Ő volna a marketingember, aki nem szakmája, hanem életfelfogása szerint marketinges. Márpedig az ilyen ember sosem az igazat mondja, hanem azt, amit kell.
Célorientáltság és haszonelvűség – ebben a két szóban lehetne összefoglalni a marketingember lényegét. Nem arról van szó, hogy egyszerű hazudozó lenne, ennél árnyaltabb a kép. Mert mondhat éppen igazat is, ha a helyzet úgy hozza, hiszen nem notórius hazudozó, csak az igazság kimondása nem tartozik a prioritásai közé.
Valójában nem is hisz abban, hogy van abszolút igazság. Minden relatív, magyarázza meg magának is, mindenkinek megvan a maga igazsága, az egész csak nézőpont kérdése.
És mindenki a maga igazságát képviseli az igazságok nagy vetélkedőjében, csak van ki ügyesebben és van, aki ügyetlenebbül. Az egész világ ilyen személyes kis igazságok versengéséből áll össze, ahol az erősebb túlél, a gyengébb elvérzik, hasonlóan a fajok evolúciós kiválasztódásához.
Igazságokról beszéltünk eddig, pedig valójában helyesebb lenne érdekekről, mert az igazság feltételez valamilyen erkölcsi viszonyulást, hogy mégiscsak van igaz és hamis, jó és rossz.
A marketingember fejében ezek a kategóriák már rég jelentésüket vesztették, az egyetlen dolog, ami számára értelmezhető, az az érdek, ami ugyebár se nem jó, se nem rossz, se nem igaz, se nem hamis.
„Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak”, mondta volt Lord Palmer egykori brit miniszterelnök.
Az élet tehát az érdekek harca és a marketingember eszerint osztja fel a világot – na, nem barátokra és ellenségekre, hanem hasznosokra és haszontalanokra. (E sorok szerzője úgy két évtizede került szembe először ennek az új embertípusnak az első példányával egy topmenedzser személyben. Lenyűgöző volt a telefonkönyve, mindent el tudott intézni, mindenhol volt ismeretsége, melyeket hivatásszerűen ápolt is. Barátja viszont egy sem volt, azt nem tartotta fontosnak.)
A marketingember úgy gondolja, hogy mindenki olyan, mint ő. Senkiben nincs hit, nincs meggyőződés, senkinek nincsenek valódi elvei, az egész csak porhintés, hogy a háttérben meghúzódó nyers és pőre érdeket elrejtsék.
A marketingember a fogyasztói társadalom terméke, csak amit régen önzőségnek és önfényezésnek mondtak, azt ma önmarketingnek és énmárkaépítésnek.
Ez az a hozzáállás, amikor az emberi személy sokszínűségét elképesztő módon leredukálva termékként fogja fel magát, aminek a termékek nagy piaci versenyében kell érvényesülnie. Meg kell találni a piaci rést és oda pozicionálnia magát.
Nem számít, hogy mihez ért, milyen is valójában. A marketingember ugyanis abban hisz, hogy senki nem azért került ebbe vagy abba az irigyelt helyzetbe, ahol éppen van, mert a képességei, a kompetenciája alapján oda való, hanem mert ügyesen adta el magát.
Akár ő is lehetne ott, ha nagyobb szerencséje van és/vagy jobban menedzseli önmagát. És ezzel el is értünk a fogyasztói társadalom egyik legfontosabb – ha nem egyenes a legfontosabb – mozgatórugójához, ami az irigység.
A marketingember nem képes differenciálni ember és ember között ész, hit, képességek, jószívűség, szeretetreméltóság, kompetencia vagy bármilyen más alapon, egyes egyedül materiális alapon.
Kinek mekkora kocsija, háza, költséges hobbija, bankszámlája van, hova jár nyaralni. És akinek bármiből több jut, mint neki, azt szemét tolvajnak, akinek meg kevesebb azt szerencsétlen balféknek tartja.
A marketingember nem hisz a becsületben, a hithűségben, az elvhűségben, az adott szó szentségében és érthetetlennek tartja, vagy egyszerűen nem is hiszi el, hogy voltak korok, amikor a hitükért, a becsületükért, az adott szavukért képesek voltak akár meghalni is emberek. Pedig voltak és vannak még ma is, akár elhiszik ezt, akár nem.
Kiemelt kép: Pixabay
