Nemcsák Károly: Az értékrendem emberi és nem politikai

Nem ritka, hogy egy színészre szinte ráég egy-egy szerep. Nemcsák Károly legtöbbünk számára ma is Feri nyomdász a Szomszédok teleregényből. Ez lehet kellemes állapot is, ugyanakkor egy skatulyából nehéz kikerülni.

Ez bármilyen szereppel kapcsolatban megtörténhet, ha az ember megjelenik a televízióban, nem kell hozzá 13 évig képernyőn maradni. A fontos az, hogy maradandó vagy valami izgalmas szülessen. Persze az sem baj, ha  olyan remek színészek alakítják a figurákat, mint Kulka János (Mágenheim doktor), Pásztor Erzsi (Janka néni) vagy éppen Zente Ferenc, aki pedig korszakos filmekben játszott (például a Tenkes kapitánya sorozat), mégis sokáig Taki bácsiként emlegették a nézők. Én meg Vágási Feri lettem, de ezt soha nem hátrányként éltem meg, hanem lehetőségként. Persze kezdetben a színházba érkező néző talán arra is kíváncsi, hogy mit produkál ez a „Vágási gyerek” a színpadon, de lassanként megtanulják a civil nevemet is. Őszintén mondom, ezt a helyzetet mindig sikerként éltem meg.

Érdekes, hogy a Szomszédok sorozatnak, bár 1999-ben láthattuk az utolsó részt, még ma is nagy rajongótábora van.

Vélhetőleg azért, mert annyira naprakészen benne voltunk az emberek életében, hogy majdnem mindenki úgy emlékszik, ez egy napi sorozat volt, közben pedig csak kéthetente forgott a Szomszédok. Viszont 13 éven át. Családtagok lettünk a nézők otthonában. Szerintem a sikerben nagy része volt annak, hogy Horváth Ádám, a Szomszédok atyja professzionális csapattal működött, és ez nem csak a gyártási részre érvényes, hanem a színészekre is igaz. Ha tetszik, ha nem, ez egy szakma és a szakmának vannak bizonyos követelményei. Ha ennek meg tudunk felelni, akkor tudunk alkotni valamit, ha nem, akkor nem valódi színészekről, hanem tiszavirág életű sztárocskákról beszélhetünk. Még végzett színészek között is vannak, akik bizonyos helyzetekben nem tudnak élni a lehetőséggel, vagy rosszul kezelik azt.

Tudom, hogy a színész nem azonos a szerepével, ám ha a jelleme közel áll a megformált szereplőjéhez, könnyebb a dolga. Nemcsák Károlyban mennyi a Vágási Feri?

Zavarba ejtő volt, hogy engem tényleg a Fóti úton nevelkedett árva gyereknek gondoltak. Ami azért furcsa, mert én boldog családban nőttem föl, de valószínű, hogy a karakterem hordozott egy olyan jellemvonást, amiben abszolút benne volt ez a fajta kiszolgáltatottság. Valamennyire a jellemünket és hétköznapjainkat Horváth Ádám beépítette a sorozatba.

Én például már annyira pozitív figura voltam, hogy kértem Ádámot, legalább egyszer indokolatlanul verekedjenek vagy rúgjak be, vagy kiabáljanak, mert már magamat is nehéz volt elviselnem.

Azt sok interjúban elmondta már, hogy falusi gyerek, arról azonban nem nagyon beszélt, hogyan fogadták a szülei, amikor bejelentette, hogy színész akar lenni.

Édesapám kőműves volt, édesanyám pedig háztartásbeli, ő vezette a gazdaságot és nevelt bennünket, ugyanis van egy nővérem. A kis falum meg úgy működött, mint egy kis állam, tehát mindenkinek megvolt a közösségben a helye, a pozíciója. De ebből a zárt közösségből nagyon sokan egyetemet végeztek, sokan főiskolát, tehát a zártság ellenére mégis egy nagyon nyitott közösségről beszélhetek. Amikor kiderült, hogy én a színi pályát akarom választani, nem volt ebből konfliktus. Igaz, amikor másodszorra sem vettek fel a Színművészetire, akkor éreztem, elsősorban édesapámnál, hogy szeretné, ha valahogy megállapodnánk, és nem csak a színészetet választanám, hanem valami „kézzel fogható” szakmát is. A színészet megfoghatatlan dolog volt egy olyan család számára, ahol a művészet nem volt napi szinten jelen. De hangsúlyozom, nagy konfliktus nem volt ebből, tehát ők elfogadták, hogy ez valamiért fontos nekem.

