Hadak útja szabdalta nehéz világban cseperedett fel Hasenfratz Mária, a Bicskén élő idős asszony, aki arról is mesélt, hogy olyan korban élt, amikor családok dőltek romba a gyilkos háborúk miatt, özvegyek kerestek új életet és árvákat zavartak világgá a mostohák. Interjú.

Ez a kor mélyen beleette magát Midi néni lelkébe, ezért is fontos, hogy megértsük, hogyan is állt össze az egykori kislány családja, ki kihez tartozott.

Az édesanyám felsőgallai származású volt, az édesapám szári. Édesapám először földműveléssel foglalkozott, majd bognárként tevékenykedett. Sajnos négyéves koromban meghalt az édesanyám. Apám legényemberként ismerkedett meg vele, akinek a szülei után maradt majd negyven hold földje, azt kellett művelni, azon kellett gazdálkodni. Édesanyámnak korábban már volt egy férje, de ő az első világháborúban katonaként halt meg. Abból a frigyből született egy leány- és egy fiúgyermek

– kezdi élete históriáját a százéves asszony.

A szülők házasságából szintén származott egy fiú és egy leány, utóbbi lett Mária, azaz Midi. Midi néni bátyját az édesapjuk után Józsefnek keresztelték. Az édesanya korai halála arra késztette az édesapát, hogy mostoha után nézzen. Sikerült is találnia egy megözvegyült asszonyt, gyermekével együtt. Az új házasságból született még két leány. Az édesapának és a mostohának hét gyermeket kellett volna istápolnia.

Húszesztendősen szülte meg első lányát, Franciskát, aki ma is vele él. A férje 12 hónapot szolgált katonaként a második világháborúban. A szovjetek Franciska születésének évében, 1943 decemberében jöttek Szárra. A falu felső végében voltak a német katonák, az alsó végébe, ahol Midi néniék laktak, érkeztek a szovjetek. A szovjet csapatok a megmerevedett szári frontról áttelepítették a helyieket Felcsútra, Alcsútra, Etyekre.

Amíg a németek voltak csak a faluban, semmi gond nem volt. Engedték, hogy a helyiek foglalkozhassanak az állatok tartásával. De az oroszok érkezése után sokan elmenekültek, sokakat elvittek Szár alsó részéből, és pusztították a jószágokat, fosztogatták a házakat

– emlékszik vissza Midi néni, aki ekkor Etyekre került. Mint később megtudta, édesapja bognárműhelyét kihasználva a szovjet katonák kötelezték őt, hogy dolgozzon nekik. 1944-ben jött a hír, hogy Galánta felé elhagyták az oroszok Szárt, és a hatóságok megengedték, hogy mindenki hazamenjen.

Úgy tessék elképzelni, hogy mikor hazamentünk, már semmink sem volt! A bejárati ajtót, a bútorokat eltüzelték az oroszok. A felsőgallai rokonok segítettek ki minket babbal, krumplival, ki mivel tudott

– mesélt a háborús időszakról a sokat megélt asszony. A a front alatt nagy szerencséjükre a férje és a sógora egy pékségben dolgozott, amit az oroszok is kihasználtak, így jutott a családnak is kenyér.

Én még a mai napig is szeretem a tejet, de azt hiszem, hogy az egész falu nem ivott annyit, mint amennyit elfogyasztottam

– meséli Midi néni, aki szerint nem volt elég a háború gyötrelme, az új rendszer üldözte a németséget és megkezdődött a svábok kitelepítése.

Szár lakóinak hetven százaléka a megmaradt ingóságát becsomagolva idegen helyre kényszerült menni. Midi néni férje a tatabányai erőműnél dolgozott mint lakatos, ahol szükség volt rá, ezért az igazgatóság nem engedte, hogy Midi néni családját kitelepítsék, de az öregeknek, szülőknek és a testvéreinek mennie kellett.

És még mindig nincs vége a meghurcoltatásoknak: 1956 januárjától beindult a téeszesítés, az állatokat le, a földeket pedig át kellett adni a téesznek. Midi néni a téesz teheneit fejte először egymaga, majd egyre többen lettek.

