Oroszországot Nyugaton sokan gyengének tartják, mivel nem akarja az általa testvérnek tekintett szomszédját úgy lerombolni, mint mondjuk Amerika Irakot.
Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök és Vlagyimir Putyin orosz államfő is elismerte, hogy néhány taktikai atomtöltet már megérkezett Fehéroroszországba, a többi pedig az év végéig a helyére kerül. Ennek kapcsán egyre több szó esik arról, hogy Oroszország miképp és hol használhatna atomfegyvereket, és kommentárok százai jelennek meg ennek elképzelt lehetőségeiről, visszanyúlva Herman Kahnnak, a RAND Corporation és a Hudson Institute nagy hírű stratégiai tervezőjének még az 1960-as években, e tárgyban írott tanulmányáig. Ez a klasszikusnak számító, 281 oldalas anyag az atomháború lehetőségei iránt érdeklődők számára innen le is tölthető.
Kahn ebben a tanulmányban főleg a lehetséges veszteségekkel és az újjáépítés költségeivel foglalkozik, sokkal inkább technikai, mint politikai szempontból, bár a feltételezés az, hogy az oroszok támadnak, de a tanulmány a két potenciális háborús felet azonos módon kezeli, nem jellemző rá az a kioktató, lekezelő, gyűlölködő stílus, mint amit a jelenlegi elemzések zömében találunk, igaz, a Szovjetunió akkor még azonos rangú ellenfélnek számított.
De váltsunk is rögtön át a mába, mégpedig a The Atlantic neves amerikai magazinban nemrég (június 20.) publikált terjedelmes cikkre vagy inkább tanulmányra, amelynek írója Eric Schlosser, a lap oknyomozó újságírója. A újságról azonban annyit mondjunk el, hogy több mint másfél százada alapították, mai tulajdonosainak kezébe a múlt század végén került, amikor anyagi nehézségek miatt a korábbi tulajdonosok kénytelenek voltak eladni egy David G. Bradley nevű üzletembernek, aki azután a lapot a „mélyállam” érdekeinek szolgálatába állította, például hevesen támadta Trumpot még annak első megválasztása idején. E történetet azért is említjük, mert ez a patinás amerikai lapok például a The New York Times, The Washington Post stb. szokásos karrierje.
Eric Schlosser nem szakértője, hanem inkább krónikása az atomháború megvívásról szóló elképzeléseknek. Cikkében több szakértő véleményét mutatja be, ezek közös véleménye az, hogy az atomháború veszélye fokozódik, és a kubai válság óta a legnagyobb. Az atombomba bevetését nagyjából a következő fokozatokban képzelték el:
1. csak demonstrációs céllal a Fekete-tengeren, 2. az ukrán vezetés lefejezésére, 3. egy ukrán katonai támaszpont ellen és 4. egy ukrán város lerombolására, hogy félelmet keltsenek és az ukránokat megadásra késztessék.
A szakértők szerint a Biden-kormányzat válaszlépése nemcsak azon alapulna, hogy Oroszország hogyan vet be nukleáris fegyvert Ukrajna ellen, hanem – ami még fontosabb – azon is, hogy az amerikai válaszlépés hogyan befolyásolhatja Oroszország jövőbeli viselkedését. Arra ösztönözné-e Putyint, hogy meghátráljon – vagy hogy megduplázza a lépéseket. A nukleáris stratégiáról szóló hidegháborús viták középpontjában mindig is a konfliktus eszkalációjának előrejelzése és kezelése állt. Herman Kahn annak idején 44 fokozattal rendelkező eszkalációs lépcsőt dolgozott ki, ahol a legalsó szint az ellenségeskedés hiánya, a legfelső pedig a nukleáris megsemmisítés volt.
Minden lépcsőfoknál volt idő gondolkodni, hogy vajon folytatják-e a chicken-game-et, vagyis ki lesz a gyáva (csirke), aki félrekapja a kormányt.
Sam Nunn (1938–) amerikai katonai szakértő és valamikori szenátor szerint ha Oroszország nukleáris fegyvert vet be Ukrajnában, az amerikai nukleáris megtorlásnak kell lennie az utolsó lehetőségnek. Ehelyett inkább valamiféle horizontális eszkalációt támogat, mindent megtéve annak érdekében, hogy elkerüljék az Oroszország és az Egyesült Államok közötti nukleáris összetűzést. Nunn a kubai válság idején Németországban szolgált, és látta, ahogy a hidrogénbombával felszerelt NATO-gépek pilótái a gépeik mellett üldögélve várták a támadásra vonatkozó parancsot. Mint politikus később mindent meg is tett, hogy a nukleáris eszkaláció elkerülhető legyen.
Kevés adat van arról, hogy valójában mekkora pusztítást okoz egy-egy taktikai vagy stratégiai atombomba.
