Ha valami olyasmi kerül a birtokunkba, ami eredetileg nem a miénk, amire csak úgy szemet vetettünk, amit csak úgy megkívántunk, az attól még, hogy elfoglaljuk, nem lesz a sajátunk.
Megyek haza trianonozni, mondtam egy barátomnak ma délután. A kismarosi focipálya lelátóján üldögéltünk és néztük, ahogy a gyerekeink már vagy másfél órája játszanak a tűző napon. Ők még bírják, mi már kevésbé, vagy inkább egyáltalán nem.
Vajon mit lehet még mondani vagy írni Trianonról, kérdezte ez a barátom.
Mit lehet még, amit ne mondtak vagy írtak volna már vagy százszor. Fogalmam sincs, mondtam neki. Tényleg nem volt fogalmam, most sincs. Hazafelé összefutottam egy nagymarosi illetőségű cigány férfival az italdiszkont előtt. Régóta ismerem látásból, az egész családja virágárus. Most is ott állt egy halom tulipánnal a kezében. Neked adom az összeset, testvérem, én már nem tudok mit csinálni velük, megyek haza, mondta, amikor meglátott. Odaadta a halom tulipánt és elindult a vasútállomás felé. Ott álltam az ipari mennyiségű tulipánnal, amit biciklivel kellett valahogy hazavinnem. Néztek is nagyokat a helybeliek, ahogy a rengeteg tulipánt a bicikli kormányán egyensúlyozva tartottam hazafelé. Valami nagy mocsokságot csinálhatott ez otthon, ha ennyi tulipánnal akarja kiengesztelni a feleségét, gondolhatták.
Nyilván „ünneprontó” leszek, de ez nehezen elkerülhető. Ha a sokszor olvasott és hallott patetikus regisztert használnám, azt falsnak érezném, ha ironizálósra venném az egészet, az szintén hiba lenne. Van egyáltalán megfelelő nyelv, ha Trianonról beszélünk vagy írunk? Százhárom év elteltével mit lehet erről mondani? Mondani persze sok mindent lehet, írni is sok mindent lehet. Trianonnak hatalmas irodalma van, de megmondom őszintén, ez az irodalom engem kevéssé érdekel. Nem mintha nem lennének értékes darabjai. Vannak. Ennek az irodalomnak ismerem is jó néhány emblematikus művét.
Legutóbb akkor trianonoztam magamban, amikor a Magas-Börzsönyben sétáltam éppen.
A Nagy-Mána nevű hegycsúcsra igyekeztünk, és a hegygerincen ért utol az sms, amelyben tudatták velem, hogy üdvözölnek Szlovákiában. Aki errefelé él és szokott bolyongani a hegyekben, gyakran kap efféle sms-t. Valamikor régen meg is vicceltem ezzel a nagyirtáspusztai kulcsosház gondnokát. Álltunk a patak hídján, cigarettáztunk, és egyszer csak megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy a Börzsönyt Szlovákiához csatolták. Nézett rám értetlenül. Ma reggel csatolták el, mondtam neki, és az érintett területen élőkkel sms-ben tudatták az elcsatolás hatályba lépését. Bizonyítékként megmutattam neki az sms-t. Rémült tekintetét azóta sem felejtem.
De ez a történet már önmagában blaszfémiának tűnhet sokak számára. Lehet ilyesmivel viccelni? Lehet vicc tárgyává tenni Trianont? Azt hiszem, lehet. Az abszurd mint műfaj mélyen átjárja a Kárpát-medence huszadik századi történelmét. Az abszurd és a tragédia a két meghatározó történelmi műfajunk. Nagyon nehéz olyasmit kitalálni, ami már ne történt volna meg így vagy úgy. Hamvas Béla írja, hogy a démon ellen egyetlen módon lehet hatásosan védekezni: ki kell nevetni. A módszer működik, többször ellenőriztem. Trianont nyugodtan felfoghatjuk egyfajta démonként.
Egy olyan démonként, ami százhárom éve rohasztja itt a levegőt.
Mert tényleg rohasztja, efelől ne legyenek kétségeink. De azoknak a levegőjét is rohasztja, akik a démon kegyeltjének érzik magukat. Ők persze azt hiszik, hogy az ő levegőjüket nem rohasztja, de ez legyen az ő bajuk. Lehetne itt szikár tényeket sorolni. Lehetne azt mondani, hogy a Trianon után elcsatolt területek városait szétrohasztották, Kassából, Nagyváradból, Kolozsvárból stb. nagyjából putrit csináltak, az elcsatolt területeken élő magyarságot pedig lelkileg és fizikailag folyamatosan terrorizálták.
Lehet ezt mondani? Lehet. Igaz ez? Igaz. Aki az ellenkezőjét állítja, hazudik.
A démon többek között arról ösmerhető fel, hogy áldozatát megtéveszti. Az egyiket azzal, hogy a kegyeibe fogadja, a másikat azzal, hogy megkínozza. Akit a kegyeibe fogad, azt ugyanúgy megkínozza, mint azt, akit megkínoz. A démonnal ugyanis nem lehet jó üzletet kötni, hiába minden, úgyis túljár az eszünkön. A román, az ukrán, a szlovák, a szerb, a horvát, az osztrák és a szlovén eszén is, nem csak a magyarén. Nevezett nemzetek (a magyarokat kivéve) százhárom éve abban a hitben élnek, hogy az úgynevezett történelem igazságot szolgáltatott nekik. Hogy megkapták, ami jár, mert lám, mégis van igazság a Földön. Lehetne őket irigyelni ezért.
