Az új Indiana Jones-film egyszerűen tökéletes.
Indiana Jones rajongói számára az elmúlt több mint négy évtized, amióta a franchise létezik, egy igazi érzelmi hullámvasút volt.
Az első rész, az 1981-ben bemutatott Az elveszett frigyláda fosztogatói úgy írta be magát a mozitörténelembe, mint minden idők egyik legjobb filmje, zsánert meghatározó alkotás, amelynek nyomában kullog az összes hasonló azóta készített mű.
A soron következő, 1984-es Indiana Jones és a végzet temploma már jóval vegyesebb fogadtatást kapott, sokan képtelenek voltak feldolgozni, hogy a folytatás, melyben Harrison Ford ismét magához ragadta lasszóját és régészkalapját, horrorisztikus tálalást kapott. Olyat, ami után az azt megnéző kisgyerekek tuti felriadtak párszor az éjszaka közepén.
A harmadiknál pont az i-n
Az eredeti trilógiát lezáró, és 1989-ben vászonra tűzött Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag azonban feltette a pontot az i-re, nem csoda, hogy a készítőpáros, Steven Spielberg és George Lucas utána egészen 2008-ig nem erőltette a negyedik részt. Az utolsó kereszteslovagban mindenki csúcson volt, Spielberg elképesztő akciójeleneteket rendezett, a Jeffrey Boam által jegyzett forgatókönyv üresjáratok nélkül, komoly fordulatokkal zakatolt előre, John Williams zseniális zenéjéről ne is beszéljünk. Harrison Ford pedig, talán mondanunk se kell, akkora lendülettel kalandhősködött, mint még soha, és bolondos, de nagy tudású és szerethető apafiguraként megkaptuk ennek tetejébe még Sean Conneryt is.
A negyedik Indiana Jones-film ehhez képest hatalmas mellényúlás lett, amelynek sci-fis, űrlényes koncepciójától nemcsak a rendezőként visszatérő Steven Spielberg, hanem a főhős, az akkorra már jóval idősebb Harrison Ford is ódzkodott. Az Indy fiaként behozott Shia LaBeouf borzalmas volt, semmi kémiája nem volt Forddal, ehhez tegyük még hozzá a szemet bántó, gagyi különleges effekteket, a zavarosan megírt szkriptet, és a mindenféle katarzist nélkülöző finálét.
Nem is csoda, hogy a 2008-as Indiana Jones és a kristálykoponya királysága a Paramount aranytojást tojó tyúkját a földbe állította, és onnantól kezdve Spielberg is óvatosabban nyilatkozott arról, hogy lesz-e ötödik rész.
Most már tudjuk. Lett.
Igaz, a Disney hozta el nekünk, miután a Lucasfilmet megvette, és hozzá kerültek a jogok. Lényeg a lényeg, a magyar mozik Indiana Jones és a sors tárcsája címmel mutatták be 2023. június 29-én az utolsó Indy-filmet, és bár a külföldi kritikusok próbáltak mindenkit elrettenteni, véleményünk szerint nagyon is szükség volt erre a lezárásra.
Ford utoljára, Mangold először
Ez Harrison Ford utolsó Indiana Jones-filmje, amelyet nemcsak azért néztünk árgus szemekkel, hogy ki tudja-e javítani a kristálykoponya királysága által okozott csorbát, hanem mert ez az első olyan felvonás, amelyet másik rendezőre bíztak. George Lucasszal együtt Spielberg a háttérbe vonult, hogy a Logan című szuperhősfilmmel hatalmas kritikai elismerést elnyerő James Mangoldnak átengedje a terepet, aki amúgy a rettenetesen jól sikerült Ford v Ferrarit (Az aszfalt királyai) is kiadta a kezei közül 2019-ben.
Az Indiana Jones 5-nek úgy sikerült visszakanyarodnia a gyökereihez, hogy egy új generációra bízták a filmet. Látszik, hogy Mangoldék értik, hogy miről szólt mindig is ez a franchise:
arról, hogy a főhős ereklyék nyomában járva nácikkal viaskodott, rohangált körbe-körbe a világban, és néha még túlvilági erőkkel is kénytelen volt felvenni a harcot.
Durva belegondolni, hogy Harrison Ford már 80-as éves (Indy karaktere a sors tárcsája története szerint amúgy csak 70), de még mindig olyan eleganciával és magabiztossággal lovagol, száguldozik tuktukkal, mászik falra, és old meg fejtörőket, hogy azt a Chris Prattek csak leshetik, de utol soha nem érhetik.
Ha Tom Cruise-ra azt mondjuk, hogy ő az utolsó akcióhős, akkor Harrison Ford az utolsó kalandhős, és szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy Indy szerepében a legendás színész hattyúdalát még szélesvásznon láthatjuk.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája az első három részhez hasonlóan grandiózus akciójelenettel kezd, 1944-ben járunk, még dúl a második világháború, Indy és társa, a Toby Jones által alakított Basil Shaw pedig természetesen egy legendás fegyver, a Jézust megsebző lándzsa után kutatnak. A páros missziója nem jár sikerrel, sőt… belefutnak egy veszélyes náciba, Jürgen Vollerbe (Mads Mikkelsen) és az általa dédelgetett tárcsába, amelyet az ókori matematikus, Archimédész készített, és varázserőt tulajdonítanak neki.
