Amikor azt gondoljuk, már mindent értünk, és nem lehet fokozni a velünk szembeni diszkriminatív agressziót, kiderül: dehogynem.
Talán emlékszünk még a több szempontból is klasszikus példát hordozó A Pál utcai fiúk című regényben fellelhető igazságokra. Egészen pontosan arra, hogyan hatalmasodik el az erő a gyengébbnek tűnő fölött, hogy végül a látszólag legvédtelenebb – a regényben szereplő Nemecsek Ernő – tragédiájának hősiessége hozza el az igaz emberről vallott katarzist. Igen, az üveggolyók igazságtalan elkobzására – einstandra – gondolva vetődik fel a kérdés, hogy miért nem vagyunk képesek elkerülni a bajt, bármennyi példát is produkál a magyar és más népek történelme.
Évszázadok távlatából jól látható, hogy döntési kényszerek idején a válságok megoldása helyett a kiszámítható tragédiákba sodródtunk.
A történelem gyakran tanította móresre a magyart, jóllehet – nemcsak utólag látszik ez – elkerülhetők lettek volna a sorscsapások. Gondoljunk a közelmúlt kihívásaira, 1944-re, amikor politikusok egy csoportja országunkat átengedte a hitleri Németországnak. De nem volt elfogadhatóbb az 1956-os árulás sem a szovjet tankok behívása idején.
És mi van a jelenlegi életünket alapvetően meghatározó 2004-es döntéssel, mikor szinte euforikus módon üdvözöltük belépésünket az Európai Unió nagy családjába? Mert hittük és reméltük, hogy végre annyi tévedésünk után révbe értünk, hisz a Nyugat barátságánál és szövetségi viszonyánál, ideértve a NATO-tagságot is, nem lehet jobb élethelyzet.
Feltételeztük, hogy barátok között csak és kizárólag a jólét és a méltó megbecsülés vár ránk.
Túlzás állítani, hogy minden magyar ember a fényes jövőt vizionálta volna, hisz léteztek tisztábban látók közöttünk, akik óvták országunkat egy újabb csalódástól, és nemmel szavaztak az Európai Unióba történő csatlakozás kérdőívén.
Vajon látták a jövőt, vagy már akkor is nyilvánvaló volt, hogy a hozzánk hasonló kis nemzetek, melyek persze csupán terület és lélekszám szempontjából „kisebbek”, kárvallottjai leszünk, lehetünk a közös asztalnál történő osztozkodásnak? Nincs kizárva, hogy már húsz évvel ezelőtt is megvoltak a jelek. Akik komolyan olvasták irodalmunk klasszikusait, köztük A Pál utcai fiúk című regényt, kétséget sem táplálhattak, hogy számunkra az elköteleződés mindig elhozza a későbbi kijózanodás reggelét. Csak akkor már kifosztva (a magyar gazdaság leépítése), másodrendűvé degradálva (a nyilvánvaló kettős mérce alkalmazása) és megfenyegetve (akár katonai megszállást is beígérve) ébredünk a politikai ajzószerek táplálta mámorból.
Amikor azt gondoljuk, már mindent értünk, és nem lehet fokozni a velünk szembeni diszkriminatív agressziót, kiderül: dehogynem.
Begőzölt agyú, az asztalokon dörömbölő bürokraták az Európai Unió alapokmányát figyelmen kívül hagyva az követelik, hogy a gondolkodó, önálló akarattal is rendelkező „kicsiket” zárják ki a döntési mechanizmusból, amennyiben azok szembehelyezkednek a többség, az „igazi” demokraták, vagyis a „nagyok” akaratával. Ráadásul ilyen jog(talan )helyzetben hiába vétóznának, a verdiktek rájuk is automatikusan kötelezővé válnának. Aha! Lehet ez ellen apellálni, annak tudatában persze, hogy amit az erő eltervez, azt végre is hajtja, különösen akkor, ha a múlt példáit követve az érintett országok belső kollaboránsai támogatják a nagyhatalmi érdekeket.
Hová rejtsük hát mi, Nemecsek Ernők az üveggolyóinkat?
Vagy elég, ha abban bízunk, és ennek érdekében nyugton maradunk, hogy az élet végül az igazságot birtoklók megsegítésére siet? A politika nehézsége mindig is a döntési kényszerből táplálkozik, és a kihívások koroktól függetlenek. Ezt hívják a politikai időzítés művészetének: mikor, mit, hogyan? Mert újra itt kopogtat az 1944-hez, 1956-hoz és 2004-hez hasonlatos történelmi kihívás. Sok tekintetben jogosan érezzük úgy, hogy az Európai Unió nem az igazi helyünk. Ezért egyesek az atlantizmus iránti elköteleződésben látják az alternatívát. Mielőtt újabb félreértésre bőven okot adó barátot engednénk a Kárpát-medencébe – amerikai zászlót lobogtatva –, csináljunk számvetést, hisz stratégiai értelemben mégsem vagyunk azonnal döntési kényszerben. A kapkodás a szintén kínálkozó semlegesség lehetőségét zárná ki.
Az úgynevezett egypólusú világ agóniáját csak egy nagy háborúval – mely az emberiség részleges kipusztításával járna – lehetne a kialakult nemzetközi helyzetben visszafordítani.
Szóval az Egyesült Államok világra gyakorolt hatása a jelenlegi formájában egyre kevésbé hatékony, függetlenül attól, republikánusok vagy demokraták irányítják. Ráadásul a tengeren túl élő politikusok gondolkodását és jogérzékenységét jól jelzi a főügyészük minapi döntése. Az Egyesült Államokban lefoglalt orosz vagyonokat Ukrajna kapja meg további felhasználásra – jelentette ki a főügyész. Az amerikaiak által politikailag megszállt lengyelek már követték is „tanítójuk”, kevésbé cinikusan fogalmazva: új szövetségesük példáját. A lengyel ügyészség ugyanis Gerhard Schröder volt német kancellárt hivatalosan az oroszokkal való kollaborációval vádolta meg, csak azért, mert meg merészelte kérdőjelezni a jelenlegi amerikai és brüsszeli direktívákat az ukrán konfliktusban.
A példa mutatja, mit jelent Washington logikáját követni.
Nem állunk messze ama víziótól, hogy eljöhet a pillanat, amikor a magyar emberek külföldön tartott értékei könnyen kalapács alá kerülhetnek, amennyiben befogadunk ilyen típusú szemléletet.
Mindezek okán kíséreljük meg figyelmen kívül hagyni a „nagyok” viaskodását, és amennyire csak lehet, maradjunk ki a tűzvonalból. Ne parolázzunk, még akkor se, ha aki mer, az nyer játékban a szerencse a kockázatot vállalóra kacsinthat.
Különben sem kell sokáig várni. Napjaink történései eddig soha nem tapasztalt sebességgel rohannak át a mindennapokon. Olyan korba keveredtünk, amikor a politikusok is arra kényszerülnek, hogy ne a jövőt tervezzék, hanem a múlt és a jelen abszurditásából következő katasztrofális helyzeteket próbálják orvosolni. Mi lehet a közbülső megoldás? Olvassuk újra Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk regényét, ami – tévedés ne essék – nem csak a fiataloknak próbál utat mutatni.
Földi László titkosszolgálati szakértő, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumának elnöke