Ugorjunk egy nagyot. Most amellett, hogy színészként is dolgozik a József Attila színházban, annak igazgatója is. Viszont amikor megpályázta a posztot, inkább csődgondnokra, mint színigazgatóra volt szükség. Végül sikerült egyenesbe hozni a dolgokat, de nem értem, hogy egy művész, aki a színpadon érzi jól magát, hogyan mer belevágni egy olyan vállalkozásba, ami egészen más kvalitásokat kíván.

Nagyon fontos, hogy az ember milyen példákkal találkozik az életben, hogy kiket ismer meg, kik azok a mentorok, tanárok, társak, akik ott vannak a közelében, hogyan alakul az élete, mire figyel föl, mi az, ami a közvetlen szakmán túl elkezdi izgatni, foglalkoztatni. Én nagyon sok nagyszerű emberrel találkoztam, olyanokkal, akik alkotó emberek voltak, tehát nem elégedtek meg pusztán azzal, ami a napi penzumuk, feladatuk volt, hanem többféle  kihívást találtak vagy kerestek az életben. Lehet, hogy pici dolognak tűnik, de én ezekben a dolgokban valahogy nyitott voltam. Most éppen huszonkilenc éve vagyok a színész labdarúgó válogatott kapitánya és éppen olyan időben vettem át a csapat vezetését, amikor gondolkodni kellett róla, hogy gazdaságilag valahogy talpra álljunk. Évente 1-2 millió forintot kellett a kasszában tudnunk, hogy nyugodtan működhessünk. A szponzorok megtalálásán kívül figyelni kellett arra is, hogy erős egyéniségek között megmaradjon a rend. Nagyon sokat köszönhetek azoknak az éveknek, sok nagyszerű barátra leltem, akik sok mindenben segíthettek. A Szomszédokban megszerzett népszerűségemet is fel tudtam használni bizonyos dolgokra. Amikor megnősültem, néhány évvel később a civil nejem is a szakmába került, ő lett a Turay Ida Színház egyik alapítója. Na, amikor vidékre vittünk egy-egy előadást, gyakorlatilag én lettem a társulat PR menedzsere. Szóval sok dolog vezetett addig, míg megpályáztam a József Attila színház igazgatói posztját.

Nem mondhatni, hogy a kinevezését kitörő örömmel fogadta volna a színházi világ balliberális része. A József Attila színházat egyébként is általában egy kézlegyintéssel intézték el, mert ez „csak” egy vidéki színház Budapesten.

Amellett, hogy sok vidéki színházat megirigyelhet sok fővárosi, amikor kineveztek, átgondoltam, hogy a színház addig milyen stílust követett. A József Attila mindig egyfajta népszínházi vonalat vitt, nagyon színes repertoárral. Az elődeink a magyar színházi élet meghatározó egyéniségei voltak és a mai napig azok.

Nem gondoltam azt, hogy gyökeresen meg kellene változtatni mindent. Ha az ember azt az értékrendet, amivel rendelkezik, tovább tudja vinni, akkor jó úton jár.

Mi játszhatunk zenés vígjátékot ugyanúgy, mint drámai műveket és ez így jó. Ha pedig egy gárda jól dolgozik együtt, akkor ott nincs jobboldal és baloldal, ott csak szakma van. Ha pedig ez elbillen bármelyik oldalra, akkor nekem azt korrigálnom kell. Nem nekünk kell azt a százhúszezer nézőt, aki bejön a színházba egy évadon belül, nevelni, bigott módon valamit nagyon erőteljesen sulykolni és nem szabad az én értékrendemet rátukmálnom másokra.

Az én értékrendem emberi és nem politikai értékrend. Persze a személyes és a művészi értékrend találkozik, hisz számunkra fontos a család, a közösség, a hit.

Lehet, hogy ezek a szempontok megjelennek a repertoár összeállításában, de az nem baj, sőt! Mert értékeket kell közvetítenünk és elfeledett értékekre emlékeztetni. Régebben az adott szónak ereje volt, ma már egy szerződéssel is gondban vagyunk. Régen egy kézfogásnak ereje volt, ma még formaságnak is kevés. Hitem szerint erre is reagálnunk kell. Manapság nem könnyű színházat csinálni, de a mi színházunkban van egy olyan közösség, amelyik értéket próbál átadni.

Egy színész – főképpen, ha igazgató is – nagyon nehezen tud egyúttal apa is lenni. Önnek hogyan sikerült? Mert több nyilatkozatából is kitűnik, hogy imádja a fiait.

