A Római Klub előrejelzései nem váltak be, de abban igazuk volt, hogy egy véges rendszerben, mint a Föld, nem lehet a végtelenségig növekedni, különösen nem exponenciális módon.

A fenntartható növekedés régi vitatéma, magam is foglalkoztam vele már ötven évvel ezelőtt, amikor a Római Klub A növekedés határai című tanulmánya megjelent. A tanulmány azt igyekezett bizonyítani, hogy nem lehet a végtelenségig növekedni, mert a Föld erőforrásai elfogynak, a Föld elszennyeződik, az egyre növekvő népességet pedig nem lehet élelmiszerrel ellátni. A könyv előrejelzése szerint a 2030-as évekre, tehát a jelenlegi időszakra, az olyan fontos energiaforrások, mint az olaj vagy az olyan fontos fémek, mint a réz készletei gyakorlatilag kimerülnének. Ezt már akkor is vitatták, például a Sussexi Egyetem szakértői arra mutattak rá, hogy a feltárt olajtartalékok mindig körülbelül a következő harminc év fogyasztását fedezik, de azután újabb, esetleg drágábban kitermelhető, készleteket fedeznek fel és a készletek nem fognak kimerülni. Ugyanez igaz a rézre is. Valamikor a három százalék rezet tartalmazó ércek kitermelése volt gazdaságos, ma a néhány tizedszázalékot tartalmazó érceket is feldolgozzák. A készletek tehát nem fogytak ki, miközben a kitermelés jelentősen nőtt, a népesség pedig kereken kétszeresére növekedett a tanulmány kiadása óta.

A Római Klub előrejelzései tehát nem váltak be, de abban igazuk volt, hogy egy véges rendszerben, mint a Föld, nem lehet a végtelenségig növekedni, különösen nem exponenciális módon, tehát évente ugyanolyan százalékkal, ami egy akkoriban jellemző ötszázalékos gazdasági növekedés mellett az igények tizenöt évenkénti megduplázódását jelentette volna. Ez az ütem egyébként a hetvenes évek olajválsága nyomán jelentősen le is lassult, különösen Európában, míg az újonnan felzárkózó – elsősorban ázsiai – országok esetében a növekedés továbbra is dinamikus maradt. Összességében, a világ átlagában az elmúlt ötven évben mintegy háromszázalékos növekedést láthatunk, ami huszonöt évenkénti megduplázódást jelent.

Meg kell jegyezni, hogy az emberiség történetének döntő hányadában (attól függ, mikortól számítjuk az emberiség történetét) a növekedés – sem a népességé, sem a gazdaságé – a lakosság számára nem volt érzékelhető. Egyes gyorsan fejlődő vagy újonnan alapított városok kivételével egészen az ipari forradalom kezdetéig az emberek életük alkonyán lényegében ugyanazt a világot látták, mint amit ifjúkorukban megismertek, a népesség növekedése legfeljebb egy-két tized százalék volt, a műszaki fejlődés pedig lassú. Ha valaki egy szakmát elsajátított, abból egész életében megélt, nem kellett néhány évente újratanulni az egészet, mint ma.

Bizonyos problémák azonban már akkor jelentkeztek. Mezopotámiában az első városállamok korában az öntözéses gazdálkodás nyomán egy hektár földön mintegy huszonöt mázsa árpa termett, az öntözés következtében azonban egy évezred alatt a föld egyre jobban elszikesedett, és a termés a felére esett vissza. Ennek nyomán Sumer lassan elveszítette gazdasági és politikai jelentőségét, a fejlődés központja északabbra tevődött át. Ha valaki térképen nézi az ókori közel-keleti kultúrák terjedését, azt figyelheti meg, hogy azok fokozatosan nyugatra terjedtek, majd átugrottak az óceánon, de ezzel a térbeli mozgás be is fejeződött, keletre ott volt India és Kína.

Mára a kultúrák körbeérték a földet, ha valamelyik részét kimerítettük, nincs hová tovább vándorolni.

Ezért is merül fel ismételten, hogy valamilyen formában korlátozzuk a növekedést.

Bizonyára sokak előtt ismert Thomas Robert Malthus (1766–1834) elmélete, aki korának folyamataiból kiindulva (és mellesleg számos primitív és fejlettebb nép demográfiai viszonyait tanulmányozva) arra a következtetésre jutott, hogy míg a népesség (az akkori Angliában már jól érzékelhetően) exponenciálisan növekszik, addig az élelmiszer-termelés csak lassabban, számtani haladvány szerint, ami egy idő után nem teszi lehetővé a népesség eltartását. Ezért a majdan bekövetkező tömeges éhhalál elkerülése érdekében olyan intézkedéseket javasolt, amelyek csökkenthetik a születésszámot. Többek között úgy vélte, hogy az életkörülmények javulása egyben a születésszám növekedéséhez is vezet, ezért a minimálisan szükséges bérek mellett foglalt állást.

