Aki Putyin több mint húszéves uralmának megdöntését sürgeti, az támassza alá garanciákkal, hogy a Kreml őt követő ura a mostani orosz elnöknél kevésbé veszélyezteti majd az Európai Unió és benne Magyarország biztonságát. Szőcs László írása.
„Még sosem drukkoltam fizetett fasisztáknak az állami fasisztákkal szemben, de Moszkva egy pillanatra ezt is elhozta, sajnos” – fogalmazott Somogyi Zoltán ellenzékhez közeli politológus, amikor bő egy hete a Wagner orosz zsoldoshadsereg vezetője megindult Moszkva felé. Vegyük le az érvelés kedvéért a kijelentésről a minőségjelzős szószerkezetek ólomkabátját, és maradjunk a lényegnél: a megszólaló azt szerette volna, ha Jevgenyij Prigozsin megdönti Vlagyimir Putyin elnök uralmát.
Példa ez arra, hogy egyeseknek – meglehet, a legtöbbünknek – nem is való több hatalom a kezébe, mint amennyit egy stratégiai társasjáték közben kapnak, zokniban a szőnyegen ülve a barátaikkal.
Mert tegyük fel, Prigozsin valóban meg tudta volna buktatni Putyint. Rendben. De mi lett volna másnap? És meddig tartott volna ez a „másnap”, élén Prigozsinnal, ezzel a fényes tekintetű, az emberi jogokra közismerten kényes liberális aktivistával? Mikor és ki jönne vagy jött volna máris utána?
Mit tudunk vajon utóbbi(ak)ról? Így, hogy azt sem tudjuk, kiről vagy kikről beszélhetünk egyáltalán, persze nehezen megválaszolható a kérdés.
Nem segíti a tisztánlátást, ha szurkolói szinten állunk alapvető biztonságpolitikai kérdésekhez. Móka Miki és Putyin között például van egy alapvető különbség. Gyerekkorunk mókamesterének az volt a szerepe, hogy jól érezzük magunkat a matinén, amíg anyukánk el nem készíti otthon a vasárnapi ebédet. Putyiné nem ez. Nem azért van, hogy meg legyünk elégedve vele.
Ő a világ legnagyobb kiterjedésű, így potenciálisan a legkedvezőbb geopolitikai adottságokkal rendelkező országának vezetője, egyben a világ két vezető atomhatalma egyikének a feje. A medve nem játék.
(…)
Oroszos szakértők, „kremlinológusok” második hete vitatják, elemzik, pontosan mit és miért akart Prigozsin. Egyszer talán megtudjuk. Az utóbbi napok egyik leginkább figyelemre méltó megfogalmazása Andrej Kartapolov befolyásos orosz képviselőé: „A következők adódtak össze: először a pénz, másodszor az ostoba és túlzó ambíció, harmadszor pedig az izgalmi állapot.”
A tizenhat hónapja tartó orosz–ukrán háború nyomán bekövetkező pszichózis pedzegetése azért is indokolt lehet, mert egy államcsínykísérlet önmagában jellemzően racionális cselekvés. Ha Prigozsint pusztán a hideg számítás vezérelte volna, akkor fel kellett volna mérnie, mekkora támogatottsága lehet az állami erőszakszervezeteken, sőt magán a Kremlen belül, Putyin legszűkebb környezetében.
A puccisták sorsa általában vagy-vagy: a győzelem vagy a vég, legalább politikailag, de gyakran fizikai mivoltukban is. Ja, és nem kell, hogy bumszli magánhadsereg legyen a kezükben, mint a Wagner.
(…)
A mostani, oroszországi miértről és hogyanról sokat fognak még vitatkozni a szakemberek, és bizonyára új információk is napvilágra kerülnek majd. Akármi is történt, az elmúlt húsz év, a Putyin-korszak orosz belviszonyainak egyik legfontosabb fejleménye lehetett, amely ráadásul háborús időben került felszínre. Olvasom Mihail Zigar, a Dozsgy (Eső) tévécsatorna volt főszerkesztőjének elemzését. (Korábbi, magyarul is megjelent könyve: Putyin metamorfózisa – Semmi sem úgy történt, ahogy gondoljuk.)