Mindennap fél négykor kelt, és 15 évig fejte a teheneket puszta kézzel, de gondoskodott a gyermekeiről is, akik egyre nagyobbak lettek. Emellett egy hold föld művelése és a téesz kertészete is várt rájuk. Ugyan a férjének köszönhették, hogy a kitelepítést megúszták, de aztán ő meg beteges lett, végül olyan súlyos baja támadt, hogy már műteni sem tudták, és 1973-ban fiatalon, 53 évesen magára hagyta a családot.

De végül, ahogy hirtelen létrehozták a téeszeket az ötvenes években, úgy számolták fel a hetvenes években azokat. Ezért Midi néni Pesten keresett munkát, ahol először a csokoládégyárban konyakmeggyet csomagolt, majd a Füszértnél takarított, és bedolgozásként babaruhákat horgolt. Ott ismerte meg második férjét, aki a Vörös Október Férfiruhagyárban dolgozott szabóként. Három évig az új férj pesti lakásán éltek, majd Szárra költöztek, ahonnan Ozorára jártak a férj szőlőjét megművelni. A szőlő szeretete szári házuknál is megmutatkozott, hiszen a nagy kert felét szőlővel ültették be. A háznál sertést, tyúkot, csirkét, kacsát tartottak, amiket a maguk által megtermelt kukoricával etettek. A házat komfortosra alakították, még telefon is jutott oda.

A gyerekek már kirepültek, méghozzá úgy, hogy a két leányt két fiútestvér vette feleségül, és itt élnek egy utcában, közel egymáshoz Bicskén, míg a fiam Újbarokra nősült

– mesélte a szövevényes családi kötődéseket Midi néni. 1997-ben a második férje is elhunyt, sőt Midi néni betegeskedett is sokat, ezért úgy döntöttek, eladják a szári házat, és a nagyobbik lányhoz költözött 1998-ban az idős asszony.

A szövevényes és kiterjedt család március 4-én ünnepelte Midi néni századik születésnapját a Pizzafalóban, ahova 34-en jöttek el. A három gyermeket követte hét unoka, őket nyolc dédunoka, és még három ük­unoka is megjelent a színen. Csak felvetődik az emberből az udvariatlan kérdés, hogy Midi néni szíve vajon inkább német vagy inkább magyar.

Mindkét nyelvet tanultam és ismerem is, de a szívem bizony magyar

– felelte őszintén Midi néni.

Az életem egyik fele nagyon rossz volt. A fiatalságom, a gyermekkorom nagyon nehéz volt, de akkor fordult jobbá az életem, amikor jöttek a gyerekek, és akkor lett szép, amikor az unokák, déd­unokák születtek

– összegezte a százéves asszony.

És hogy miért lett Midi? Abban az időben is sok volt a Hasenfratz, legalább hat-hét család, ezért Midi becenévvel különböztették meg. Így örökölte meg a Midi néni nevet. A Midi pedig a Mária beceneve.

A kicsi Midi imádott óvodába járni, ami akkor szinte a lakásuk szomszédságában volt. Az óvónője sokat biztatta Midit, hogy legyen ő is óvónő, mert szépen tudott énekelni.

Egyszer az óvónőm, Iglódi Lenke kézen fogva vitt haza az óvodából, és szólította meg édesapámat: „Józsi bácsi! Ezt a kislányt én nevelném óvónőnek. Kérem, engedje meg nekem.” Amire a mostohám felcsattant: „Hogyne! És a földet ki fogja megművelni?” Így aztán hiába voltam később jó tanuló, hiába álltam még az énekkarban is az élen, soha nem lehettem óvónő, pedig nagyon szerettem volna

– mesélte el régi nagy fájdalmát Midi néni. Óvónői vágyait unokáin, dédunokáin tudta kiélni, s ahogy elmondta, még ma is régi versekkel, gyermekdalokkal, énekekkel boldogítja őket.

„Ha nagy leszek, erős leszek, a kezembe kardot veszek. Beállok majd katonának, úgy védem meg a hazámat” –

idézte gyermekkora egyik szeretett versét. És bizony volt még versike, dalocska a tar­solyban.

Feol