Üdítő az a természetes kedvesség és szeretet, ahogyan a székelyföldiek a messziről érkezőket fogadják.
„Nincs különbség magyar és magyar között attól, hogy különböző határokat huzigáltak a Kárpát-medencében bizonyos történelmi események hatására. Az egyértelműen látszik, hogy Magyarországon, az anyaországban megfordult az emberek gondolkodása, és teljesen természetesen tekintenek és gondolnak a határon túl élő testvérekre” – osztotta meg velünk gondolatait az Ismerős Arcok zenekar frontembere, Nyerges Attila egy kávé mellett, Tusványoson.
Mint megtudtuk, hosszú és rögös utat járt be a zenekar, míg a kezdeti rhythm and blues műfajtól eljutottak jelenlegi stílusukhoz, ami ugyan különböző zenei műfajok keveredéséből áll, rockzenei hangzással, a hat tag lelkének lenyomatát hordozza. És ami ezt számunkra még különlegesebbé teszi az az, hogy az Ismerős Arcok létrejöttét Székelyföld inspirálta, „a több száz kilométerre fekvő apró Magyarország”, amelynek tüzetesebb megismerése és felfedezése után Nyerges Attila többé nem tudott ugyanaz maradni: zenéjével és zenekarával küldetést vállalt, így a széthúzást magyar és magyar között immár 25 éve enyhíti, az összetartozás fontosságát hirdeti határon innen és túl.
Beszélgetésünket könnyed kérdésekkel kezdtük, és lassacskán eveztünk mély vizekre. Így derült fény többek között arra, hogy Nyerges Attila már a Tusványost megelőző hetet is Erdélyben, illetve Székelyföldön töltötte, de ez alkalommal nem érkezett egyedül: feleségét is magával hozta, aki ezelőtt néhány hónappal járt először az erdélyi tájakon, most kezdi tanulni a vidéket, de kétségtelen, hogy első látásra szerelembe esett a természeti kincsekkel, az emberek egyszerűségével és vendégszeretetével. Bejárták Kolozsvár, illetve Csíkszereda, Székelyudvarhely környékét, a Zetelaki gátat, a Gyimeseket, és meglátogatták az Ezeréves határt is.
Számukra ugyanis üdítő az a természetes kedvesség és szeretet, ahogyan a székelyföldiek a messziről érkezőket fogadják
– lelkendezett Nyerges Attila kiemelve, hogy mindig találkozik valami olyan belülről jövő, át nem gondolt bölcsességgel, ami teljesen leveszi őt a lábáról.
„Most, hogy az Ezeréves határnál voltam, bementünk az őrházba, ahol ült egy úr, idegenvezető lehetett, egy nagyon kedves, egyszerű, mosolygós emberke volt, aki bármiféle kérdésre azonnal készségesen válaszolt, így aztán szóba elegyedtem vele. Körbemutatott ott a környéken, és azt mondta, akinek ez a múlt, annak itt semmi keresnivalója. Ízlelgettem ezt a mondatot, és eltelt 10-15 perc, amikor megértettem, mit is hallottam tulajdonképpen. Nem akarom ezt a dolgot túlmagyarázni. Mindenki ízlelgesse ezt a gondolatot. Benne van minden. Benne van minden, ami fontos” – osztotta meg tapasztalatait, amelyek voltaképpen a zenekar arc poeticáját is képezik.
Beavatott, jómaga hosszú évtizedek óta látogatja Erdélyt, de tudatosan csak azóta, mióta az Ismerős Arcok zenekar létezik. Huszonöt éve teljesítik küldetésüket, és hirdetik, hogy hiába az országhatárok, nincs különbség magyar és magyar között.
„Jártam itt még egész fiatal gyerkőcként is, édesapámat hoztam el Sepsiszentgyörgyre, mert az atlétikai pályán adtak át egy szakaszt, és édesapám atléta vezető volt. Én akkor a sofőr voltam. Mióta küldetésünket a zászlónkra tűztük, hála a Jóistennek nagyon sok minden megvalósult a gondolatainkból, gondolok itt a kettős állampolgárságra, vagy csak egyáltalán arra, hogy az anyaországban is jóval szabadabban lehet már, és tudunk beszélni végre a határon túl élő magyarságról, és egyre inkább azt érzem, hogy ezek az egyenetlenségek, amik határon kívül és belül érezhetőek voltak, ezek egyre inkább elsimulnak”
– ismerte be az énekes.
Hozzátette, zenész mindennapjai tulajdonképpen azzal telnek, hogy minden olyan eseményre reflektál, ami a környezetében történik, ezzel magyarázható, hogy az Ismerős Arcok zenekar nem csak egy dologról beszél.
„Ez egy gondolkodó zenekar, hat olyan ember együttese, akik szeretnek nyitott szemmel járni a világban, és megvan a véleményük a világról”.
A kezdetekről megtudtuk, eleinte kisebb formációkban játszottak külön-külön, leginkább a rhythm and blues műfajából merítették dalaikat, és első saját dalaikat is ennek a műfajnak a keretében írták.
