Nem véletlenül söpört végig a hír az ellenzéki sajtón: őszintén meglepődtek rajta. Nem várták ezt. Fel sem merült bennük, hogy a jobboldali médiában a dolgoknak következményei vannak.
Azonnali hatállyal menesztették a jobboldali újságírás veteránját, Pálffy István volt KDNP-s honatyát, miután azt találta mondani a visszatérős-debütálós első műsorában, hogy
„egy másik példát akartam hozni, és hozom is, hogy ugye van az, hogy bizonyos türelemmel kétségkívül kell lenni egy olyan betegség felé, iránt, mint a pedofiloké. És ugyanakkor ott vannak a gyermekeink”.
Indoklás nincs, de ezek után nem is kell: a műsorvezető borzasztóan felelőtlenül fogalmazott
(noha nemcsak mérőverailag lenne védhető, amit mondott, hanem keresztény szemszögből is, a bűnt gyűlölni, a bűnöst szeretni), az már csak mellékíz, hogy egyébként Márki-Zay ennek köszönhetően hosszú ideje talán először jött ki kevésbé cikin egy élő felvételből, mint ahogy belement.
Szerencsére hazánkban a pedofília megítélése kapcsán nagyjából konszenzus uralkodik, az elsöprő többség a legsötétebb bűnnek tartja a gyermekek kárára elkövetett szexuális visszaéléseket, nem véletlen a zsigeri elutasítása például annak, hogy egyes LMBTQ-csoportok iskolákban, sőt óvodákban „érzékenyíthessenek”. Ezzel együtt azonban az is jár, hogy pedofil-ügyben nem lehet kétértelműnek lenni,
gyermekek életét tönkretevő, közveszélyes elmebetegek szenvedései iránti empátiáról pedig érdemesebb lenne csak azután morfondírozni, hogy a teljes elhatárolódás megtörtént,
különben az ember a társadalom egészséges immunrendszerével találja szemben magát.
Most a téma kapcsán kapásból Révész Sándor HVG-s tollforgató és a doktoritlan docens Havas „tanár úr” példája ugrik be – lényeges különbség köztük és Pálffy között, hogy utóbbinak felmondtak. Mégpedig azonnal.
Ez pedig máris átvezet minket egy szintén gyakran felmerülő kérdéshez: a média működéséhez
Nem véletlenül söpört végig a hír az ellenzéki sajtón: őszintén meglepődtek rajta. Nem várták ezt. Fel sem merült bennük, hogy a jobboldali médiában a dolgoknak következményei vannak.
Vagyis pontosabban: nem ezt várták. Ilyenkor kicsit lefagy a rendszer, majd gyártódnak a magyarázatok: kínos lett volna, mert politikailag így meg úgy, esetleg gumicsont, ezzel terelik el a figyelmet a yachtokról, azokkal a háborús inflációról, amazzal meg a kutyafüléről.
De ugyanez történt akkor, amikor Pesty László – láthatóan nem feltétlenül a legihletettebb pillanatában – kikelt a „Lölő-jelenség” ellen. Hohó, micsoda kuncogások közepette várták a selyemzsinórt! Ami nem jött. Pesty interjút is adott ugyanebben a témában – s láss csodát, akkor se. Ez érthetetlen! Kis gondolkodás itt is kellett, hogy megszüljék a magyarázatot: szelep!
A kognitív disszonancia akkor a legkellemetlenebb, amikor állandósul, krónikusból akuttá válik. Pedig sokkal egyszerűbb lenne a fizetett félreértőknek feltenniük a kérdést:
vajon tényleg úgy működik a jobboldali média, ahogy azt gondoltuk?
Talán nem (vagy nem csak) droidok dolgoznak a jobboldalon, hanem gondolkodó emberek, saját véleménnyel?
Sokszor látni az őszinte megdöbbenést arcokon (a legjobb példái ennek a Transzparens Újságírásért Alapítvány Zsurnaliszta Vitaestjein voltak láthatók). Itt jött persze megint a kognitív disszonancia: elvégre az lehetetlen, hogy az ember egyszerre legyen értelmes és szuverén is, meg jobboldali is, az nem fér bele ebbe a logikába…
A legtipikusabb beszélgetési séma, amit számos kollégával tapasztaltunk, körülbelül így néz ki:
– Nahát, te kritizálhatod ezt meg ezt? Nem rúgnak ki ezért?
– Persze. Így gondoltam, megírtam.
– Haha, jó, akkor kritizáld azt meg amazt is!
– Nem fogom.
– Na ugye! Félsz, hogy kirúgnak!
– Nem. Csak nem akarom leírni, mert nem így gondolom.
– Mert félsz!
Innen szokott megakadni a lemez. Hogy az ember azt nem akarja megírni, ami nem a véleménye (hanem a másiké), ezért minden bizonnyal pórázon tartják: mi ez, ha nem színtiszta logika?
Értelemszerűen a jobboldali média nem értéksemleges
Tetszik vagy nem tetszik, az ellenzéki sem az, akkor sem, ha előjönnek az ősrégi mantrával, hogy kiktől és hogyan függetlenek, egészen egyszerűen nem azok, akkor sem, ha a velük hasonló nézetet vallókkal folyamatosan leíratják, hogy de.
A jobboldali média sem tökéletes, ó, messze nem az. Emberek dolgoznak a jobboldali orgánumoknál, emberi hibákkal. Aki akar, utánakereshet, ki és hányszor mondott felháborítót vagy félreérthetőt, ki élt vissza a hatalmával, ki túrt ki kit és ki tévedett orbitálisat – emberekről beszélünk, akik munkahelyeken dolgoznak, előfordulnak ilyesmik, amióta világ a világ.
Persze, aki erre hajlamos, citálhatja és listázhatja is ezeket az embereket (van, akit ugyebár ezért fizetnek), követelheti is, hogy mindegyik tűnjön el a nyilvánosságból, mindenki más meg egymás szavába vágva határolódjon el tőle. Ennek mondjuk annyi értelme lenne, mint a Momentum csekély értelmű hirtelen jött nemzeti moralizálása a török elnök augusztus 20-i meghívása fölött: tudniillik, ha egyik ország képviselőjét sem látnánk szívesen, amelyik valaha háborút folytatott hazánk ellen az elmúlt ezerszáz évben, akkor jószerivel csak néhány dél-amerikai és afrikai országra szorítkozhatna a diplomáciánk.
Pálffy kapcsán meg talán érdemes egy kicsit visszakanyarodni a krisztusi tanítás ideérthető részéhez: a hibát ítéljük el, ne az embert.
Veczán Zoltán / Mandiner
Kiemelt kép: MH-archív/Kövesdi Andrea
