Amerika ma egy zombi állam, a démoni nihilizmus megfertőzte a nemzetet – állítja Jacob Howland, az austini egyetem rektora és a Szellemi Alapok Program igazgatója.
„Minden nemzet azt a kormányt kapja, amit megérdemel” – írta Joseph de Maistre filozófus, és néhányan most is megkapják, méghozzá jó alaposan. De Maistre erkölcsi értelmezése a politikáról elismeri a kivételeket, azonban a jelenkori Egyesült Államok nem tartozik ezek közé. A rothadó oktatás és a korrupció pazarló áradata rothasztja el a kulturális és alkotmányos pilléreket, amelyek a polgárháború óta a káosz vize fölött tartották az Egyesült Államokat.
Az amerikai rezsim egy ízléstelen paródiává vált, amelyben a politikus-színészek, görögül hipokriták, egy undorító bohózat szereplői.
A 2024-es választások előtt Donald Trump az amerikai köztársaság üldözött megmentőjeként, Joe Biden pedig az igazságos védelmezőjeként szerepel. Nem számít, hogy Trump önimádó és az ostobaságig impulzív, hogy Biden szenilis és nyilvánvalóan korrupt, és hogy mindkét harsogó, faragatlan vénember csaló és mesemondó. Ezek a vétkek nem számítanak dühöngő híveiknek, akik éppen azért szeretik az emberüket, mert ő nem a gyűlölt másik. Trumpot és Bident nem lehet és nem is akarják elválasztani egymástól; mindkettőnek úgy kell az ellenfele, mint a kalapácsnak a szög.
És a nyomorult látvány fölött ott ül a kattintáséhes média, amely a lázadásból táplálkozik, és úgy választja ki kedvenceit, mint a pogány istenek.
A politikai dekadencia e drámája ellenáll a könnyű kategorizálásnak. Arisztotelész azt írta, hogy a tragédia olyan embereket ábrázol, akik jobbak, a komédia pedig olyanokat, akik rosszabbak, mint mi, nézők. Biden és Trump minden bizonnyal rosszabbak, mint azok, akik hivatalba szavazták őket, de távolról sem viccesek. A bohóckodásuk visszataszító, a hülyeségük pedig szerethetetlen. Őket és a nyomukban loholó kórusvezetőket – olyan faragatlan bábukat, mint a hajfestéket izzadó Rudy Giuliani, vagy Anthony Fauci, aki azt állítja, hogy ő maga a tudomány, az amerikaiak csak szégyent és rettegést éreznek, a nevetés vagy a könnyek katartikus felszabadulása nélkül.
Ezek a csapdába esett érzelmek ugyanabból a forrásból fakadnak: zsigeri reakciók a szabályozott szabadság amerikai kísérletének közelgő, öregedés általi halálára.
A probléma jóval túlmutat az elnöki demencián. Az amerikai szenátus (a latin senex, „öreg” szóból) inkább hasonlít egy geriátriai neurológus várótermére, mint bölcs öregek tanácsára. Ott van Mitch McConnell, aki hajlamos az elesésekre és a lefagyásokra; a tolószékbe kényszerült és zavarodott Dianne Feinstein; és John Fetterman, aki mindössze 53 évesen kevésbé alkalmas a közszolgálatra, mint a korábban nagyra becsült testület bármely más tagja. Mintha a kongresszusi meghallgatásokat közvetítő C-SPAN csatorna úgy döntött volna, hogy inkább abszurd, poszt-apokaliptikus horrorfilmeket sugároz.
A Capitolium zombivá válása – nem is beszélve a város utcáiról, amelyek a kábult és zavart emberek otthonává váltak – csupán az alapbetegség tünete.
Mint minden intézmény, a politika is szétesik, ha nem kap rendszeres építő energiát. A modern demokrácia csak akkor egészséges, ha a nagy pártok szervesen a választóikból nőnek ki, és érdekeiket inkább szokás és hajlam, mint tudatos erőfeszítés révén képviselik.
De az alulról jövő politika, amelyet Tocqueville csodált, amikor az 1830-as években az Egyesült Államokban járt, már régen átadta helyét a technokrata menedzserizmus felülről lefelé irányuló terjeszkedésének. Kormányzó elitünk senkit sem képvisel, csak önmagát és a haverjaikat, és nem örülnek a rendszer megrendülésének. Az olyan lázadó jelölteket, mint Robert Kennedy Jr. és Vivek Ramaswamy, akiknek a sok amerikai aggodalmainak nyilvános felemelése a nemzeti politika megújítását célozza, cenzúrázzák, és aktív ellenállásba ütköznek, még saját pártjaikon belül is.
Nemcsak a politikában száradtak ki az egyéni és társadalmi életerő forrásai. Az amerikaiak kevesebbet és később házasodnak, és túl kevés gyermeket vállalnak, hogy reprodukálják magukat és az őket támogató családokat.
Ráadásul az állami iskoláink nagyrészt megszűntek a múlt felhalmozott tudását és civilizációs bölcsességét átadni a gyermekeinknek. A történelmi tagadás ízlése az egész kultúrában eluralkodott, ami a kurátorokat a művészet „kontextualizálására”, a városi önkormányzatokat szobrok eltávolítására, a főiskolákat épületek átnevezésére, a kiadókat pedig könyvek cenzúrázására vagy átírására készteti. A kreativitás azonban elsorvad, ha már nem táplálja a hagyomány oxigéndús vére. Nem csoda, hogy Hollywood egyre inkább kannibalizálja az örökségét azzal, hogy régi filmeket önt új, műanyag forgatókönyvekbe.
A technológia tovább fokozta nemzeti enerváltságunkat. Okostelefonjaink töltőállomásaivá váltunk, amelyek a szellemi energiát a szüntelenül elvonó és túlterhelt információhalmazzal szívják el. A videohívások és az otthonról történő munkavégzés korlátozza a személyes interakciókat a ténylegesen létező személyekkel, akik egyébként a heti ébren töltött órák nagy részében együtt lennének. A célzott reklámok, a finomhangolt algoritmusok és a politikailag rétegzett közösségi média meredeken csökkenti az új ötleteknek való kitettségünket.
Elmerülünk a saját privát barlangjainkban, és sötétben villódzó képeket nézünk.
A mesterséges intelligencia nyelvtanulási modellek figyelmeztető példázatot kínálnak a nagyobb kulturális fejleményekre. Az olyan programok, mint a ChatGPT, amelyek írása továbbra is formulaszerű és hibákra hajlamos, a digitalizált szövegek tengerének átvizsgálásával tanulnak, amelyek egyre nagyobb része mesterséges intelligencia által generált tartalomból áll. Ennek a visszacsatolási körnek a kiszámítható eredménye az a fajta nivellálódás, amelyet az intézményeinkben láttunk.
Mint például a saját tintájukat ivó újságok – manapság melyik nem? –, a termékük csak rosszabb lehet.
A kulturális kimerülés, a társadalmi elvonulás és az életerők általános elgyengülése a semmi akarása gyakorlati kifejeződése. Ennek a lelki és szellemi állapotnak van neve, és ez a nihilizmus. A nihilizmus annyiban démoni, hogy a semmi akarása még mindig akarat, életerő. Az, hogy ez csak negatív, semmiképpen sem megnyugtató, mert könnyebb és gazdaságosabb lerombolni, mint felépíteni. A rombolás drámai, és viszonylag kevés energiával éri el az életerő illúzióját. És ki ne akarná ebben az apokaliptikus korban, beleértve a nihilistát is, hogy egy kicsit is élőnek érezze magát?
