A néptáncot eszközként használom ahhoz, hogy a tánc szeretetén túl a magyar kultúra szeretetét, élhető, működő és önmagát fejlesztő közösség fontosságát beleplántáljam a gyerekekbe – állítja Leidinger Dömötör.

A pomázi születésű fiatalember néptáncoktató, koreográfus, patkolókovács, két kisgyermek büszke édesapja néhány éve költözött párjával, Annával Bács-Kiskun egyik legkisebb településére, Újtelekre.

A Fordulj Kispej Lovam Táncegyüttes idei, hét helyszínes lovasturnéját ő szervezte környékre. Ennek kapcsán ismertem meg, s ültünk le beszélgetni újteleki házának verandáján néptáncról, régi paraszti kultúráról, önfenntartó gazdálkodásról, a tánctanítás lényegéről, tartásról és kiállásról, rendszerben gondolkodásról, s hogyan fordul egy ízig-vérig városi gyerek érdeklődése ilyen irányba.

– Édesanyám tanár, édesapám építész. Anyám még általános iskolásként beíratott néptáncolni Békásmegyeren a Kincső Táncegyüttesbe. Kezdetben a népzene, néptánc igazán nem is érdekelt annyira, a jó közösség miatt jártam. Aztán 13-14 éves korom körül bekövetkezett egy fordulat. Szatmári táncokat tanultunk, ami felkeltette az érdeklődésem, ezáltal jobban is ment, akkor szerettem meg a néptáncot. Középiskolás koromban belevetettem magam Budapesten a táncházas életbe. Nagyon beszippantott ez a szubkultúra, az öltözködésem is ehhez idomult, pantallóban, ingben, kalapban jártam. De ennek még igazán így nincs sok köze a valódi paraszti kultúrához, mondhatnám, igazából a habot nyalogattuk a torta tetejéről – mondja mosolyogva.

Fordulópont: a paraszti gazdálkodás felé fordult

– Tizennégy éves korom körül kezdtem el lovagolni a bátyám révén. Ő geográfusnak tanult, és az egyetemen nagyon összebarátkozott egyik előadójával, dr. Géczy Gáborral, Magfalva alapítójával, aki a hagyományos önellátó paraszti gazdálkodás népszerűsítője volt.

Fél évig jurtában élt, megtanult lovagolni, és rajta keresztül engem is még inkább érdekelt ez a fajta élet, ami a tánccal és a népzenével nagyon összepasszolt

– mesélt életének arról a fordulópontjáról, ahol már nemcsak beszélni akart a paraszti kultúráról, hanem azt a mindennapi életének a részévé tenni, önfenntartó gazdálkodást folytatni falun, és gyermekeit is ilyen környezetben nevelni.

Patkolókovácsként dolgozott

Annyira foglalkoztatta a hagyományos paraszti életforma, hogy miután leérettségizett, több mint fél évig élt Erdélyben, egy sztánai lovastanyán, pásztorkodott, lovastúrákat vezetett. Állatorvos vendéglátójával eljárt lovakat patkolni, körmölni. Ez annyira megtetszett neki, hogy szerette volna kitanulni a szakmát. Miután hazajött, elkezdett egy OKJ-s szakmai képzést, de az nem adott valami sokat számára, így inkább

keresett egy mestert, Antalicz Ferencet, akitől megtanulta az alapokat, majd el is kezdett dolgozni patkolókovácsként, mellette a tánc azonban tovább kísérte életét.

Amatőr szinten táncolt a Kincső Táncegyüttesben, hétvégeken meg táncházakba járt. Közben elkezdett tanítani óvodában, általános iskolákban, kisebb csoportokban, aztán néhány évre rá lehetőséget kapott Budakalászon a Lenvirág Táncegyüttesben tanítani, melynek később a vezetését is átvette.

Újabb válaszúthoz érkezett

Patkolómestere felajánlotta, hogy átadna egy nagyobb lovardát neki, ami rendszeres munkát igényelne. Választania kellett, s végül a tánctanítást választotta, mert úgy gondolta, azzal több embert meg tud mozgatni, jó úton tartani, terelgetni.

