Ők nem választott politikusok, akiket esetleg el lehet számoltatni, hanem olyan intézmények szócsövei, amelyek tőkés magántulajdonként megingathatatlanok és a politikusok véleményét alakítják anélkül, hogy a következményekért felelősséget vállalnának.
Az elmúlt napokban újabb vita bontakozott ki a Foreign Affairs amerikai külpolitikai folyóiratban az orosz–ukrán háború befejezésének lehetséges módozatairól. Az indító cikk Samuel Charptól, a RAND Corporation elemzőjétől származik, aki lényegében azt állította, hogy egyik fél sem tud teljes győzelmet aratni, ezért itt az ideje, hogy az Egyesült Államok alakítson ki egy elképzelést arról, hogyan érjen véget a háború.
Charp szerint nagy annak valószínűsége, hogy a háború a területi vita megoldása nélkül, egy tűzszüneti vonal elfogadásával ér véget, hasonlóan az 1953-as koreai fegyverszünethez. Egy ilyen megoldásban Ukrajnának bizonyos biztonsági garanciákra lesz szüksége.
Charp elveti Ukrajna NATO-tagságát, mert az Moszkva szempontjából elfogadhatatlan lenne, és még az sem biztos, hogy valamennyi NATO tag egyetértene vele.
Ugyanakkor Ukrajna számára biztonsági garanciákat kell adni arra az esetre, ha Oroszország részéről támadás érné. Charp itt olyan garanciák lehetőségét veti fel, mint amilyeneket Izrael kapott az Egyiptommal kötött békeszerződés fejében.
Annak érdekében, hogy Ukrajna egy ilyen, céljaitól messze eső kompromisszumot elfogadjon, ösztönzőkre van szükség. Ösztönzők lehetnek például az újjáépítési segélyek, az Oroszország elszámoltathatóságát szolgáló intézkedések és a békeidőben nyújtott tartós katonai segítség. Hasonlóképpen az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek Oroszországot is ösztönözniük kell a megoldás elfogadására. Ennek érdekében a politikai nyomást a megegyezést vonzóvá tevő intézkedésekkel – például a szankciók feltételes enyhítésével – kell kiegészíteni. Végül Charp azt javasolja, hogy
az Egyesült Államok nevezzen ki egy elnöki megbízottat, aki informális módon tárgyal az egyes felekkel ezekről a kérdésekről.
Az amerikai kormányzathoz és a Pentagonhoz közel álló RAND Corporation szakértője ezzel az írásával tulajdonképpen Amerika exitstratégiáját körvonalazta, ami valószínűleg meg is felelne Amerika legtöbb republikánus és demokrata politikusának, ugyanakkor a cikkre adott reakciók bizonyos körök részéről heves ellenállást mutatnak.
Dmitro Nataluka, az ukrán parlament tagja, a Nép Szolgája nevű 2017-ben alapított, európai csatlakozást szorgalmazó párt képviselője visszautasította a RAND szakértőjének megoldási javaslatát.
Ő úgy gondolja, és ez az ukrajnai vezetés felfogása is, hogy ha elegendő fegyvert kapnak, akkor legyőzik Oroszországot. Nataluka, ukrán parlamenti képviselőként természetesen nem is tehetett volna mást, minthogy elutasítja a Charp által javasolt kompromisszumot, ezért az ő véleményénél érdekesebb lehet az e szempontból „független” Alina Polyakova és Daniel Fried reakciója.
Alina Polyakova a Center for European Policy Analysis nevű kutatóintézet igazgatója, Kijevben született, és onnan vándorolt ki a szüleivel még 1991-ben, majd az egyetem elvégzése után több tekintélyes kutatóintézet vezetője és rendszeres szerzője a The Washington Post, a The New York Times, a The Wall Street Journal, a Foreign Affairs és a The Atlantic című lapoknak. Magát az intézetet, amelyet vezet, számos alapítvány és nagyvállalat, közöttük például a Microsoft, a Mercedes-Benz és a NATO Közönségdiplomáciai Osztálya támogatja. Írótársa, Daniel Fried a külpolitika területén működő diplomata, a Bush-kormányzat alatt az európai és ázsiai ügyekért felelős minisztériumi vezető, Obama elnöksége idején a szankciós politikát koordinálta.
A két szerző azzal érvel, hogy Charp félreérti az orosz–ukrán háborút, és olyan veszélyes tanácsokat ad, amelyeket, ha megfogadnak, Washington és szövetségesei sokkal sebezhetőbb helyzetbe kerülnének nemcsak Oroszországgal, de Kínával szemben is. Ukrajnát fel kell venni a NATO-ba, de mivel az időbe telik, addig is a kulcsfontosságú NATO-tagok és Ukrajna között megerősített biztonsági szerződéseket kell kötni.
A szerzők szerint Ukrajna még nem mutatta meg mire képes, mert nem kapta meg a Nyugattól a szükséges fegyvereket, amelyeket számára minél előbb le kell szállítani.
