Mit látnak a külföldi konzervatívok hazánkban? Erre a kérdésre keresi a választ alapos riport-elemzésében Christopher Rufo, az amerikai jobboldal egyik ismert véleményvezére, a woke törekvések hangos kritikusa.

Chris Rufo, a neves amerikai konzervatív aktivista és kommentátor írt hosszú, riportszerű elemzést a nyugati jobboldaliak Magyarország-felfedezéséről és hazánkban szerzett saját tapasztalatairól a Compact magazinban.

Vajon mit látnak Magyarországban a konzervatívok? – teszi fel kérdését cikke címében Chris Rufo. Az amerikai konzervatív véleményvezér, aki a woke tendenciák elleni fellépésével szerzett hírnevet, a nemzetközi konzervatív körök és a magyar jobboldali kormány egymásra találásáról fejti ki nézeteit a cikkben.

Rufo szerint „Magyarország az egyik legvitatottabb kis nemzet a Földön”.

Míg a nemzetközi sajtó riadóztat a demokrácia haláláról, az európai illiberalizmus felemelkedéséről és az autoriter jövő felvillanásáról beszélve, Orbánt pedig egy xenofób, fasiszta szörnyként festve le; addig a jobboldali értelmiség egy része pajzsra emeli Magyarországot, a jobboldali kormány politikáit, a szuverenitás, a családok, a civil társadalom és a nemzeti identitás védelmét méltatva.

Rufo úgy látja:

Magyarországon belül sokkal normálisabb a légkör, mint amit ezek a viták sugallnak.

Az emberek napközben dolgoznak, a politikai pártok vitáznak, mindenki az infláció miatt aggódik. Bármi is Orbán nemzetközi hírneve, a legtöbb magyar támogatja őt és a Fideszt, más magyarok meg nem – de nem akkora elszántsággal, mint az amerikai újságírók vagy a nemzetközi nem-kormányzati NGO szervezetek.

Chris Rufótól Budapesttől Miskolcig járt sokfelé az országban, beszélt diplomatákkal, újságírókkal, tudósokkal, hivatalnokokkal, diákokkal és hétköznapi polgárokkal egyaránt, hogy komplexebb képet kaphasson hazánk politikájáról.

Rufót leginkább az érdekelte, hogy három évtizeddel a szovjet kommunizmus összeomlása után Magyarország miként próbálja újraépíteni kultúráját és intézményeit, az iskoláktól az egyetemeken át a médiáig. Ebben nem a maximális laissez-faire elvét követik, hanem az erőteljes állami politikáét, ami konzervatív célok elérését célozza.

Az amerikai szerző szerint mindezen törekvések közepén Orbán Viktor áll, akinek szívósságát és alkalmasságát az ellenségei is elismerik.

„Kevesen tudták így kicselezni az ellenfeleiket és kevesen tudtak így ellenállni a brüsszeli konszenzusnak.”

Rufo leszögezi: Magyarország egy kicsi és homogén nemzet, aminek a politikáit nem lehet közvetlenül átemelni egy olyan nagy és multikulturális társadalomba, mint az amerikai. Mégis vannak leckék itt az amerikai konzervatívok számára. A magyar vezetők Rufo szernt komoly emberek, akik ugyanazokkal az erőkkel harcolnak, mint a nyugati konzervatívok: a nemzeti kultúra elkopásával, a baloldali intézményekkel, a szexuális másság elutasításával.

„Lehet, hogy nem nyerik meg a harcot, de a történetüket érdemes elmesélni.”

A szerző először Csák János kulturális miniszterrel találkozik, aki kifejti neki: a Nyugat egy precedens nélküli válsággal küzd, neki miniszterként pedig az a feladata, hogy a magyar nemzeti identitást megerősítse, átvezetve a nemzetet a szétesés korán, hogy a magyarok kétszáz év múlva is itt éljenek a Kárpát-medencében. Csák szerint míg az amerikaiak a folyamatos progresszió eszméje alapján gondolkodnak, addig a magyarok hálózatokban, valamint a történelem ciklikusságában. A hódítókkal szemben a magyarok tartós identitást építettek maguknak, miközben a mongoloktól a törökökön, osztrákokon, németeken keresztül az oroszokig számos hatalom igázta le őket. Csák leszögezi: a feladat az, hogy olyan intézmények épüljenek, amik egészséges kapcsolódást teremtenek a családhoz, a nemzethez és Istenhez.

Rufo felidézi, Orbánék 1989 óta vannak a politikában. Fiatal politikusként látta a rendszerváltás után,

ahogy a volt kommunisták elprivatizálták a nemzeti vagyont és új oligarchákká váltak.

Megvették a budai villáikat, megszervezték a civil társadalmat és eladták a gyárakat, a médiumokat a németeknek, akik helyükön hagyták a volt kommunista vezetőket. A magyarok ekkor Rufo szerint demokráciában éltek, de nem a szabadságban. A régi rezsim emberei még mindig kontrollálták a társadalmat. Amikor Orbán 1998-ban először hatalomra került, még nem volt képes megtörni a régi rend hálózatait, és elvesztette a következő választást. „Rájött arra, hogy hivatalban volt, de nem a hatalomban. A fiatal, naiv szónok átlátott a felszínen, és megfogadta, soha nem fogja többé a hülyét játszani.”

Orbán 2002 és 2010 között türelmesen felépítette a Fideszt a kormányzó szocialisták alkalmas ellenzékének.

A legnagyobb innovációja az ellen-intézmények, köztük a média megteremtése volt,

ami szembe tudott szállni a volt kommunisták erőivel.

Politikusként közben Orbán tovább ért, és nyolc évnyi „vadon” után visszatért a hatalomba, és készen állt megbüntetni ellenfeleit s megjutalmazni barátait – írja Rufo. A második Orbán-kormány azonnal felhasználta a hatalmát a szocialisták puha hatalmi hegemóniájának feltörésére. A fideszes kétharmad elfogadta az új alkotmányt, amely keresztény nemzetként deklarálta Magyarországot, megreformálták a választási rendszert és csökkentették a parlamenti székek számát úgy, hogy az kedvező volt a pártja számára. Emellett bevezette az egykulcsost jövedelemadót, valamint egy szigorú migrációs politikát.

A szerző szerint ugyanakkor Orbánék legjelentősebb tette az volt, amit nem ismernek fel annyira külföldön, hogy újraformálta a köz- és a magánintézményeket, hogy azzal konzervatív ellen-hegemónia jöjjön létre. Ez kiterjedt az iskolákra, egyetemekre, civil szervezetekre, a médiára és a kormányzatra egyaránt. A cél az, hogy Magyarország kulturális talapzatát erősítsék, a családi életet, a keresztény hitet és a történelmi emlékezetet –

egy mindezeket fenntartani képes konzervatív elit megteremtésével.

A teljes riport ITT olvasható!

Kiemelt kép: Stuart Isett / The Washington Post