– Sok helyen tanítottam, Dunaföldvártól, Akasztón át, Kalocsán, Baján, Pécsett, ebből mára kialakultak az állandó helyek, Akasztó és Nagybaracska. Akasztón az általános iskolában kötelező a néptánc, itt tanítok, van szakkörös csoportom is, és Szikes Táncegyüttes néven alakítottam egy csoportot az iskolás gyerekekből. De bárhova elmegyek, ahol felkérnek tánctanításra, nyári táborokba, táncházakat is tartok, vőfélykedek, és vannak fellépéseink a Fordulj Kispej Lovam Táncegyüttessel is – mondja, majd arról is beszélt, milyen módszert követ a tánctanításban.

– Fontos, hogy legelőször a táncos mozgás alapjait tanítsam meg a gyerekekkel. Első évben egyensúlygyakorlatokat tanulnak népzenére, második évben lehet már foglalkozni az alapmotívumokkal, és harmadikos korukra jutnak el a gyerekek oda, hogy rendes táncfigurákat lehet nekik tanítani.

Erős alapon lehet jól építkezni, s ez sok együttesnél kimarad. A néptáncot eszközként használom ahhoz, hogy a tánc szeretetén túl a magyar kultúra szeretetét, élhető, működő és önmagát fejlesztő közösség fontosságát beleplántáljam a gyerekekbe.

Hogy ne virtuális valóságban éljenek, hanem igaziban. A kultúra megtartása identitást ad, tágabb és szűkebb közösséget, amire ebben a mai világban nagyon nagy szükség van. Erre a néptánc egy kiváló eszköz, s kiváló a mozgásfejlesztésre is.

Bele kell helyezkedni a paraszti kultúrába

A régi paraszti kultúrában az ember még fel tudott építeni egy házat, el tudta látni magát és családját élelemmel, jutott ideje szórakozásra, értettek az emberekhez, az állatokhoz, növényekhez. Hatalmas tudásuk volt, olyan tudás, ami a mindennapjaik rendezését segítette. A legtöbb városi gyerek, ha idejönne hozzánk, nem ismerné fel a növényeket, állatokat. S, ha egyszer kikerülne a városi körülmények közül, nem tudna megélni, életben maradni. A tánc a mindennapok mozdulataiból alakult ki, úgy lehet igazán megérteni, ha az ember belehelyezkedik abba az életbe. Meg kell tanulni kaszálni, tehenet fejni, lovagolni, fel kell kelni hajnalban, ott kell egy kicsit élni, rendbe tenni a kertet, együtt főzni az öregasszonyokkal.

Le kell ülni olyan emberekkel beszélgetni, akik még így élnek. Fontos lenne, hogy a néptáncosok ezzel is foglalkozzanak.

A pomázi Fordulj Kispej Lovam Tábort is ezért találtuk ki gyakorlótáncos fiúknak. Ott nemcsak táncot tanulnak, hanem lovagolnak, részt vesznek a gazdasági munkában is, szénahordásban, vályogtégla készítésben. Van, aki azóta lovasíjászkodik.

És az a jó, hogy nemcsak ebben az egy hétben helyezkednek bele ebbe a szerepbe, hanem a tánc mellett eljárnak valamelyik környékbeli lovastanyára, és a lovaglásért cserébe segítenek a gazdasági munkákban.

A fiúknak erre sokkal nagyobb szükségük van, kicsit el vannak veszve, jobban be tudja szippantani őket a virtuális világ. A globalizáció hozadéka az uniformizálás, a nemzeti öntudat megszűnése, a közösségek szétverése. Ebben a környezetben kell egészséges identitást találni maguknak.

Ebben segít a néptánc, a kialakuló közösség, ebben segíthetünk mi a személyes életünkkel és azoknak a dolgoknak, a magyar kultúrának az átadásával, amik a meg- és fennmaradásunkat biztosíthatják itt Európa közepén.

Forrás és kiemelt kép: Baon