeütötték…”
A zalatnai vérengzés 1848 októberében (Forrás: Wikipédia)
Zalathna egészen a tüz martalékául esett. Elhamvadt mind a három temploma, csaknem valamennyi középület, s száznál több ház. De elpusztultak az összes bányamüvek is, a munka és a szorgalom e nagyszerü telepei. S azalatt, mig a városban dúlt a vész, az oláhok nekifeküdtek a rablásnak. Csak a kincstár pénztárából tizenháromezer darab aranyat és húszezer darab ezüst huszast vittek el. Hát még az összeharácsolt magánvagyon! Százezrekre rúg annak az értéke. Átkutattak minden házat, minden egyes lakást. A feltört pinczékből az utczára guritották a boroshordókat, s ott dőzsöltek a füstölgő romok között, trágár dalok mellett nyivákoló dudaszónál. Két éjjel, két napon át, egész okt. 25-ikéig tartott ez a pokoli devernya. Ekkor aztán hozzáfogtak a zsákmány fölosztásához; a préda fölött azonban, szokás szerint, hajba kaptak és egymást kezdték öldökölni. Janku személyes közbejöttére vala szükség, hogy az ittas csőcselék között a rend némileg helyreálljon.
A zalathnai vérengzés hire egész Erdélyben mély megdöbbenést keltett. Maga Puchner is megsokalta a dolgot, s ráirt a forradalmi bizottságra, hogy hagyjon fel a czéltalan kegyetlenkedéssel. De nem hallgattak ezek immár a főhadparancsnok intelmére sem.
