A rabszolgakereskedelem páneurópai örökség, Magyarország pedig már az első világháború óta nem demokrácia. Érdekes módszerrel próbálja az Európai Parlament újraírni a történelmet.
Eastman Fogászati Kórház. Egy impozáns, hat emeletes art-deco „palota” a brüsszeli Leopold parkban, a Solvay könyvtár és épületegyüttes – és nem mellesleg az európai negyed mellett. Ebben a palotában foglal helyet az a múzeum és állandó kiállítás, amellyel az Európai Parlament újra akarja írni a történelmet.
Itt van az Európai Történelem Háza.
A Ház még 2017-ben nyitotta meg kapuit, tíz év felújítási és előkészítési munkálatok után – meg az után, hogy a projekt kezdeti költségei több mint 90 százalékkal nőttek, 58 millió fontról 112,5 millió fontra. A Ház ötletét még 2007-ben vetette fel Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament akkori elnöke. Pöttering a beiktatási beszédében megfogalmazta, hogy „a nemzeti múzeumokban az európai történelmet szinte mindig tisztán nemzeti szempontból mutatják be. Szeretnék javaslatot tenni a történelem és a jövő számára egy olyan helyszínre, ahol az európai eszme fogalma tovább gyarapodhat. Szeretném javasolni az ’Európai Történelem Háza’ megalapítását. Ez ne egy száraz, unalmas múzeum legyen, hanem egy olyan hely, ahol közösen ápoljuk az európai történelem emlékét és az európai egyesítés munkáját, és amely ugyanakkor az európai identitás számára is rendelkezésre áll, hogy az Európai Unió jelenlegi és jövőbeli polgárai tovább alakíthassák azt. Egy ilyen ’Európai Történelem Házát’ az európai intézmények székhelyén kellene létrehozni”.
Az Európai Történelem Háza Pöttering javaslatához hű lett. Talán túlságosan is. Úgy próbálja az európai egyesítést ápolni, hogy létrehoz egy egységes, páneurópai történelmi kánont, amelyből csak a legfontosabb marad ki:
az EU-t alkotó tagállamok tényleges múltja és jelene.
Európa mítosza
A kiállítás az európaiak ázsiai örökségének kidomborításával kezd: „Hol kezdődik és meddig tart Európa? Európát ősidők óta különálló egységként írják le, melyet kulturális és történelmi folyamatok alakítottak ki – földrajzi értelemben azonban Európa és Ázsia egy földrész” – írják, majd Európé mítoszán keresztül folytatják az örökség hangsúlyozását: „Európét, a mitikus föníciai – mai Libanon – hercegnőjét elrabolja Zeusz, görög isten, aki egy fehér bika formájában jelenik meg neki. Miután beleszeret a lány szépségébe, Kréta szigetére viszi. […] Az Európa-mítosz középpontjában az Európa népei és a távoli országok népei közötti ősi – jó és rossz – kapcsolatok valóságossága áll. Az, hogy Európa valójában egy nyugat-ázsiai mitológiai hercegnőről kapta a nevét, e kapcsolatokról tanúskodik.”
Az emlékezés az öntudat alapja, a rabszolgakereskedelem pedig összeurópai örökség
A történelem fontosságáról így értekezik a kiállítás: „Ha emlékszünk a múltra, el tudjuk-e kerülni, hogy megismételjük a hibáit? Az emlékezés nélkülözhetetlen. Akár egyénekről, akár társadalmi csoportokról van szó, ez a tanulás és az öntudat alapja. Az emlékezet azonban bonyolult jelenség. Igen szelektív, és elválaszthatatlanul összekapcsolódik a feledéssel. Emlékeink a történelem szerves részét képezik, és meghatározzák jelenünket és jövőnket. Az, hogy miként emlékszünk ugyanarra a történetre folyamatosan változik.”
Csak épp a hasonló mézes-mázos kijelentések a tárlat fényében fájóan üresen csengenek.
A kiállítás szerint ugyanis az alábbi 14 pont a nagybetűs Európai Örökség: 1. Filozófia. 2. Demokrácia. 3. Jogállamiság. 4. A kereszténység jelenléte az élet minden területén. 5. Állami terror. 6. Rabszolgakereskedelem. 7. Gyarmatosítás. 8. Humanizmus. 9. A felvilágosodás. 10. Forradalmak. 11. Kapitalizmus. 12. Marxizmus, kommunizmus és szocializmus. 13. A nemzetállam. 14. Népirtás.
A 14 örökséget 2-2 – eléggé öncélúan – kiválasztott szimbólummal mutatja be a kiállítás: a jogállamiságot például egy 19. századi alabástrom szoborral, valamint egy melegek jogaiért tüntető férfi letartóztatásának képével illusztrálja (ami egyébként a múzeum hivatalos ismertetőkönyvéből valahogy kimaradt).