Hasonló álláspontot képvisel Angela Stent brit származású amerikai külpolitikai szakértő is, az Orosz és Kelet-európai Tanulmányok Központjának vezető tanácsadója. Szerinte Putyin háborús céljai nem változtak, közöttük szerepel egész Ukrajna meghódítása, kormányának megdöntése, az ukrán államiság és nemzetiség felszámolása és Oroszország örökös uralmának biztosítása az ország felett. Bár Putyin három nap alatt nem tudta elfoglalni Kijevet, semmi sem utal arra, hogy feladta volna e célját. Amíg Putyin hatalmon marad, Oroszország ukrajnai törekvései nem fognak változni. Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek komolyan kell venniük Putyin szavait Ukrajna „denácifikálásáról” és demilitarizálásáról. Putyin addig folytatja Ukrajna elleni agresszióját, amíg a csatatéren meg nem állítják.
Gideon Rose, a Foreign Affairs volt szerkesztője és a Council on Foreign Relations tagja is a fegyveres támogatás további folytatása mellett foglal állást. Szerinte az Egyesült Államoknak és Európának növelnie kell az Ukrajnának nyújtott támogatást: több páncélost, tüzérséget és lőszert, jobb légvédelmet, negyedik generációs vadászgépeket kell küldeni, ameddig csak szükséges. Ez az irányvonal nemcsak a helyes lépés, de a legjobb módja a háború befejezésének, mert lehetővé teszi Ukrajna számára, hogy olyan pozíciót szerezzen, amelyet – folyamatos segítség mellett – korlátlan ideig meg tud védeni.
Mint a felsorolt állásfoglalásokból látható egy kompromisszumra kész véleménnyel szemben áll öt, a háborúnak a győzelem reményében való folytatását szorgalmazó, amely arány nagyjából ki is fejezi az euroatlanti térségben jelenleg uralkodó politikai erőviszonyokat.
Az egyes szerzők írásaiban, megnevezve vagy kikövetkeztethetően, a háború oka Putyin birodalmi törekvése, a konfliktus 2022. február 24-én kezdődött, amikor Putyin minden ok nélkül megtámadta Ukrajnát. Ez most a nyugati narratíva a háborúról.
A cikkírók hátterét azért igyekeztem bemutatni, mert láttatni szerettem volna, hogy a vélemények hogyan függnek össze a képzéssel, a finanszírozással, a politikai struktúrába és a tájékoztatásba (média) való beépültséggel.
Egy véleménymeghatározó komplett rendszert látunk, amely a szélesebb közvélemény számára „gyártja” a narratívát, vagyis az események értelmezési hátterét, amely csupán egy privilegizált politikai csoport véleményének ad nyilvánosságát, az ellentétes véleményeket – például az orosz rádió- és tévéadásokat – pedig ki is tiltja a kommunikációs térből.
Mi hiányzik a Foreign Affairs és a többi fősodorbeli média által megjelenített narratívákból?
Mindenek előtt hiányzik a háború valóságos okának, a NATO keleti terjeszkedésének megemlítése, amit a Gorbacsovnak annak idején tett ígéret („egy centit sem”) ellenére folytat a Nyugat. Hiányzik, hogy Ukrajna lakosságának kétharmada nem akart a NATO tagja lenni, hiányzik az, hogyan zavarták el a Moszkvával baráti viszonyt folytatni akaró ukrán elnököt, Janukovicsot.
Hiányzik, hogy 2014 februárjában kik lövettek a tüntetők közé, hogy pánikot keltsenek és megdöntsék a demokratikusan megválasztott kormányt. Hiányzik, hogy kik és hogyan vették át Kijevben a hatalmat Viktoria Nuland és más amerikai politikusok aktív közreműködésével. És persze az is hiányzik, hogy a folyamatokban milyen szerepet játszottak egyes ukrán politikusok és pártok, különös tekintettel a nacionalista szélsőjobboldalra.
A radikális vélemények túlsúlya annak is köszönhető, hogy a fő véleményformálók nem kockázatviselők.
Például nem választott politikusok, akiket politikai tevékenységükről esetleg el lehet számoltatni, hanem olyan intézmények szócsövei, amelyek tőkés magántulajdonként megingathatatlanok. Ők azok, akik a bármilyen párt által megválasztott politikusok véleményét alakítják anélkül, hogy a következményekért felelősséget vállalnának.
Ezek a véleményformálók nem képviselnek sem amerikai, de különösen nem európai érdekeket.
De míg Amerikának az ukrajnai háború marginális jelentőségű, és még talán némi haszna is van belőle, Európa számára e kiprovokált orosz–ukrán konfliktus katasztrofális gazdasági és társadalmi hatásokkal jár.
Saját érdekeink védelme és az események békésebb irányba terelése végett el kell gondolkodnunk azon, hogyan lehetne a háború valós mozgatórugóit a nyugat-európai közvélemény tudomására hozni, áttörve a fősodratú média és a mögötte álló intézményrendszer falanszterét.
Lóránt Károly közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Kiemelt kép: Civilek.Infó
