Itt ülök hajnali Isten-csendben, a magas Bakony rengetegének zöld hajnali derengésében és magam is újra gyakorlom a csend-, és imaterápiát a fenségesen ragyogó klorofiltemplomban.

Zöld, sárga, eleven erdei színekkel fölém magasodó élő templomkupola alatt előbb hálát adok a Teremtő Atyának a nyári erdő fény- és illatszépségéért, majd egy hűs sziklára telepedve, elkezdem olvasni az Igét.

Mindenütt szorongatnak minket, DE nem szorítanak be, kétségeskedünk, DE nem esünk kétségbe, üldözöttek vagyunk, DE nem elhagyottak; letipornak, DE el nem veszünk; (2Kor 4,8-9).

Kemény Ige. Elkezdek emlékezni. Mindenek előtt Pál apostolra, szavaira, vallomásaira, a népek apostolának különös, mennyei-földi pályafutására. S arra, miként valósultak meg a DE fordulatok az életében. Nem a dac, nem is az állandó protestálás, vitatkozás De szavai. Hanem az emberi lehetetlenségekben megtapasztalt isteni lehetőségek DE-csodái. A túlélés, a modus vivendi csodái.

Nem Pál bölcsessége gondolta ki ezeket a DE-ket, hanem Jézus Krisztus adta neki a tapasztalásokat, amelyeknek aztán hitbeli summáiként fogalmazta meg életparadoxonokat elviselhetővé, sőt győzelmessé tevő hitismereti üzeneteit.

Valamennyiünknek, akik ahhoz képest, amit neki kellett elviselni, mi legfeljebb nyavalygós kisgyerekek vagyunk, akik minden karcolásra feljajdulunk. A korunk és köreink támasztotta nehézségekre sokszor reagálunk úgy, mintha sorstragédiák történnének velünk. Túlzásokkal. Narcisztikusan, szinte beteges túlérzékenységgel. Mert igazából és mélyen, együttérzően nem tekintettünk bele abba a szenvedéstükörbe, ami ugyancsak helyretenné kisded panaszlásainkat.

A régiek még tudtak – milyen kár, hogy már a latin is kiment a nemzeti oktatási tervből, megfosztva a felnövekvő nemzedékeket szellem- és lélekedző alapismeretektől –, szóval a régiek így fogalmaztak: salvifici doloris, üdvözítő szenvedés. Mivel tisztában voltak azzal, hogy teher alatt nő a pálma, és hogy mások szenvedéseinek, mondjuk a keresztyén mártírokénak, eleinknek a teherhordozása, ennek tanulmányozása felkészíthet a helyes szenvedés-, és próbaarányok beállítására.

Pál mérhetetlen próbák, buktatók, ellenségeskedés közben tapasztalta meg azt, hogy bármily ön-, és énerősek vagyunk, pillanatok alatt kicsúszhat alólunk a talaj. Csak akkor nem, ha ez a DE magát Jézus Krisztust jelenti, Aki hit által él bennünk. És Ő belülről jelenti a modus vivendit, a túlélés egyetlen reális esélyét és garanciáját. Solus Christus – ahogyan reformátoraink tanították.

S ahogyan a négyszeres DE Őtőle és Őbenne leli kezdetét és célját: szorongattatás kívülről, kétségeskedés belülről, szellemi vagy korszellem diktálta eszmei tévelygés, fizikai üldözés, leveretés, depresszióba hajszolás, vagy ténylegesen padlóra vivő anyagi, egzisztenciális szűkösségek mind-mind elviselhetőek, feldolgozhatóak, HA Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben (2Kor 4,10).

A hit embere örök kelj fel jancsi – Jézus személyes passiótörténetünkben

Gyermekkori játékaink világában nem a drága mesterséges playstation-ök jelentették az örömet, hanem a szimbolikusnak is mondható, később ekként is értelmezett játékszerek. Például a ma már szinte ismeretlen búgócsiga, amit újra és újra fizikailag mozgásba lehetett hozni, ami üzent arról, hogy a külső, felső erőforrás nem önmagában a játékszerben van. Ugyanígy életünket is Urunk ereje tartja felülről-belülről mozgásban, pörgésben, forgásban. Vagy a kelj fel jancsi, amit akárhogyan nyomtunk is a talajra, nem mi, hanem ő lett a győztes, mert mindig visszalendült álló helyzetbe. Mert valaki úgy szerkesztette meg.