Finoman szólva is érdekes gondolat, hogy a rabszolgakereskedelmet és a gyarmatosítást összeurópai örökségnek titulálja a múzeum, megfeledkezve arról, hogy Európa nemzetek egyesülése, így nem minden lakosának szerepel a rabszolgaverő korbács a finom csipke alá dugott múltmotívumai között.
Páneurópai történelmet akartak írni, csak a történelem maga maradt ki belőle
Az állandó kiállítás szerint ugyanis a francia forradalom előtt gyakorlatilag semmi se történt, 1789 és 1914 között csak a technológiai forradalmak voltak a jók, egyébként meg mindenki rasszista lett („A visszaéléseket és egyenlőtlenségeket a vademberek ’civilizálásának’ szükségességével magyarázták. A rabszolgaság fokozatos eltörlését az intolerancia és a rasszizmus új formái követték”), 1914 és 1945 között pedig Európa romokban volt, ami bár alapvetően a két világháború alatt és után igaz is, közben a kiállítás látványosan képtelen összeegyeztetni a különféle nemzetek történelmét, így inkább nagyvonalúan átsiklik felettük.
Uniós értelemben véve belpolitikai viszályokat, a nemzetek közötti ellentéteket pedig teljesen kihagynak belőle.
Arra törekszenek, hogy a páneurópai történelmet átadják, ám nem látják a fától az erdőt – jobban mondva: a páneurópai erdő kapcsán nem hajlandóak tudomásul venni, hogy az egyes fákból áll – az EU országok közössége, minden egyes ország képében eltérő történelemmel, így a páneurópai történelem az egyes országok történelmének összessége. Azaz, csak kéne, hogy legyen.
A kiállítás szerint például 1920-ban Európában mindössze két helyen alakult ki tekintélyelvű rezsim: Magyarországon és Oroszországban. Természetesen lehet a Horthy-korszak első évét – dacára az általános választójognak – tekintélyelvűnek értékelni, de ha azonos mércével mérünk, azt látjuk, hogy hasonló volt a helyzet Lengyelországban, Jugoszláviában és Romániában is, míg Olaszországban és Németországban a formális demokratikus körülmények ellenére véres harcok zajlottak az utcán a jobboldali és kommunista szabadcsapatok között. Finnország pedig éppen egy 37 000 halálos áldozatot követelő polgárháborúból lábalt ki azokban az években. Az üzenet egyértelmű: akivel épp most nem vagyunk jóban, annak a múltja is sötét.
Hasonló megjegyzéssel éltek az első világháborút követő évekről is: „Az első világháborút követően Európában mindenhol demokrácia volt, két kivétel volt: az egypártrendszer által irányított Szovjetunió, és Magyarország, ahol korlátozták a demokratikus jogokat” – mondják az egyik videóban.
Korunk égető kérdése a gyarmati örökség
Az Európai Történelem Háza utolsó „fejezete” korunk égető kérdéseiről szól. Ide sorolták az éghajlatváltozás, háborúk és terrorizmus mellett a brexitet, világjárványokat, valamint a digitális forradalmat is. Mindezek mellett egy „égető kérdés” nagyon kirí a többi közül: a gyarmati örökség.
A kiállítás szerint ugyanis a „szellemi, vallási, szociális vagy társadalmi jelentéssel bíró tárgyak európai múzeumok kiállítási tárgyaivá váltak. Az afrikai történelem, kultúra és hagyományok ilyetén kisajátítása és asszimilációja megfosztja a tárgyakat eredeti jelentésüktől, és a történelmi gyökerek elvesztését eredményezi”. Csak arról nem számol be a kiállítás, hogy az európai történelem, kultúra és hagyományok ilyetén kisajátítása és asszimilációja megfosztja a történelmünket az eredeti jelentésétől, valamint a gyökereink elvesztését eredményezi.
Hasonló a Parlamentárium értelmezése is az európai történelemről
Az interaktivitásra kihegyezett, az Európai Parlament által létrehozott Parlamentárium is hasonlóan értelmezte a összeurópai történelmet. Bár egyrészt szépen bemutatja az uniós apparátus különbségeit Brüsszelben, Strasbourgban és Luxemburgban, viszont a történelmet érintő szakasza a kiállításnak nagyon hasonló az Európai Történelem Házához: úgy mutatja be a páneurópai történelmünket, mintha az európai integráció megkezdődéséig éhínségek és mélynyomor uralkodott volna az államokban. S természetesen amióta az Unió megszületett, Kánaán uralkodik itt.
Kiemelt kép: Mandiner/Varga Mátyás Zsolt
