Sohase hittem volna, hogy egyszer az indiai médiához kell fordulnom, ha angol nyelven hiteles tájékoztatást akarok kapni az orosz–ukrán háborúról – írja véleménycikkében Hegyi Gyula, volt európai parlamenti képviselő.

A liberalizmus nemes hagyományaként gyakran hallottuk azt a Voltaire-nek tulajdonított mondást, mely szerint akár a halált is vállalni kell azért, hogy a velünk ellentétes nézeteket vallók is elmondhassák a véleményüket. Ilyen szélsőséges formában ez persze csak jelképes intés a véleményszabadság tiszteletére, de tény, hogy a nyugati demokráciákban a sajtó- és véleményszabadság alapvetően megvolt.

Az ukrajnai háború kitörése után az Európai Unió vezetői ezt rúgták fel az összes orosz hírcsatorna és információs forrás betiltásával. Talán nem is annyira a betiltás ténye volt meglepő, hanem az, hogy

a tegnap még liberálisnak gondolt értelmiség milyen természetesen fogadja a cenzúrát. Pedig ha egy hatalom rászokik a cenzúrára, később nehezen adja fel önként.

Az első indoklások szerint az orosz propagandát azért kellett betiltani, hogy ne zavarja meg a korrekt és hiteles nyugati tájékoztatást. De hamar kiderült, hogy a nyugati (főleg brit) propaganda teljesen hamis képet ad a háborúról.

Tizenöt hónapja mindennap bejelenti Oroszország gazdasági és katonai összeomlását, lőszerkészlete kifogyását, Putyin rákját, halálát, hasonmásai fellépését és hasonló álhíreket. Az úgynevezett elemzésekből pontosan az hiányzik, amitől az elemzés elemzés: az okok és a tények tárgyilagos bemutatása. Napjaink egyik legfontosabb geopolitikai változását, a világ legnagyobb területű és legnagyobb lakosságú nukleáris hatalmának katonai szövetségét, annak hosszú távú következményeit lényegében elhazudják a közvélemény előtt.

Magam tizennégy éves korom óta olvasok angolul, cikkeim is jelentek meg brit lapokban. Sohase hittem volna, hogy egyszer az indiai médiához kell fordulnom, ha angol nyelven hiteles tájékoztatást akarok kapni az orosz–ukrán háborúról.

Nemes nyugati érték volt a kollektív büntetés elutasítása, amelyet különösen azok értékeltek, akik Kelet-Európában megélték egész népcsoportok, társadalmi rétegek meghurcolását. Ehhez képest elszomorító az a könyörtelenség, amellyel a nyugati vezetők minden orosz és belorusz sportolót eltiltanák az olimpiától, még zászlójuk és himnuszuk használata nélkül is. Különösen elgondolkodtató, hogy a Nyugattal szemben az úgynevezett globális Dél országai állnak ki a sport politikafelettisége, a béke szelleme és a tisztes versenyzés mellett. Erre a háború után is sokan emlékezni fognak. A belorusz sportolók kitiltása amúgy a Nyugat szempontjából is ostobaság. Az ország nem lépett be a háborúba, és ha a belorusz sportolók az oroszoknál kedvezőbb feltételek mellett versenyezhetnének, akkor ez lélektanilag a belarusz társadalom függetlenségi tudatát erősítené.

A Nyugat a sikerét más okok mellett annak köszönhette, hogy a diktatúrákkal szemben nem rendelte alá a gazdaságát ideológiai jelszavaknak, papírízű teóriáknak

Tavaly február előtt

aligha gondoltuk, hogy az olcsó és mérsékelten környezetszennyező energia helyett drágább és a Fotó: környezetet jobban terhelő energiára kell átállnunk ideológiai okokból.

Az Európai Unió persze elég gazdag, de azért a gazdaság alapvető törvényszerűségeit hosszabb távon még mi sem írhatjuk felül a háború vörös ködétől elvakítva. Különösen akkor nem, ha nagy szövetségesünk, az USA, és nagy vetélytársaink, India és Kína egyaránt borsos hasznot húznak a brüsszeli szankció-cunamiból.

Az utazás szabadsága, a polgári légi forgalom folyamatos növekedése is a Nyugat rokonszenves vívmányai közé tartozott. Moszkva és London, Budapest és Párizs között a hidegháború évtizedeiben is rendszeresen közlekedtek a keleti és nyugati légitársaságok repülői. A kelet-európai diktatúrák bukásához az idegenforgalom, a kulturális és sportkapcsolatok, az utazás fokozatosan bővülő szabadsága is hozzájárult.

Az Ukrajna iránti szolidaritást nem kontinensnyi légterek lassan másfél éve tartó lezárásával,  a polgári légi forgalom akadályozásával kellene kifejezni.

Bónuszként ráadásul a repülés szabadságának hasznát így olyan országoknak engedjük át, amelyeket amúgy nem tartunk a szabadság bajnokainak.

És igen, a béke

A Nyugat erejében mindig benne volt a tárgyalás, a megegyezés, a kölcsönös érdekbeszámítás képessége. Ez segítette ki azokból a konfliktusokból, amikor a rációt feladva időlegesen maga is ideológiai kalandokba vagy hódító háborúkba csúszott bele. Mára mindez tragikusan megváltozott. Földünk nyolcmilliárd lakosából hétmilliárd olyan országokban él, amelyek vezető rétege és közvéleménye vagy az azonnali békét követeli az orosz–-ukrán fronton, vagy nem is érdekli a háború.

Lassan nincs már olyan nagyobb ázsiai, afrikai vagy latin-amerikai ország, amely ne állt volna elő béketervvel, közvetítési javaslattal, nem beszélve a Vatikánról, Törökországról és Izraelről. Az Európai Unió és az Egyesült Államok vezetői olyan fölényesen söprik le ezeket a kezdeményezéseket, mintha azok gyarmati törzsek alázatos petíciói lennének. A nyugati vezetők oda-vissza repkednek az úgynevezett Globális Dél fővárosai között, és egyre több nemzetet fenyegetnek meg szankciókkal azért, mert sok évtizedes el nem kötelezett hagyományaik alapján most is semlegesek akarnak maradni.

A vietnámi háború kudarca után a Nyugat felismerte, hogy elvei elfogadtatásághoz a „hearts and minds”, a szív és az értelem megnyerésére van szükség a befolyásolni kívánt országokban. A mai brigád, a Blinkenek, Borrellek, Baerbockok, hogy csak a B betűsöket említsük, éppen ezt felejtették el.

Mindenütt szankciókkal fenyegetőznek, követelnek és kioktatnak, vendéglátóik érzelmeivel és hagyományaival mit sem törődve.

Eredményt ezzel sehol sem érnek el, de egyre több helyen erősítik azt a hitet, hogy a nem nyugati országok számára nagyon is hasznos lenne egy Moszkva–Peking-centrum megerősödése. Ezt én nem így gondolom, de ennek semmi jelentősége sincs. Az Európai Unió, amely sokáig humanitárius és környezetvédő akciókkal, segélyprogramokkal és udvarias gesztusokkal akarta megnyerni az egykori Harmadik Világ szívét és értelmét, ma dühös háborús blokként próbálja maga mögé sorakoztatni ezeket az országokat. Ráadásul

a legtöbb szankció, tilalom, cenzúra érdemben nem befolyásolja a front helyzetét, többet árt nekünk, mint amennyit használ az ukránoknak.

Ez a háborús politika minden nap elpusztít valamit abból, ami a Nyugatban jó volt, amiért szerettük és továbbra is szeretni szeretnénk.

Index

Kiemelt kép: Pixabay