Pál apostol is elképesztő szenvedés és próbatétel katalógust tudott összeállítani annak bizonyítására, hogy micsoda túlerő volt abban a DE-ben, amit számára Jézus Krisztus jelentett. Ugyancsak e levelében maga készíti el passiótörténete mérlegét. Íme: „Többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. Zsidóktól ötször kaptam egy híján negyven botütést, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain.

Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztaságban, veszedelemben tengeren, veszedelemben áltestvérek között…” (2Kor 11,23-26).

Bizony, bizony megtapasztalta, hogy a személyes sors gyakran hasonlít a megrepedt nádszálhoz és a pislákoló gyertyabélhez (Ézs 42,3), ám ha benne rejlik az örök DE, akkor nem reped el, nem oltódik ki.

Megtapasztalta, hogy személyes életünk törékeny cserépedény, csupa repedés, karcolás borítja ráncként évtizedek alatt. Mégsem törik össze, hiszen hordozza a benne lévő kincs, a Jézus Krisztusba vetett hit. Megtapasztalta, hogy élete, életünk olyan, mint a sátorponyva, de csak akkor nem omlik össze, ha tartóoszlopa a hit, s az élő Jézus Krisztus keresztje.

Jézust formázó DE-jeink megszületéséért

Mily jó lenne, ha annyi dacos és dühös, értelmetlenül lázadó és tiltakozó DE-jeink közben, a nyári Isten-csendben ráébrednénk: mérhetetlen sorsenergia, személyes lelki és fizikai erőpazarlás, sőt létezéspocsékolás az állandó DE-zés Krisztusba vetett reménység nélkül. A lehetetlen helyzetekből a krisztusi DE, Ő maga képes kihozni. Az élet- és a túlélés kultúrájának alapja, kifogyhatatlan erőforrás ma is Krisztus. Nélküle emberi DE-jeink önemésztést, önégetést, önrombolást hozhatnak.

W. Barclay keresztyén körökben világszerte ismert újszövetségi kommentárjában, ami tele van életpéldákkal, találóan így fogalmazott Pál nyomán. Kereszt nélkül nincs korona. A túlélés és a remény etikája és életben tartó kultúrája a szelíd és alázatos, Istenre figyelő lélekben kimondott DE-vel kezdődik. Az élő Jézus Krisztussal, életünk személyes body és soul guardjával, test és lélekőrző szolgálatával. Aki Őreá épít, nem homokra építi életét, családját, a rábízottakat. Akárhogyan is forgassuk a dolgokat, a

MűIntelligencia (nekem inkább mű, mint mesterséges) digitális korában is velünk marad a gonosz.

Egyre rafináltabban! A DE nélkülözhetetlenségét kiváltó létezési kockázat. Ahogyan arra remek kisregényében az erdélyi református lelkész író, Fábián Tibor is utalt a Rutaccanak (rossznak) nevezett elpusztíthatatlan s emberellenes rombolásvírus döbbenetes mutációs képességével. Arra is képes, hogy személyből napjaink tárgyi, műdigit világába transzponálódjék:

„Mintha egy hosszú, kivilágított csúszómászó igyekezne némán, csendben úti célja felé…” (Guyana szörnyei).

Mert van gonosz-csend és van Isten-csend. És van még a kettő közti választásnak a súlyos szabadsága.

A templomkupolát formázó bakonyi gyönyörű zöld klorofilragyogásban köszönöm Uram, hogy annyi DE között idővel Téged kezdett kiformálni minden DE-gondolatom, DE-imám, DE-csendem. Add meg, Uram, hadd legyen minél több embernek jó döntéssel választott DE-je szerte Kárpát-hazánkban – az élet, a remény és a túlélés kultúrájáért. A zöldkupolás, klorofilfreskós erdei csendben is ezért imádkozom.

Dr. Békefy Lajos

Kiemelt kép: Pixabay