A háborúhoz vezető folyamat valójában azzal kezdődött, hogy a Gorbacsovnak tett amerikai–német ígéretet, amely szerint a NATO egy centiméterrel sem fog keletre terjeszkedni, a Nyugat felrúgta.

A nyugati médiában és a hazai ellenzékiben is az orosz–ukrán háború 2022 februárjában kezdődött azzal, hogy Putyin, minden indok nélkül, brutálisan megtámadta Ukrajnát, azzal a céllal, hogy visszaállítsa a cárok valamikori birodalmát. Minden, a háborúval kapcsolatos értékítélet az említett médiákban ebből a narratívából indul ki, ami érthető, de igen messze van az igazságtól. A háborúhoz vezető folyamat valójában azzal kezdődött, hogy a Gorbacsovnak tett amerikai–német ígéretet, vagyis azt, hogyha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centiméterrel sem fog keletre terjeszkedni, a Nyugat felrúgta. Előbb csak három országot, majd csaknem az összes kelet-közép-európai országot, beleértve volt szovjet köztársaságokat felvették a szervezetbe, és ezzel a NATO Oroszország határáig terjeszkedett.

Az oroszok a terjeszkedés ellen az elejétől fogva tiltakoztak, de tűrték, mert nem is tehettek mást. Fordulatot Ukrajna NATO-meghívása jelentett,

amelyről a döntés a 2008-as bukaresti NATO-csúcson született, ráadásul úgy, hogy ezt a lépést az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó valamennyi ország (tehát Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok), továbbá Magyarország is ellenezte, de nem voltak elég erősek vagy határozottak ahhoz, hogy az amerikai nyomásnak, vagy inkább mondjuk úgy, hogy a George W. Bush vezette adminisztráció nyomásának ellenálljanak. Ukrajna lakosságának kétharmada ellenezte a NATO-tagságot, és a 2014-es puccsra volt szükség ahhoz, hogy olyan kormány kerüljön hatalomra Ukrajnában, amely azután készségesen követte az amerikai héják elvárásait.

Ezt a történetet – pro memoria – szinte minden orosz–ukrán háborút taglaló cikk elején el kellene mondani, hogy ne felejtsük el, hol kezdődtek az események, és milyen is volt a helyzet, amikor a történelem másképp is alakulhatott volna. Ez világosan kiderül az amerikai szenátusban 1997 őszén a NATO bővítéséről szóló vitából, amelyet két folytatásos cikkben (május 26. és 30.) részben már ismertettem, és most – a megelőző cikkben tett ígéretnek megfelelően – a bővítés legtekintélyesebb ellenzőjének nézeteivel folytatom.

Ez a legtekintélyesebb ellenző George F. Kennan volt.

George F. Kennan 1904-ben született a Wisconsin állambeli Milwaukeeben, apját Kossuth Kent Kennannak hívták, amely név nem magyar eredetre, hanem Kossuth Lajos tiszteletére utal. Kennan kétségkívül igen tehetséges ember volt, 21 éves korában már az Egyesült Államok külpolitikai szolgálatánál dolgozott, hamarosan Amerika svájci nagykövetségén, majd a legkritikusabb időkben a Szovjetunióban, Németországban és több más kelet-közép-európai országban volt külügyi szolgálatban. Munkája során megtanult oroszul, németül, franciául, lengyelül, portugálul és norvégul.

Számos elismerést kapott, de

amitől igazán híres, az a hidegháború ideológiai megalapozása és a Marshall-terv kidolgozásában játszott szerepe.

Közvetlenül látva a sztálini terrort és a kommunista ideológiát, ettől kívánta megóvni az Egyesült Államokat és Nyugat-Európát. Két 1946-ban és 1947-ben írott esszéjében (Long Telegram, The Sources of Soviet Conduct) fejtette ki nézeteit, és dolgozta ki a „containment” (visszaszorítás, elszigetelés) filozófiáját, amely azután a hidegháború elméleti alapja lett. A kommunista ideológia nyugat-európai terjedésének megakadályozására (valószínűleg emlékezve az első világháborút lezáró béke Németországra gyakorolt hatására) javasolta és szorgalmazta, hogy a tömeges elégedetlenség elkerülése érdekében a háborúban lerombolt európai országok jelentős gazdasági segítséget kapjanak. Ezt az elképzelést azután a végrehajtás során George C. Marshall amerikai külügyminiszterről Marshall-tervnek nevezték el.

Kennan az elszigetelés politikáját azonban nem katonai konfrontáció, hanem a kommunista ideológia tovaterjedésének megakadályozása formájában képzelte el, és hamarosan szembe is került a hivatalos amerikai külpolitikával, ellenezte például a vietnami háborút, a fegyverkezési versenyt, az iraki háborút és – amiért most említjük – hevesen ellenezte a NATO bővítését.

