Ma a pszichológiában sok minden túl van tolva – mondja Horváth Linda pszichoterapeuta.

Horváth Linda pszichológus Kolozsváron és Svájcban végezte tanulmányait, a Zürichi egyetemen klinikai pszichológiát és kínai gyógyászatot tanult. Néhány év svájci munka után Kolozsvárra költözött, itt folytat magánpraxist. A pszichoterápia mellett akupunktúrával, reflexoterápiával, gyógymasszázzsal, köpölyözéssel, moxaterápiával is foglalkozik.

Egy ideje nézem a Helikonban a havi sikerkönyv-listát és a nem fikciós irodalom kategóriában hosszú ideje kizárólag pszichológiai, önismereti, életvezetési témájú könyvek szerepelnek. Tehát ezekre a könyvekre hatalmas igény van. Mit mond neked ez?

Ez a magánynak a jele. Ami főleg a coviddal és az elzárásokkal vált akuttá. Sok ember van egyedül és szükségük van ilyen táplálékra. A covid csak egy katalizátor volt, de előtte is láthattuk, hogy az emberközi kapcsolatok mennyire degradálódtak. Hiszen ha beültünk egy kávézóba, elmentünk egy esküvőre vagy más társasági közegbe, láthattuk már korábban is, hogy az ott levő emberek fele a telefonját bámulja és vagy csetel vagy netezik, és nincs jelen. És a jelenlétnek ez a hiánya, az emberközi kapcsolatok megromlása az, ami végül létrehozza azt a könyvlistát.

Tehát az emberek keresnek valamit, amit ezekben a könyvekben próbálnak megtalálni. Mit keresnek az emberek? Mert ha valaki mondjuk Máté Gábor valamelyik könyvét olvassa, akkor őt valami odavezette ahhoz a könyvhöz, valamit keres.

Két dolog is eszembe jut erről. Az egyik az, hogy manapság a boldogság keresésének témája nagyon túl van tolva. Lázasan keressük az elégedettséget, a normálisan levést, a jól levést. A másik pedig az, hogy amikor én klinikai pszichológiát tanultam Zürichben, a betegségek klasszifikációs rendszere, az ICD a 10-es verziónál tartott, a mentális zavarokat osztályozó DSM a 4-esnél (most már az ICD a 11-esnél, a DSM az 5-ösnél tart), és engem már akkor irritált ez a dolog, a zavarok, a diagnózisok inflálódása. Mert ha beleásod magad a témába, akkor szinte az összes itt megjelenő zavart tudod magadon produkálni, és nem nehéz, hogy az agyad produkálja ezeket a zavarokat, ha azzal a témával foglalkozol. Ha ez a klasszifikáció felsorolja egy zavarnak a tíz kritériumát, tünetét, akkor én ebből nyolcat simán felfedezek magamon.

Ez olyan, mint amikor egy fejfájás okát keressük a Google-n és egy perc múlva „kiderül”, hogy agydaganatunk van?

Igen, pontosan. Én nem akarom támadni a modern pszichológiát vagy pszichiátriát, de például a kognitív viselkedésterápia (CBT) nagyon messze áll a lélektől (tudom, ezért sokan fognak engem utálni). Mert ez arról szól, hogy beprogramozom az embert, hogy miként működjön, és ha az az ember ezután működik, akkor azt mondjuk, hogy jól van. Ezért is ennyire felkapott az a pszichológiai irodalom, amit említettél. De mindez igen messze áll attól, hogy annak az embernek a lelke elégedett legyen. Na és mivel én is éreztem, hogy én magam is reprodukálni tudom a zavarok tüneteit, azt mondtam, hogy mindenképpen be kell hoznom valami olyasmit, ami arról szól, hogy van a test, és a testen keresztül elvezessem magam a lélekhez, a terápiáim során is. Mert nem tudok csak annyit tenni, hogy leülünk az emberrel, aki hozzám eljön, beszélgetünk és arra számítunk, hogy megoldódjanak a problémái. Az első mindenképpen a test, ami jelez, és ha az ember figyelmes, akkor igen hamar érzi, hogy mit jelez a teste, és ebből kiindulva pszichoszomatikusan a testet és azon keresztül a lelket is kezeled.

Én úgy látom, hogy túl nagy a tudás, az információhalmaz, amivel rendelkezünk és túlságosan könnyen dobálózunk a szavakkal: ez pszichopata, a másik depressziós, ezeket túl könnyen mondjuk. Szóval az öndiagnosztika és ezeknek a szavaknak és minősítéseknek a fellazulása vezet oda, hogy totál el vagyunk veszve.

Mondhatjuk, hogy az elveszettség korában, a szorongás, a szorongások korában élünk?

