Ugyan mit üzenne most, a halál utáni pillanatban a Kundera hódolatát kiváltó 56-os magyar mai leszármazottja a távozó nagy írónak? Domonkos László írása.
Most azért kicsit meghalt Közép-Európa is, mondja a barátom, és rögtön morózusan hozzáteszi: vagy tán nem is olyan kicsit. Igen, egy nagy közép-európai legenda, fiatalságunk egyik (ritka) közép-európai óriás-idolja, Milan Kundera halálával alighanem mintha az igazi, a vérbeli, a tényleges, a régi-időtlen Közép-Európa távozott volna a nemlétbe vagy legalábbis a mulandóság drasztikumát fölmutatva, erőteljes hangsúllyal imígyen mutatkozott volna meg előttünk.
Lassacskán évtizede lesz, hogy ezeken a hasábokon prágai útjaim után azt írtam róla, hogy „ahogyan Kunderát annak idején megismerhettük: emlékszem, szamizdatként járt körbe, így került hozzám is valamikor 1984-ben a jó egy évvel korábban keletkezett és magyarul a párizsi Irodalmi Újságban megjelent (…) nagy esszéje, Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája.
Úgy kezdődik, hogy Kundera megidézi a mi ’56-unkat, amikor november 4-én, „néhány perccel azelőtt, hogy a tüzérség szétlőtte volna irodáját, Magyarország sajtóügynökségének igazgatója kétségbeesett üzenetet indított telexen a világba a reggel Budapest ellen indított orosz offenzíváról. A távirat ezekkel a szavakkal végződött: »Magyarországért és Európáért fogunk meghalni.«” És ezek után kezd a szerző borongani azon, ugyan mit is jelenthet Európa egy cseh, egy magyar vagy egy lengyel számára.”
Igen, ez volt Kundera. A mi Kunderánk. Aki a Tréfa és A lét elviselhetetlen könnyűsége – két legnagyobb szépirodalmi műve – mellett majdnem kilenc és fél évtizedes földi élete során azt is megélhette, hogy Közép-Európa szovjet hódoltságba hullásának tragédiájából eljuthat a nálunk Pozsonyi Ádám által e korszak jelképét már visszamenőleg „áldott berlini falnak” aposztrofált világ-megacélozódás-hadműveletig.
Hiszen ha nézzük Kundera Prágáját – meg a többi közép-európai nagyvárost, Varsót vagy Budapestet vagy akár Krakkót és Pozsonyt is – óhatatlanul eszünkbe jut, hogy ugyan mit üzenne most, a halál utáni pillanatban a Kundera hódolatát kiváltó 56-os magyar mai leszármazottja a távozó nagy írónak?
Mit üzenne a halál utáni Közép-Európa egyik legnagyobb oltalmazójának? Ahogyan évekkel ezelőtt írtam, talán azt, hogy lám, Párizs, Róma, Brüsszel, Amszterdam, a német városok oda, sőt még – vagy már – Bécs is, láttam, mi lett belőlük. Tulajdonképpen bármennyire nehezemre is esik, Londont és Dublint is ide kell írnom, sajnos, Szicíliát meg Krétát kivéve olasz meg görög városokat is, és még nem említettem Marseille-t és Firenzét, a magyar-szerb határ trianoni túlsó oldalán felvő, nagyobbrészt idős bánsági magyarok által lakott falvakat vagy éppen az Égei- vagy a Tirrén-tenger egynémely szigetének lakóit…
Hála Kunderának, hála a berlini falnak, hála a szovjetkommunista gyarmatbirodalom egész vaskos valójának: megedződötten, egy mások számára elképzelhetetlen és felfoghatatlan felvértezettség mind magabiztosabbá tenni képes védernyője alatt, elmondhatjuk: Közép-Európa nagy őrzőjének távozásakor többé-kevésbé nyugodtan jelenthetünk – tartjuk magunkat, tartjuk a frontot, Kundera (meg a többiek) építményeit.
Azt gyakoroljuk, amit a pesti srácoktól vagy Jan Palachtól tanultunk, sőt amit még – Kunderától tudjuk – a prágai lányoktól is, akik kihívó öltözetben, miniszoknyában, melltartóban-bugyiban (vagy éppen anélkül) mutogatták magukat a többéves szexuálkaranténban sínylődő nyomorult szovjet kiskatonáknak: hátha… ( Hogy mikor melyik mennyire hatékony, most ne firtassuk. Az elszánás és a tett most a lényeg.)
Barátom Közép-Európa halálát vizionáló megjegyzése, még ha Milan Kundera távozása indukálta is, teljességgel helytelen. A halál – a gyarló, esendő és halandó egyén, a mindenkor oly sérülékeny Író halála – utáni Közép-Európa a megmaradó Örök Élet teljes vagy egész Európájának foglalata. Menedék és reménység, ideál, minta, etalon. Ha úgy tetszik, a dac, az ellenállás, a be nem hódolás, kitartás, a halhatatlan lét elviselhetetlen – de meglévő – könnyűsége. Titkait csak mi ismerjük, kezelését csak mi tudjuk. Kundera mosolyogva távozhatott. Minden oka megvolt rá.