Az 1997-es szenátusi vitában többen, például Wellstone minnesotai szenátor, Jack Matlock nagykövet, Jack Shanahan admirális, Alvin Rubinstein, az University of Pennsylvania professzora, Michael Mandelbaum, a Johns Hopkins University professzora hivatkoztak rá, különösen a pár hónappal korábban 1997 februárjában, a New York Timesben megjelent cikkére, amely az Egy végzetes hiba (A Fateful Error) címet viselte. Ebben a cikkben az akkor már 93 éves Kennan a következőket írja:

„1996 végén az a benyomás alakult ki, vagy azt a benyomást keltették, hogy valahogyan és valahol úgy döntöttek, hogy a NATO-t Oroszország határaiig kiterjesztik.”

Mindezt annak ellenére, hogy a szövetség következő (1997) júniusi csúcstalálkozója előtt nem születhet hivatalos döntés.

E szándékfelfedés időzítése egybeesik az elnökválasztással és a washingtoni felelős személyiségek annak megfelelő változásával, ami nem teszi könnyűvé a kívülálló számára, hogy hogyan és hova illesszen be egy szerény megjegyzést. A nyilvánosság számára adott bizonyosság, miszerint a döntés, bármennyire előzetes is, visszavonhatatlan, szintén nem ösztönző a külső vélemény kifejtésére.

Pedig itt rendkívül fontos dolog forog kockán, és talán még nem túl késő egy olyan véleményt előterjeszteni, amely, úgy vélem, nemcsak az enyém, hanem amelyet számos más, az orosz ügyekben széles körű és a legtöbb esetben újabb tapasztalatokkal rendelkező személy is oszt. Ez a nézet, nyersen kimondva, az, hogy

a NATO bővítése az amerikai politika legvégzetesebb hibája lenne az egész hidegháború utáni korszakban.

Egy ilyen döntés várhatóan felszítja a nacionalista, Nyugat-ellenes és militarista tendenciákat az orosz közvéleményben; kedvezőtlenül hat az orosz demokrácia fejlődésére; visszaállítja a hidegháború légkörét a kelet-nyugati kapcsolatokban és az orosz külpolitikát olyan irányba tereli, amely határozottan nem a mi érdekeinket szolgálja. És végül, de nem utolsósorban, sokkal nehezebbé, ha nem lehetetlenné teheti a Start II. megállapodás orosz duma általi ratifikálását és a nukleáris fegyverek további csökkentését.

Természetesen nem szerencsés, hogy Oroszországnak egy ilyen kihívással kell szembesülnie egy olyan időszakban, amikor a végrehajtó hatalom a nagy fokú bizonytalanság és a paralízis állapotában van. És kétszeresen is sajnálatos, ha figyelembe vesszük, hogy erre a lépésre egyáltalán nincs szükség.

Miért kellene a hidegháború vége által keltett reményteli lehetőségek mellett a kelet-nyugati kapcsolatok középpontjába állítani azt a kérdést, hogy ki kivel szövetkezik, és következésképpen ki ellen, egy fantázia szülte, teljesen előre nem látható és nagyon valószínűtlen jövőbeli katonai konfliktusban?

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a NATO tárgyalásokat folytat az orosz hatóságokkal annak reményében, hogy a bővítés gondolatát elviselhetővé és elfogadhatóvá tegye Oroszország számára. A jelenlegi körülmények között csak sikert lehet kívánni ezeknek az erőfeszítéseknek. De bárki, aki komolyan figyeli az orosz sajtót, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy sem a közvélemény, sem a kormány nem várja meg a tervezett bővítés megvalósulását, és mielőbb reagálni fog rá.

Az oroszokat kevéssé nyűgözik le azok a amerikai biztosítékok amelyek szerint a bővítés nem tükröz ellenséges szándékot.

Úgy látják, hogy presztízsük (amely az oroszok szemében mindig is a legfontosabb volt) és biztonsági érdekeik sérülnének. Természetesen nem lenne más választásuk, mint elfogadni a terjeszkedést, mint katonai tényt. De ezt továbbra is a Nyugat visszautasításának tekintenék, és valószínűleg máshol keresnének garanciákat a biztonságos és reményteljes jövőjükre.

Nyilvánvalóan nem lesz könnyű megváltoztatni egy olyan döntést, amelyet a szövetség 16 tagállama már meghozott vagy hallgatólagosan elfogadott. De van még néhány hónap a döntés véglegesítéséig; talán ezt az időszakot ki lehet használni arra, hogy a javasolt bővítést olyan módon módosítsák, amely enyhítené az orosz közvéleményre és politikára már most is gyakorolt kedvezőtlen hatásokat.”

A cikk írásakor tehát a NATO bővítését valahol, valakik már eldöntötték, a szenátusi vita csupán a demokrácia betartásának látszatát szolgálta.

Ennek ellenére érdemes végighallgatni azoknak a szenátoroknak és egyéb politikai szereplőknek a véleményét, akik az utolsó pillanatban is igyekeztek megakadályozni, hogy Amerika a Kennan által jelzett végzetes hibát elkövesse, a következő folytatás az ő érveiket sorakoztatja fel.

Szerző: Lóránt Károly közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

Forrás: Magyar Hírlap

Fotó: unsplash.com