A fiaim most már felnőtt emberek, huszonnyolc és huszonhat évesek. Én 12 éve vagyok igazgató, vagyis kisebb korukban sokat lehettünk és voltunk is a gyerekekkel. Azt gondolom, hogy ebben nincs hiátus, bár azért mindig fölmerül az emberben, hogy persze jó lett volna még több időt tölteni velük, de annyira azért nem voltunk mi művészcsalád, hogy ne tudtuk volna a gyermekkori időt jól és együtt eltölteni. Sokat jártak színházba, de nem akartuk rájuk erőltetni a szakmát. Nem is lett színész egyik sem. A kisebbik fiúnk, Máté katona, a koronaőrségnél szolgál. A nagyobbik, Balázs sem a világot jelentő deszkákat választotta, ő közgazdász, bár kicsit közelebb van a színpadhoz, mert a Turay Ida Színház gazdasági vezetője.

Bár így nem került szóba, mégis egész beszélgetésünkben azt érzem, hogy átsüt rajta a hit.

Katolikus hitben nevelkedtünk, hittanra jártunk,  templomba járó emberek voltunk. Valószínű, hogy az az egész közeg, amiben felnőttem, sokkal közelebb volt Istenhez, mint a nagyvárosi létben élők. Aztán valahogy kicsit kimaradt az életemből a templomba járás, mert elég hamar elkerültem otthonról és a színészség rendszertelen életmódja valahogy eltávolított ettől. Igaz, ez nem törvényszerű, vannak előttünk jó példák, elég, ha csak Eperjes Károly barátunkra gondolok. Ő azért mindig megtalálja a helyet és az időt, hogy elmélyüljön hitében. Én pedig, ha nem is jártam rendszeresen templomba, a hitemet meg tudtam őrizni. Egész életem alakulásában valahol mindig ott volt a Jóisten. Állítom, hogy az én gyökereim nagyon erősek és ezek a gyökerek nagyon sokat visszalendítenek oda, ahonnan indultam és amilyen közegben éltem. A gyerekkorom és az egyházhoz való viszonyom lelkileg erősített meg engem. Még egyszer mondom, van egy erős belső hitem.

Talán ennek a hitnek az eredménye, hogy úgy gondolta, szülőfalujában templomot kell építeni.

Nagyon sokáig élt bennem a késztetés, hogy tartozom annak a falunak, közösségeknek, ahol éltem és ahol nevelkedtem. Amikor elfáradtam és rossz passzban voltam, hazamentem és egy-két nap alatt azzal, hogy csak otthon léteztem, rendbe rakódott minden, feltöltődtem energiával. Aztán 2016-ban keresztlányomnak, aki a szülői házban él a családjával, kimondtam féltve őrzött gondolatomat: építsünk egy templomot. Talán kicsit az is bennem volt, hogy a Jóisten felé levezekelhetem elhanyagolt hitem éveit. Ez egy igazi közösségi csoda volt, mert a templom már 2018-ra felépült, de a covid miatt egy évvel később szentelhette csak fel az egri érsek úr. Most már van egy hely az én szeretett kis falumban, ahol jó Isten közelségét érezni.  A Teremtő pedig megajándékozott olyan csodálatos emberek ismeretségével, akik ezt követően az életem részévé váltak. Például a templomtervező Eperjesi Szabolcs és Kiss Attila, vagy éppen Petró Attila barátom, aki kőfaragó mester és komoly pénzügyi támogatást adott a templom építéséhez. Sőt megajándékozta a falunkat egy 5 méter magas, márványból készült Mária szoborral is. De mondhatom a polgármesterünket, Kékedi Lászlót is, aki a népművészet mestere és a Magyar Művészeti Akadémia népművészeti tagozatának a vezetője, tehát csodálatos emberekkel találkoztam.

Aktív, én úgy mondom, „csináló” emberekkel, akik gyúrtak egy hógolyót, eldobták, és az a golyó összegyűjtötte a havat, hogy végül hóembert építhessenek belőle. Úgy érzem, ezt a ajándékot én is megkaptam, mert én is egy ilyen „csináló” ember lehettem. Általuk, és a Jóisten segítségével.

A jövő? Úgy tudom, újabb ciklust már nem vállal igazgatóként.

Ahogy ezt már több interjúban elmondtam, szeretném úgy átadni a színházat a váltásnak, hogy egy tökéletesen funkcionáló intézményt vegyenek át. Amikor véget ér az újabb megbízatásom, már 69 éves leszek, amikor majd magamra is jobban kell figyelnem. Úgyhogy a döntésem nem igazán lehet meglepő. De azt azért hozzá kell tennem, hogy semmit sem szeretek félbe hagyni, vagyis ha nem sikerül a ciklus végéig befejeznünk a színház korszerűsítését, mégis újra pályázni fogok…

Szerző és kiemelt kép: Ifj. Tóth György