A szorongás megint egy ilyen szó, aminek a jelentése rettenetesen fel van hígulva. Én kezelek szorongással hozzám érkező embereket, de én őszintén nem tudom, mi az a szorongás. Persze, a kritériumai le vannak írva, valamiféle félelmi struktúra, rendben, de melyek a reális félelmek? Ha visszamegyünk mondjuk nyolcvan évet, akkor háború volt, ott volt egy reális félelem, mert bármikor lebombázhattak és hasonlók. De most, ma, itt, nincs ilyesmi (sajnálatos, hogy Ukrajnában éppen van). Igen, a politikai rendszer olyan, amilyen, lehet miatta elégedetlenkedni, a kapitalizmust is lehet szidni, de ezeket leszámítva csend és nyugalom van.

Szerintem az, amit ma szorongásnak nevezünk, egy belső, lelki síkon létezik, mert ha reálisan nézzük, akkor ma nincs olyan külső oka a félelemünknek, mint például egy háború. Az ember magától fél.

Miért?

Hogy nem teljesít jól, hogy nem felel meg az elvárásoknak, hogy ő nem az az ember, amilyennek nevelték, vagy amit a környezete elvár tőle, tehát egy állandó belső nyomást helyez önmagára.

De a belső nyomás nyilván a külső nyomás hatására születik, a megfelelési kényszernek például igenis lehet külső forrása. Azt mondod, hogy a külső – és hatására a belső – nyomás túl van tolva?

Igen. De mondok valamit: a pánikroham azóta létezik, amióta létezik a diagnózisa.

A diagnózis megalkotása előtt nem létezett pánikroham? Vagy volt, de nem annak tekintették?

A freudi időszakban hisztériának nevezték. Oké, rendben, kiakad valaki, de miért nem akadhatunk ki? Ki mondja azt, hogy nem lehet kiakadni? Miért ne akadhatsz ki, ha van benned egy belső feszültség és azt kiadod?

Vagyis rendben van, ha valaki kiakad…

Ha én a magam világában kiakadok, és nincs senki a környezetemben, akit ezzel bántanák, akkor miért ne lenne az rendben? Ez ugyanolyan, mint amikor a plusz energiáimat mondjuk táncolással vezetem le otthon. Persze, ismernem kell önmagam ahhoz, hogy tudjam: mire van szükségem, hogy le tudjam vezetni a felgyülemlett energiáimat.

Ha jól értettem, amit mondtál, annak a hátterében van egy kicsi abból is, hogy egy adott korban a pszichikai zavarok, diszfunkciók, betegségek mintha attól függenének, hogy mi az uralkodó elmélet a pszichológiában.

Igen.

Tehát ha kalapács van a kezemben, akkor mindent szegnek látok?

Jó, hát az, amit ma pánikrohamnak nevezünk, biztosan létezett valamilyen formában korábban is, de nem volt ennyire túltolva, mint ma. Senki nem mondta, hogy na most nekem pánikrohamom van, mert igen hamar diagnosztizáltam magam. Ráadásul – amint már érintettem –, igen hamar tudom megkreálni is. Ez pedig miért jó nekem? Valami felgyülemlett energia, ki nem mondott dolog, valami, ami erősen foglalkoztat, oké, de ezt miért nem vezetem le valahogy másként? Például fizikailag. Elmegyek mozogni, futni, úszni, tehát a pánikroham fizikai tüneteire fizikai választ adok, vagyis a fizikai testet kielégítem, utána pedig veszek egy fehér lapot és leírom, hogy mi az a gondolat vagy érzés, ami engem ennyire kimozdít az egyensúlyomból.

Igen sok ember kívülről keresi az egyensúlyt, pedig annak belülről kellene meglennie.

De azt nagyon nehezen tudom elmagyarázni, hogy mit jelent a belső egyensúly, mert az egy érzés. Terapeutaként csak valahogy terelgetni tudom az embert a saját egyensúlya felé, de azt neki kell megtalálnia, erőfeszítéssel, munkával.

Beszéltünk a nyomásokról… A fentiek alapján az is egy nyomás, hogy folyton szembejönnek ezek a pszichikai zavarok, hogy folyton beszélünk, olvasunk, hallunk róluk? Az interneten, a tévében, a rádióban, minden csatornán, és látjuk: a könyvekben is, amit szépen mutat az a bizonyos toplista. Tehát ez egy öngerjesztő folyamat is?

Igen, és ezek közül az online dimenzió az, ami drámaian megváltoztatta a létezésünket, az azonnaliság, a gyorsaság, az elérhetőség, az információdömping. Nincs csend. Folyamatosan bombáz bennünket valami információ. Pedig a csend igen fontos lenne, mert a csend a kreatív közege az agyamnak. Ha nincs csend, akkor előbb-utóbb nyugtalan leszek, és ez a gyökere annak, amiről az imént beszéltünk. És kiüt, persze, hogy kiüt valamilyen formában, ha nem találom meg a belső csendet.