Fotó: MTI/Czimbal Gyula
De jó lehet abban a hitben élni, hogy Iustitia istennő meghallotta a panaszukat és megfelelően intézkedett. A magyar nemzet ezzel szemben százhárom éve abban a hitben él, hogy az úgynevezett történelem kibabrált vele, hogy szemmel láthatóan nincs igazság a Földön, mert ha lenne, mindez nem történhetett volna meg. Nevezett nemzetek (a magyarokat kivéve) százhárom éve a beteljesedett bosszú boldog kielégültségében leledzenek. Hogy miért is kellett bosszút állniuk, arról megoszlanak a vélemények, de maradhatunk annyiban, hogy ez valamiféle mitikus, tárgytalan érzés lehet, a feltételezett okokra ma már nem emlékszik senki, de nem is érdekel senkit.
Tények itt soha nem számítottak, nem rúgtak labdába, mert a démon eleve nem a tényekkel dolgozik.
A démon indulatokat szabadít fel, a sötét ösztönvilágot segíti napfényre. Sugdolózik a sötétből, és csupa olyasmit mond, amit magától senki sem merne kimondani. Kimondja helyettünk mindazt, aminek a kimondásához gyávák vagyunk. De az igazi célja az, hogy ne ő, a démon, hanem mi magunk mondjuk ki végre, és ne csak mondjuk, hanem meg is cselekedjük mindazt, amit végre kimondtunk. Nevezett nemzetek (a magyarokat kivéve) mindezt megcselekedték. Igaz, maguktól képtelenek lettek volna erre. Legnagyobb szerencséjükre azonban az úgynevezett történelem az ő oldalukra állt. Meghallotta mérhetetlen panaszukat és igyekezett azokat orvosolni legjobb tudása szerint. A művelet sikerült, háromszoros hurrá, durrogjon a pezsgő, ropogjanak a díszsortüzek.
De valami mégsem stimmel ezzel. A remélt Árkádia sugaras aranykora valamiért nem realizálódott. Ha megnézzük azokat a nemzeteket, amelyeknek jogos jussuk megszerzése után Árkádiává kellett volna válniuk, mindent látunk, csak Árkádiát nem. Boldog országokat látunk? Prosperáló, virágzó államokat? Nem. De hát miért nem? Mi lehet az oka annak, hogy a dicsőséges művelet szemmel láthatóan nem hozta meg a hőn áhított Kánaánt? Talán csak nem valami átverés történt? Jesszusmária, erre még gondolni is rossz lenne.
Elképzelhető, hogy ezek az államok félre lettek vezetve? Hogy az üzleti szerződésben, amit megkötöttek, voltak olyan kisbetűs részek, amelyeket nagy felindultságukban nem olvastak el alaposan?
Voltak bizony, ezt biztosra vehetjük. A kisbetűs részeket szó szerint nem ismerjük, de a tartalmukkal nagyjából tisztában lehetünk. Valami olyasmi szerepelt bennük, hogy egy szomszédos ország területeinek elrablása, e területek őshonos lakosságának megfélemlítése, terrorizálása, vegzálása és megalázása nagy élvezet ugyan, de sajnos súlyos ára van.
Ha valami olyasmi kerül a birtokunkba, ami eredetileg nem a miénk, amire csak úgy szemet vetettünk, amit csak úgy megkívántunk, az attól még, hogy elfoglaljuk, nem lesz a sajátunk.
Hiába szálljuk meg hadsereggel, hiába ültetjük a régiek helyére a mi hivatalnokainkat, hiába tűzzük ki a zászlóinkat mindenhová. A dolog így nem megy, nagyon sajnálom. A súlyos ár az, hogy mindezt tudjuk, de innentől kezdve úgy kell tennünk, mintha nem tudnánk. Alakoskodunk, szerepet játszunk, de a valóság az, hogy egyetlen nyugodt percünk sincs többé. A lélek lassan megmérgeződik, és hiába minden, valahol odabent, a mélyben folyton piszkál minket valami. Csak ezt a piszkálást érezzük mindig, amitől idegessé válunk, rémeket látunk, és ha hozzánk szól valaki, összerezzenünk. Úgy mondják, rossz lesz a lelkiismeretünk. A rossz lelkiismeretű ember pedig lassan felemészti önmagát, kényszerképzetek örvénye nyeli el, hiába próbálja minden szinten igazolni magát. Valami ilyesmi szerepelt a szerződés kisbetűs részében, de ezeket a kisbetűs részeket a démon láthatatlan tintával írta. Bár írhatta volna láthatóval is, az érintettek nagy hevületükben akkor sem olvasták volna el.
Végső soron sajnálom őket ezért, ezt minden irónia nélkül mondom.
Nem lehet könnyű így élni, ezt az ellenségeimnek sem kívánom. A helyzet az, hogy át lettek verve, hogy a démon százhárom éve a hasát fogja a nevetéstől. Ez a nevetés visszhangzik azóta a Kárpát-medencében, csendes éjszakákon tisztán hallani. Nevet rajtuk, a szerencsétlen párákon, akik azt hitték, jó üzletet kötöttek, és nevet rajtunk, nem kevésbé szerencsétleneken, mert elhisszük, hogy elvesztettünk valamit, amit valójában soha nem lehet elveszíteni.
Két lucfenyő nődögél a kertünkben. Az Alacsony-Tátrából hoztam őket néhány éve, az Ördöglakodalma-hágóról. Szépen cseperednek, már alig férnek el a cserepükben. Lassan ki kéne őket ültetni. Mire megnőnek, remélem, valamilyen csoda folytán végleg elhal majd ez a nevetés. De egyre kevésbé hiszek a csodákban.
Kiemelt kép: Győrffy Ákos Facebook-oldala