Zigar Putyin belső köreiből származó számos informátorára hivatkozik. Azt állítja, ezúttal komoly repedés keletkezett Putyin rendszerén, és az elnök ezzel nincs is tisztában. Zigart a legkevésbé sem lehet tájékozatlannak nevezni, de érdemes tudni róla, hogy a mai orosz valóságba egyáltalán nem illik be, sem újságíróként, sem magánemberként. (Tavaly például a háború kitörése után pár nappal elhagyta Oroszországot, külföldre költözött, majd Portugáliában összeházasodott egy másik férfival.)
Meglátjuk, mi történik ezek után Moszkvában, de óhatatlanul felmerülnek az emberben azok a példák, amikor vezető újságírókat a legmagasabb szinten lévő forrásaik csúnyán megvezettek, ők pedig belelovalták magukat egy vágyvezérelt narratívába. Mint a The New York Timesnál húsz éve Judith Miller, aki mára talán már felhagyott Szaddám Huszein állítólagos tömegpusztító fegyvereinek hajkurászásával.
A történelem nem készít magáról werkfilmet, jellemzően nem mutat menet közben felmerült alternatívákat, csak egy „sztorit” ad le, amit aztán gyakran sokféleképpen értelmezünk utóbb. Nem tudjuk, mi történt volna, ha Hitler 1933-ban nem jut hatalomra, ha Japán 1941-ben nem támadja meg az Egyesült Államokat, ha Sztálin nem hal meg 1953-ban, illetve mennyit tudnánk ma a Kennedy-gyilkosságról, ha Ruby nem lövi le gyorsan Oswaldot, az elnök merénylőjét. A világ ettől a sok-sok előre nem látható bizonytalanságtól olyan izgalmas, sokszor kíméletlen és elviselhetetlen, olykor viszont örömteli hely.
Mindenesetre emlékezhetünk arra, hogy az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet idején milyen forró volt a helyzet. Nemcsak a Szovjetunióban, de nálunk is. A kommunista visszarendeződés veszélyétől tartottunk sokan. Milyen következményekkel járt volna hazánkra nézve, ha Krjucskov KGB-főnök vezetésével sikeres lesz a puccs Gorbacsov és Jelcin ellen?
Krjucskovot (akárcsak Andropov korábbi pártfőtitkárt) sajnos 1956-ban már megismerhettük a budapesti szovjet nagykövetség diplomatájaként. De pontosan mégsem tudhatjuk, mi történt volna 1991-ben, mint ahogyan azt sem, milyen hosszan lett volna életképes ekkor már, a világpolitikailag megroggyant Moszkvában egy keményvonalas rendszer. Évekig? Hónapokig? Talán csak napokig? A kifejletet persze ismerjük: Gorbacsov és a Szovjetunió számára ez volt a vég kezdete, Jelciné lettek az orosz szempontból borzalmas 1990-es évek, Krjucskov meg mehetett a börtönbe.
Ha nem számítjuk az 1980-as évek gyors egymásutánban eltávozott pártfőtitkárait, Andropovot és Csernyenkót, akkor azt látjuk, az elmúlt száz évben mindössze hat ember lehetett a Kreml ura: Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev, Gorbacsov, Jelcin és most Putyin. Egyikük sem szolgált hat évnél rövidebb ideig ezen a fontos poszton, de inkább a tíz–húsz év uralom a jellemző rájuk. A napi „kremlinológia” más szempontok mellett nem kis részben arra is épül, hogy a világ diplomatái, titkosszolgálatai, Oroszország-kutatói, szakújságírói megfigyelik és végül kiismerik a mindenkori moszkvai vezető szándékait, törekvéseit és jellemét: erősségeit és gyengéit.
Apró mozaikdarabokból építik fel a nagy képet, és igazítják hozzá biztonságpolitikai rendszerüket.
Aki Putyin több mint húszéves uralmának megdöntését sürgeti, az támassza alá garanciákkal, hogy a Kreml őt követő ura a mostani orosz elnöknél kevésbé veszélyezteti majd az Európai Unió és benne Magyarország biztonságát.
Természetesen senki nem tud ilyen garanciát adni. Sok-sok finnyáskodással és szurkolói szintű elfogultsággal oda jutnánk el, amire Somogyi Zoltán még nála is ismertebb politológus pályatársa, a realista szemléletű Henry Kissinger azt mondta: annak az országnak, amely morális tökélyre törekszik a külpolitikájában, a végén sem tökély, sem biztonság nem lesz a jussa.