A csend azt jelenti, hogy nem történik semmi, ugye. Például gyerekpszichológusok mondják, hogy a gyerekeket kell hagyni unatkozni és bátorítani őket, hogy teljesen rendben van, ha unatkoznak. A rengeteg inger, a rettentően felgyorsult világ, a folyamatosan ránk zúduló információzuhatag azonban nem kedvez a csendnek. Vissza lehet-e találni a csendhez? Mi szükséges ehhez? Kell valamit aktívan tenni, vagy elég csak csak figyelem magam és hagyom, hogy történjen, hogy jöjjön magától?

Szerintem mindig vissza lehet találni ehhez az állapothoz. És jó, hogy említed a gyerekeket, mert valószínűleg mindenki gyerekkorból ismeri ezt az állapotot, legalábbis remélem. Hogy ül egy gyerek órákig egy játékkal vagy pusztán csak a fantáziájával és nem történik semmi különös, elvan csendben, és ez neki jó.

Hogyan lehet visszatalálni… ez nagyon jó kérdés. Szerintem az első lépés mindenképpen az, hogy levezetjük a felgyülemlett fizikai energiát.

Utána meg lehet próbálni mondjuk meditálni, mondanám, de a meditáció témája is fel van fújva jelenleg, úgy érzem. De akár egy kád vízben is lehet üldögélni. Vagy zenét hallgatni, és csak ezt csinálni. Mert a csendnek belsőnek kell lennie, a fejemben, nem azt jelenti, hogy csendben ülök. De mindenképpen egyedül kell magammal találkoznom, és mindenkinek meg kell találnia a találkozási felületét önmagával.

Talán az emberek félnek újra megtalálni ezt a csendet és találkozni önmagukkal… Te hogyan látod, terapeutaként, amikor azt mondod egy embernek, hogy például hallgasson klasszikus zenét és csak nézzen ki a fejedből egy órán át, legalábbis próbálja meg, neki mennyire nehéz megfogadni ezt a tanácsot?

Például amikor akupunktúrás kezelést alkalmazok, a páciens egyedül marad önmagával. Csendben, de ha akarja, akkor zenével. Vagy ha masszázsról van szó, mindig megkérdezem a pácienst, hogy kér-e zenét, csendet akar, vagy beszélgessünk, meséljen magáról, én pedig ráhangolódva jelen vagyok. A pszichoterápiára érkező pácienseknél mindig az a kiindulás, hogy ventiláljon, vagyis verbálisan engedje ki magából, az agyából a gőzt, mindig ez az alap. Nem ugrom neki senkinek azonnal, az első lépés mindig az övé, az első félóra mindig erről szól. Hogy beszéljen, hogy elmondja, most éppen miben van benne, utána pedig próbálom fenntartani a reflektáltság állapotát. És én is reflektálok, hogy azt az érzést, ami miatt hozzám jött, próbálja félretenni és foglalkozzunk vele kicsit később, most próbáljunk védekezni, találjuk meg ennek a módját. Mert ez a nyitja a dolognak: hogy az ember tudja megvédeni magát a negatív érzéseivel szemben.

Ha hozzád ellátogat, akkor nyilván nem tudja és segítséget keres…

Igen, és én ezt próbálom neki nyújtani. Eszközöket adni neki a saját munkájához.

De eseteként iszonyú nehéz lehet neki ez a munka. Elég ha például csak arra gondolunk, hogy mára teljesen felborult a munkaidő-szabadidő-énidő viszonya, amire a covid idején az otthoni munkavégzés csak rátett egy lapáttal. Mert igen sok ember nem tudja megcsinálni, hogy 9-től 5-ig dolgozik, majd 17:00-kor abbahagyja és teljesen mással foglalkozik, mert ott a telefon, a laptop, amelyen a magánszféra teljesen összekeveredik a munkával, befut egy email, egy értesítés, elérhető vagyok stb. Tehát a külvilág folyamatosan benyomul a privát szférába, ami összezavarja az embert és fenntartja a stresszt.

Ezzel tökéletesen egyetértek. Csakhogy az időm fölött én rendelkezek és meg kell tanulnom, hogy az én időm számomra esszenciális fontosságú és meg kell tanulnom kezelni. És nem történik semmi ha én délután 5-től este 11-ig vagy éjfélig, amíg elalszom, nem vagyok elérhető. Megoldom másnap. Ez valóban nehéz, de meg kell tanulni meghúzni a határokat. Az én telefonom például úgy van beállítva, hogy este 8-tól reggel 8-ig semmiféle értesítés nem jön be, hogy még véletlenül sem csábuljak el, hogy azzal foglalkozzak. Tehát 12 órát működöm, de a másik 12 óra szóljon a csendről.

A teljes interjú a Főtéren olvasható!

Kiemelt kép: Főtér