„1999-ben, a megalakulásunk után nem sokkal jutottunk ki Székelyföldre, egy székelyudvarhelyi motoros csapat, a Daimler MC meghívására érkeztünk egy motoros fesztiválra, és az az út volt nagy hatással ránk”
– ismerte be az énekes kiemelve, hogy nem is maga az út volt a sorsfordító, hanem a fogadtatás, a szeretet, az, ahogyan a székelyföldiek 700-800 kilométerrel odébb egy „másik Magyarországon” fogadták őket. Az itt szerzett tapasztalatok ébresztették fel bennük a hivatástudatot, hazaérkezvén már nem tudtak ugyanaz a szórakoztató zenekar lenni, akik kezdetben voltak, mert érezték, hogy feladatuk van.:
„segíteni akartunk volna az áldatlan helyzeten, ami akkor még abszolút tapasztalható és érezhető volt az anyaországban is, ehhez viszont javítani kellett a szövegeinken”
– részletezte beszélgetésünk folyamán.
Nyerges Attila arról is őszintén mesélt, hogy az első székelyföldi látogatásáig tisztában volt ugyan Trianon tényével, tudta, hogy rengeteg magyar rekedt a határokon túlra, de még abban a generációban nevelkedett, amelyik 1987-ben érettségizett, azaz a rendszerváltás előtt fejezte be a tanulmányait, így Trianonról, az ’56-os forradalomról jóformán semmit nem tanultak.
„Ha tanultunk is, leginkább hazugságot, de főként az elhallgatás volt a módszere az előző rendszernek ezekkel a kényes kérdésekkel kapcsolatban. És csak azt követően, hogy jött a rendszerváltás, és leszereltem a katonaságtól, csodálkoztam rá arra a világra, ami akkor elkezdett megnyílni előttünk: megjelentek olyan könyvek, olyan írók, Wass Albert vagy Nyírő József például, akikről hallani sem hallottunk. Elkezdtem olvasni ezeket a könyveket, közben jött az erdélyi út, és ez az egész olyan hatással volt rám, hogy most itt vagyunk az Ismerős Arcokkal 25 év után és tulajdonképpen az egész Kárpát-medence ismer bennünket”
– fűzte hozzá.
Hangjában azonban nem volt önteltség, arról is őszintén mesélt, hogy kezdetben nehézségek sorozata akadályozta őket, hiszen a stílusváltás azzal járt, hogy egykori közönségük teljesen leépült, így a nulláról kellett újrakezdeniük. Mivel dalaikat fokozatosan építették be, volt olyan, aki egyik vagy másik felcsendülésekor kiviharzott a teremből, és a többség nem tudta hová tenni, hogy az addig szórakoztatásra épülő könnyed zenekar, hirtelen miért kezdett ennyire komoly, nemzeti érzelmű témákkal foglalkozni.
„Az erdélyi út után elkezdtünk dolgozni az Egy a hazánk című első lemezünkön, és ennek az első dalát már rendszeresen játszottuk a koncertjeinken, amikor még tulajdonképpen a 90 százaléka a műsornak rock and roll és blues volt. De az utolsó dal mindig az Egy a hazánk volt, ami már a határon túli magyarsággal foglalkozott. És hát döbbent csend volt a nézőtéren, lassacskán teljesen kicserélődött a közönség. Elfogytunk és a nulláról fölépítettük szépen az egészet újból, megjelentek olyan emberek, akik hasonlóképp gondolkodtak, mint mi így az ismerős arcok név is egy picit más értelmet kapott”
– avatott be Nyerges Attila, majd hozzátette, nevüket voltaképpen azért választották, mert mindannyian játszottak más zenekarokban, így vélhetően ismerősek voltak valahonnan.
Ám az, ahogyan a hozzájuk hasonló emberek köréjük tömörültek, és ugyanúgy gondolkodtak, mint ők, a névnek egy újfajta értelmezését hozta, méghozzá azt, hogy a zenekarnak a közönséggel való együtt gondolkodás is sajátossága. Ettől kezdve nemcsak az arcok, hanem a gondolatok is ismerősök lettek.
Ők maguk azonban a nagyfokú népszerűség ellenére sem avanzsáltak sztárokká. Maradtak azok az egyszerű emberek, akikkel könnyen azonosulhat a nagyközönség.
„Én mindig is azt gondoltam erről, hogy mi nem azért kezdtünk el zenélni, hogy ismertek, sztárok legyünk, hanem azért, hogy azokat a gondolatokat népszerűsítsük, amiket fontosnak tartunk. Tehát az üzenet átadása volt leginkább a cél, az egy kellemes hozadéka az egésznek, hogy valóban ismernek most már, és az, hogy ebből tudunk élni, ez egy csodája a mi életünknek, de a lényeg az mégiscsak a mondanivaló volt. Stephen Kingnek van egy ilyen mondata, hogy a mese a lényeg, nem pedig a mesélő, és ezzel abszolút egyetértünk”
– magyarázta Nyerges Attila.
