A függőség kapcsolatbetegség, a szenvedés, a trauma pedig erőforrás lehet, erősebbé tehet minket, mint amilyenek előtte voltunk – mondja Horváth Levente református lelkész, a Bonus Pastor Alapítvány vezetője. Interjú.

Amikor Horváth Levente református lelkész befejezte skóciai tanulmányait, és hazatért Erdélybe, egyből azt a feladatot kapta Csiha Kálmán akkori erdélyi református püspöktől, hogy szervezzen missziós tevékenységet a szenvedélybetegek, a kallódók megsegítésére. Később Isten humorának tulajdonította, hogy éppen őt választották ki erre a feladatra, amely őt magát is foglalkoztatta ugyan, de nem érezte volna rá alkalmasnak éppen saját magát. 1993 óta az általa és munkatársai által indított, szervezett Református Mentő Misszió, majd az 1996-tól a tevékenység jogi, pénzügyi hátterének biztosítására bejegyzett Bonus Pastor Alapítvány (BPA) ezreknek segített.

Nemcsak az alkohol, de a drog vagy a szerencsejáték rabságában élők, tulajdonképpen bármilyen függőségtől szenvedők fordulhatnak hozzájuk, a kéthetes, rövid terápiás programjuk mellett 2005 óta hosszú, 9 hónapos terápiára is jelentkezhetnek náluk azok, akik változtatni akarnak az életükön, de prevenciós táborokat is szerveznek gyermekek, fiatalok számára, és a függők hozzátartozóinak is igyekeznek segíteni a nehéz helyzetekben. Horváth Levente számára a hit és a szaktudás egyaránt fontos a munkájában, a függőségre pedig a kapcsolatbetegség kifejezést szereti leginkább használni, mert szerinte az ember akkor nyúl szerekhez, ha nem jó a kapcsolata saját magával, az embertársaival és Istennel.

Mesélj nekem Isten humoráról.

Azt kérdik a rabbitól a tanítványai, hogy nem volt-e túl kegyetlen Isten a fáraóval és az egyiptomiakkal, hiszen tíz csapással sújtja őket, amiért nem akarták elengedni a zsidókat. (Azt olvassuk ugye kilenc alkalommal a Bibliában, hogy Isten megkeményíti a fáraó szívét, tíz alkalommal pedig azt, hogy a fáraó keményíti meg a saját szívét, ezért nem engedi el a népet.) Adódik tehát az örök teodiceai kérdés, hogy nem volt-e túlságosan kegyetlen Isten. És az

Isten humora valami olyasmi, ami a rabbi válaszában megfogalmazódik.

A rabbi ugyanis azt mondja, hogy a fáraó tulajdonképpen egyetlen okból vonta magára ezt a szörnyű büntetést: mert nem mondta el az asztali imát. A tanítványok persze nem értik, mire a rabbi megmagyarázza, hiszen meg van írva: „Úgy tekintetted a te népedet, mintha semmi lenne, és odadobtad, mint kenyeret, ellenségeinek”. A fáraó pedig egy nagyot lakomázhatott a népből, de nem adott hálát Istennek, ezért kellett bűnhődnie. Szóval nem tudom pontosan, milyen Isten humora, de egy ilyen aprócska rabbi bölcsességén át, azt hiszem, ez villan meg.

Azért kezdtem ezzel, mert több helyen elmondtad, hogy annak idején, amikor megfogalmazódott benned, hogy kellene kezdeni valamit a kallódókkal, a függőségtől szenvedőkkel, akkor önmagadat nem érezted volna erre alkalmasnak, Isten humora révén azonban az akkori református püspök, Csiha Kálmán éppen téged kért föl, hogy kezdj missziós tevékenységbe az erdélyi szenvedélybetegek megsegítésére.

Az egész életem tele van ilyen humoros meglepetésekkel. Az én apám és köztem 60 év különbség van, annyi mint Izsák és Jákob közt. Én az édesapámat idős korában háromszor nevettem ki – mert hogy én ilyen párhuzammal élve a nevetés gyermeke vagyok, hiszen Izsák a nevetés gyermeke.