Az oroszok több száz kísérletet végeztek különböző méretű taktikai atomfegyverek bevetésével, amelyek részben polgári célokat, például medrek ásását szolgálták. A hetvenes években két alkalommal is használtak kisméretű atombombát, mégpedig Ukrajna területén bányákban, gázszivárgások elfojtására. Az eddigi legbiztosabb etalon a hirosimai atomtámadás volt, amelyhez egy 17 kilotonnás bombát használtak, amelyet úgy kell elképzelni, hogy 3,6 méter hosszú és 0,7 méter széles volt, és 4 tonnát nyomott. 600 méter magasan robbantották fel, és 1,2 kilométeres körzetben mindent a földdel tett egyenlővé, 5 kilométeres körzetben pedig jelentős pusztítást okozott. A halottak száma körülbelül 70 ezer volt, később a sebesülés és sugárfertőzés következtében elhunytakkal együtt a halottak száma mintegy 140 ezerre tehető. Ugyanakkor a robbanás epicentrumától alig néhány száz méterre lévő vasbeton épületek és a bennük lévő emberek is túlélték a robbanást.
A taktikai atomfegyverek robbanóereje az egytized kilotonnától a néhány tucat kilotonnáig terjedhet és pusztító erejüket – adatok híján – a hirosimai bomba adataiból egyenes arányosságot feltételezve vezethetjük le, vagyis egy taktikai atomfegyver, amely mondjuk, 5 kilotonnás, 300-400 méteres körzetben okozna szinte teljes pusztítást.
Egy ekkora területet azonban hagyományos fegyverekkel is könnyen el lehet pusztítani, ezért a kisméretű (taktikai) atomfegyvereknek inkább pszichológiai hatásuk van. Drezda például jobban járt volna, ha a háromnapos szőnyegbombázás helyett (80-100 ezer halott) egy hirosimai méretű atombombát dobnak rá. Orosz szempontból tehát a taktikai atomfegyverek alkalmazásának sok értelme nincs, a katonai célok nem indokolják, a politikai kára meg igen nagy lehet.
Az atomfegyvereket Oroszország azért emlegeti, mert e tekintetben Oroszország a NATO-val nagyjából azonos erőt képvisel, a hagyományos fegyverek esetében azonban a NATO fölénye sokszoros. Csakhogy ahhoz, hogy ez a fölény a gyakorlatban is érvényesüljön, a NATO-nak szárazföldön, Lengyelországon, a balti államokon és Finnországon keresztül kellene megtámadnia Oroszországot, amihez csak a zsoldosok (a Wagner nyugati megfelelői, például az Academi) nem elegendők, ehhez fel kellene használni a NATO reguláris erejét, vagyis
akkor a NATO direkt módon is háborúban állna Oroszországgal, és ekkor fel lehet tenni a kérdést, hogy miért is?
A kiindulási pont a hidegháború után az volt, hogy a NATO egy centit sem terjeszkedik kelet felé, ehhez képest nagyon hamar a volt szocialista országok NATO-tagok lettek, ami ellen az oroszok folyamatosan tiltakoztak, de a vörös vonal Ukrajna NATO-tagsága volt, ami az oroszok számára több annál, mintha Mexikó kérte volna felvételét a Varsói Szerződésbe, miután a Zócalo tüntetői orosz segítséggel megdöntenek egy Amerika-barát kormányt. Még Kissinger, a NATO-expanzió egyik lelkes híve is azt mondta, hogy hagyják békén Ukrajnát:
„A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött, és az orosz vallás is onnan terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át, és történelmük azelőtt is összefonódott. Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi poltavai csatától, ukrán földön zajlottak.”
Míg Amerikának Ukrajna NATO-tagsága csak presztízskérdés, Oroszország szempontjából Ukrajna semlegessége és a fekete-tengeri katonai bázis megtartása létfontosságú. Ukrajna megtarthatta volna 1991-es területeit, ha a második világháború utáni Finnország mintájára a semlegességet választja, a krími bázist pedig örökbérletben odaadja Oroszországnak, és emellett tiszteletben tartja a nagyszámú nemzetiség kulturális igényeit. Erre volt is szándék, de – van az a pénz (ötmilliárd dollár) – sikeresen lebeszélték őket róla.
Oroszországot Nyugaton sokan gyengének tartják, mivel nem akarja az általa testvérnek tekintett szomszédját úgy lerombolni, mint mondjuk Amerika Irakot. Emiatt az orosz katonák egy része is lázong, a Prigozsin-féle megmozdulás is ezt jelzi. Egyelőre azonban Putyin Kutozov-terve érvényesül: az ellenség majd felőrli önmagát. Ha esetleg Putyin megbukik, és a Prigozsin-féle gondolkodók győznek, akkor inkább a sztálini módszerek kerülnek alkalmazásra: mozgósítás és teljes erőbevetés. Ma az orosz hátország gyakorlatilag nem érzi a háborút, míg Ukrajna az utcán fogdossa össze a hadköteleseket, és küldi őket a vágóhídra.
Oroszországnak nem kell atombombát dobnia Ukrajnára, irracionális politikájukkal azt maguk az ukránok teszik.
Lóránt Károly közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Kiemelt kép: Magyar Hírlap