Bár Malthus feltételezéseit az idő nem igazolta, például pont az életszínvonal növekedése vezetett a születésszám csökkenéséhez, az ma is nyilvánvaló, hogy a növekedésnek korlátai vannak. A Malthus által vizionált éhhalál is előfordult mind a 19., mind a 20. században, ami a gombabetegségen (Írország) illetve a szárazságon (Szovjetunió és Kína) és árvizeken (India) túlmenően a relatív túlnépesedésnek is betudható: a tartalékok nem voltak elegendők a kedvezőtlen időjárási körülmények áthidalására. Kínában ekkor radikális intézkedéseket hoztak, a házaspároknak csak egy gyereket engedélyeztek, amivel néhány évtized után meg is állították a népesség növekedését, de egyúttal hatalmas problémát is teremtettek, mert (nyilván nem megengedett beavatkozások nyomán) sokkal több fiú született, mint lány, másrészt mostanára a teljes termékenységi ráta olyan mértékben lecsökkent (a korábbi 5-ről 1,7-re), hogy fő problémává a népesség elöregedése vált. Indiában is próbálkoztak a születésszám korlátozásával, de az ország demokratikus politikai berendezkedése miatt az nem volt végrehajtható. India népessége jelenleg is évi egy százalékkal (13 millió fővel) növekszik, és már meghaladta Kína népességét, holott az ötvenes években még annak kétharmada volt. Indiában az élelmiszer-ellátást a hatvanas évek „zöldforradalmával” megoldották, de senki nem adhat biztosítékot arra, hogy nem támad-e egy olyan gombafajta, mint az ír burgonyavész esetében történt.

Míg korábban a népesség stabilitását – ahogy azt Malthus is láttatta – a maga kegyetlen módján a természet biztosította, a humánusabb megoldásra törekvő emberi beavatkozás is lehet problematikus. Mint Kína esetében is látjuk, nem könnyű a teljes termékenységi rátát mesterséges eszközökkel a stabilitáshoz szükséges 2,1-es értéken tartani.

Hasonló problémát okoz, ha az anyagi javak, vagyis a GDP növekedését tekintjük.

Hol a felső határ? Ma a magas és alacsony jövedelmű országok egy főre jutó jövedelmei közötti eltérés hússzoros, az egy főre eső energiafogyasztásban pedig tizenötszörös. Élhetnek-e a mai szegény országok is majd úgy, mint a gazdagok, és az mekkora terhelést jelentene a Föld számára, amelyről már ma is azt mondják, hogy másfélszer nagyobb mértékben használjuk ki, mint ami hosszú távon fenntartható lenne.

Egy következő probléma, amin kevesen gondolkodnak, de szinte mindenkinek szembe kell néznie vele, az a megtermelt tartós, főleg infrastrukturális javak fenntartása.

Míg termelni és építeni – a gépesítés, automatizálás jóvoltából – viszonylag kevés emberrel lehet, ugyanezen tárgyak fenntartása már kézi munkát igényel. Gondoljunk például egy egyszerű gumiabroncscserére autó esetében vagy a lakásunkban akár csak egy csöpögő csap megjavítására, nem beszélve az olyan nagy létesítményekről, mint az utak, vasutak, középületek, stadionok, ahol a karbantartás, a fenntartás mind élőmunka-igényes. Egy háztartásban is a meglévő állóeszközöknek és a folyó jövedelmeknek megfelelő arányban kell állniuk, hogy a háztartás fenntartható legyen. Ki kell fizetni a villanyszámlát, meg kell javítani a tetőt. Egy ország szintjén, de globálisan is ez úgy jelentkezik, hogy nem érdemes többet építeni, termelni, mint aminek a fenntartását biztosítani tudjuk. Turistaként vagy esetleg csak képeken mindenki látott már dzsungelek által benőtt vagy a sivatag homokja által betakart városokat. Valaha ezek mind virágzó települések voltak, de elszegényedtek és végül, ami épült, azt a természet vette birtokába.

Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy míg a természet szépen megoldotta, hogy amit felépített, azt le is bontja és újrahasznosítja, a modern, ipari korszak emberének ez nem sikerült. Míg a néhány évtizeddel ezelőtti paraszti gazdaságok lényegében hulladékmentesen tartották el a lakosság kétharmadát, ma szinte belefulladunk a hulladékba, aminek a nagy része csomagolóanyag. Kényelmes, termelékeny, de fenntarthatatlan.

Ma a tudományosan megalapozatlan feltételezésekre épülő klímahisztéria (meg a háborúig fajuló rivalizálás) vonja el a figyelmet az emberiség jövője szempontjából sokkal fontosabb kérdésről, a hosszú távú fenntarthatóságról. Épp ideje lenne, hogy hisztéria helyett a történelmi tapasztalatokra és a valóságból kiinduló mérnöki (és gazdasági) számításokra építve néznénk szembe az emberiség hosszú távú problémáival.

Forrás: Magyar Hírlap

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója, a C12 csoport tagja

Fotó: PS TV