De ez külön érdekes, hogy Ábrahám felesége is meddő, Izsák felesége is meddő, Jákob feleségei is meddők, mégis fiakat nemzenek. Az ősatyák a meddőségből nemzik a nemzetet. Magyarán, amikor lehetetlen, akkor lehetséges. Nem véletlen, hogy amikor Isten angyala bejelenti Szűz Máriának, hogy terhes, akkor Mária elképed, hogy az hogyan lehetséges, mire a válasz az, hogy ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges.

Vagyis Isten humora az, hogy könnyű valamit kihozni már meglévő dolgokból, de a semmiből teremteni – ehhez csak Isten ért.

Szóval én három ízben nevettem apámon a halála előtt. 18 éves koromban nekem a szeku azt mondta, hogy nem lépem át soha az országhatárt, itt fogok megrohadni. Nem is kaptam útlevelet, ott voltam a feketelistán. De apám szentül hitte, hogy egy nap én is Skóciában fogok tanulni, ahogy ő, és amikor ezt talán ’88-ban elmondta nekem, akkor én egy nagyot kacagtam rajta. Még egy ilyen nevetésem volt halála előtt, az utolsó találkozásunkkor, ami pár héttel a forradalom előtt történt. Akkor azt mondta nekem, hogy fiam, itt nagy változások fognak bekövetkezni nemsokára. Akkor már Magyarországon, az NDK-ban, Bulgáriában és így tovább megtörtént a váltás, de én azt mondtam, hogy édesapám, mindenütt lehet változás, csak nálunk nem.

A harmadik nevetésem történetéhez el kell mondanom, hogy nekünk a kommunizmusban lebontották a házunkat a ’80-as években, a hóstáti házak ledózerolása, Kolozsvár teljes átrendezése idején, így végül a volt Rákóczi útra, a Grigorescu negyedbe költöztünk egy ’50-es évekbeli tömbházba. Illetve költöztek a szüleim, mert én akkor már nem voltam Kolozsváron, akkor már lelkipásztor voltam Vásárhelyen. Egyszer meglátogatom őket, és apám elképesztő derűvel és bizonyossággal végigmutat azon a szörnyű kis vagon típusú lakrészen, és azt mondja:

fiam, ez egy nap egy missziós központ lesz, és az ország minden részét szolgálni fogja.

Akkor is jót nevettem, mert akkoriban se alapítványt, se egyesületet nem lehetett létrehozni, pláne missziós tevékenység céljából.

Pontosan 12 évvel később, a rendszerváltás után, amikor a Bonus Pastor Alapítvány már egész Erdélyt szolgálta, hirtelen ki kellett költöznünk egy átmeneti irodánkból, és nem volt hova menni. Akkor még nem volt terápiás otthonunk sem, csak kéthetes rövid terápiás programokat szerveztünk, és mindig költöztünk valahova, kerestünk egy panziószerűséget – becsületes panziók se voltak még akkoriban –, hogy ott összezárjuk magunkat két hétre alkoholistákkal, meg mindenféle szenvedélybetegekkel. De mivel irodánk sem volt, az alapítvány igazgatója azt mondta, hogy ott áll üresen az édesanyád lakása – akkor már ő sem élt –, úgysincs pénzed a felújításra, de felújítja az alapítvány, ha cserébe öt évig ingyen használhatja irodának. Ebben megegyeztünk, beköltözött az alapítvány irodája a lakásba, épp egy ilyen kéthetes foglalkozásra készültünk, egész nap csörgött a telefon, megtelt a jelentkezési lista, és amikor az utolsó jelentkező után leteszem a telefont,

hátradőlök a székbe és ránézek a munkatársaimra, akkor eszembe villan, mit mondott apám 12 évvel azelőtt…

Ezek szerint Isten még manapság is ad prófétai tehetséget embereknek?

Hát nem tudom, kitelik tőle… (nevet). De az ilyenek rendszeresen megtörténnek velem. Meglep Isten ezekkel a kis ínyencségekkel, szóval ez humorra vall.

A teljes interjú a Főtéren olvasható!

Kiemelt kép: Facebook / FÜGGŐleges