Ettől a bevezetőtől nem véletlen, hogy eldobja az agyát mindenki, aki csak látja, még a digitálisan megfiatalított Indynél se lóg ki annyira a lóláb, mint Luke Skywalkernél A Mandalóri-sorozatban. Úgy 25 percig megint fénykorában láthatjuk vonat tetején rohanni, nácikat pofozni kedvenc régészprofesszorunkat. Ha minket kérdez valaki, már emiatt megérte leforgatni a sors tárcsáját.
Szerencsére a film folytatása se okoz csalódást. Nagyot ugrunk az időben, 1969-be, amikor Indiana Jones épp erősen megzuhant állapotában van: családja szétesett, az egyetemen nem figyelnek már rá annyira a hallgatók, mint régen, és a professzor nyugdíjazása se egy olyan esemény, amit Harrison Ford karaktere valamennyire is ünnepel. Na, de a színen feltűnik egy fiatal nő, bizonyos Helena Shaw (Phoebe Waller-Bridge), az előző bekezdésben említett Shaw lánya, és Indy segítségét kéri. A film előzeteseiben jól rejtegetett fordulat, hogy Indiana és Helena sokáig inkább vetélytársak, akik nem csak a sunyin visszatérő nácikkal, hanem az idővel is versenyeznek.
Utóbbi olyannyira igaz, hogy az Indiana Jones és a sors tárcsájára rásüthető, hogy időutazós film lett.
James Mangold és készítőgárdája ugyanakkor nagyon odafigyelt rá, hogy az első három film stílusához illeszkedjen a téma. Ennek köszönhető, hogy nem sci-fis időutazásról van szó, hanem inkább fantasy alapokra építették az ötletet. Aki megnézi a filmet, az megérti majd, miért írjuk ezt. A kristálykoponya királyságának nagyon rosszul állt a high-tech tudományos-fantasztikus vonal, a sors tárcsájában viszont a frigyládához, a Sankara kőhöz, és a Szent Grálhoz hasonlóan a kalandorok által megszerezni próbált tárgy megint mitikus eredetű, és ez nagyon jó döntés.
Örök főszerepben
Harrison Ford a fénypontja ennek a filmnek, a színész egyszerűen lenyűgöző, míg a 2008-as filmben rettenetesen unottan játszotta Indyt a hollywoodi legenda, itt apait-anyait belead. A sors tárcsájának írói látványosan odafigyeltek rá, hogy bemutassák, a főszereplő egy másik kor hőse, aki megidősödött, lelassult, és míg ellenségei autókkal és motorokkal száguldoznak, és puskákkal lőnek, addig ő a metróaluljáróban lovagol, és csattogtat lasszójával.
Mellékszerepben a Fleabagben általunk nagyon kedvelt Phoebe Waller-Bridge remek kiegészítés Indiana Jones csapatában, Helena Shaw karakterét nem úgy rakták össze szerencsére, mint aki elvenni akarná a rivaldafényt a veterán sírrabló elől, esetleg átvenni a helyét. Phoebe Waller-Bridge megmarad afféle sidekicknek, lelkes kezdőnek, aki hiába arrogáns, van mit tanulnia Indytől. Ők ketten azok, akik végső soron Mads Mikkelsen gonosz, a múltat visszasíró nácijával szemben felveszik a kesztyűt, téren és időn keresztül.
Miután a filmsorozat feltérképezte a létező összes létező trópusi tájat, eldugott földi paradicsomot, és veszélyes dzsungelt, felüdülést jelentő módon ezúttal európai helyszíneken megy főképp a sors tárcsájában az A-ból B-be rohangálás.
Az Indiana Jones és a sors tárcsája visszafogottabb, mint amire számítottunk, tényleg egy oldschool kalandfilm, amelyben nehéz fejtörőket fejtenek meg, verekednek, lövöldöznek hőseink, a végén meg kapunk egy olyan érzelmes utolsó jelenetet, hogy a szemünket törölgetjük a meghatottságtól.
Egyértelmű, hogy a sors tárcsája annak adja a legnagyobb élményt, aki tisztában van Indy kalandjaival, az új film előtt nem árt felfrissíteni a memóriánkat, akár egy újranézéssel. Mangoldék nem csak a második filmet, hanem a negyediket is meglepően sokat emlegetik, az utóbbiban felvezetett szálakat és karaktereket varrják el, miközben az ufós baromságot jótékonyan nem emlegetik.
Indiana Jones nélkül üresebb lesz innentől a mozis világ. Erről meg vagyunk győződve.
Nem készülnek már olyan kalandfilmek, mint a sors tárcsája, amelyhez képest az Uncharted, vagy bármelyik Tomb Raider viccnek is rossz. Nagy kérdés, hogy az ötödik Indy-filmre vajon az utókor valaha klasszikusként fog-e gondolni, ezt majd nekik kell eldönteni tíz-húsz év múlva. Egy azonban biztos, mi Harrison Ford utolsó jelenését a legendás régészprofesszor szerepében piszkosul élveztük, az első perctől az utolsóig, és sokszor újra fogjuk még nézni.
Kiemelt kép forrása: Fórum Hungary
