Úgy gondolom, előbb vagy utóbb vissza fog lendülni az inga a normalitás felé, és lesz igényük az embereknek valódi élményeket megélni – mondja Nyerges Attila, a Petőfi zenei díjjal kitüntetett, jövőre huszonöt éves Ismerős Arcok énekes-gitárosa.

A közelgő jubileumra, a közönség változására vagy csupán a legutóbbi lemez egyik dalára utal a koncertsorozat Felnőtt egy nemzedék címe?

Nincs egyetlen konkrét értelmezés; ahogy a nevünkbe, úgy a címszavainkba is igyekszünk több jelentést belesűríteni. Mindenki azt gondol mögé, amit szeretne. De a huszonöt év alatt valóban felnőtt egy nemzedék. Óriási közhely, és minden zenész elmondja, aki már huzamosabb ideje a pályán van, de ettől még igaz: már azok is jönnek a gyerekeikkel a koncertjeinkre, akik a hőskorban a szüleik nyakából néztek minket.

Tudomásul vettük, hogy a rádióknál, tévéknél nem szeretik a gondolkodásra inspiráló bandákat”

Akkor lőjünk el gyorsan egy másik közhelypatront is: majdnem minden díjazott zenész elmondja, hogy nem a kitüntetésekért, hanem a közönségért játszik. Mit jelent a Petőfi zenei díj?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érintett meg a díjazás. A zenekar hosszú ideig el volt zárva mindenféle kitüntetéstől, egyedül a közönségtől kapott elismerést. Azt viszont lényegében folyamatosan: mindig szép számú hallgatóság előtt tudtunk fellépni. Ez bőven elég ahhoz, hogy egy együttes életben maradjon, működjön, és a tagjai jól érezzék magukat. Az, hogy emellett elkezdenek jönni nem várt elismerések is, kifejezetten jólesik. Egy ideig csak engem találtak meg a díjak, mert hamarabb veszik észre azt, aki elöl áll, illetve aki a szövegeket írja.

Bár a munkamegosztás nem változott, álszerénység nélkül mondhatom: örülök, hogy ma már nem úgy tekintenek ránk, mint egy egyszemélyes produkcióra, amelynek van egy kísérő zenekara, hanem együttesként ismernek el minket. A hangulatnak is jót tesz.

Hogyhogy Kapás Boglárka vette át a díjat?

Régóta leszervezett fellépésünk volt, amit nem mondhattunk vissza, így kerestünk valakit, aki megtisztelne minket azzal, hogy képvisel minket az átadón. Ennek a nemzetnek megbecsült példaképei a sportolók, én édesapám és a korábbi munkám révén személyesen is kötődöm a sporthoz. Kapás Boglárkánál alkalmasabb embert nem találhattunk volna, többször volt már koncertünkön, ráadásul az edzőjével, Virth Balázzsal baráti kapcsolatban állunk. Nagy megtiszteltetés, hogy Boglárka első szóra örömmel elvállalta a felkérést. Egyébként a júniusi díjátadó óta nem volt módunk találkozni, egy november közepi budapesti koncerten vesszük át tőle a díjat.

Ki lehet jelenteni, hogy sikeres zenekar az Ismerős Arcok?

Kinek mi a siker? Mi azért kezdtünk el muzsikálni, hogy az általunk fontosnak tartott gondolatok, érzések minél több emberhez eljussanak. Azt, hogy a stadionokban akár hatvan-hetvenezer ember énekli az általam írt szöveget, nevezhetjük sikernek.

Akkor úgy teszem fel a kérdést: sikeresnek nevezhető egy együttes, amelynek a dalaival nem találkozhatunk a rádiókban?

Ez számomra is érthetetlen, de megszoktuk, és egyszerűen tényként kezeljünk. Amikor az ezredfordulón a „semmi” helyett elkezdtünk „valamiről” énekelni, inkább becsukódtak az ajtók, mintsem kinyíltak volna. Tudomásul vettük, hogy a rádióknál, tévéknél nem szeretik a gondolkodásra inspiráló bandákat, inkább a mindennapi szórakoztatás a cél. Sajnos ez azóta sem változott. 2020-ban például meghívtak az egyik legnagyobb kereskedelmi rádióba kétórás beszélgetésre, és a műsor kezdete előtt közölték, hogy a vezetés leszólt: egyetlen dalt sem lehet lejátszani tőlünk. Mindezt egy nappal az előtt, hogy a Pesti Vigadóban átvehettük a legnagyobb könnyűzenei elismerésnek számító Máté Péter-díjat. Ebben a kettősségben éljük az életünket.

Azt fenntartja, amit közel egy évtizede nyilatkozott, hogy bármilyen politikai rendezvényen hajlandó lenne fellépni?

Bármilyenen nem, olyan színpadra például nem szeretnék felállni, amelyen Gyurcsány Ferenc szerepel.

S bár az eltelt huszonnégy esztendőben soha nem voltuk rászorulva a politikai rendezvényekre, van bennem hajlandóság, hogy olyanokhoz is szóljak, akik nem biztos, hogy egyetértenek velem, de mutatnak némi nyitottságot irántunk. Úgy vélem, mindenkinek joga van megismerni az általunk igaznak vélt gondolatokat. És mivel volt gyerekszobám, az is biztos, hogy ilyen esetben eszembe sem jutna sötétnek nevezni a minket vendégül látó rendezvényt, ellentétben az idei Tusványos egyik fellépőjével.

A koncertlehetőségeket tekintve mindenesetre aligha lehet okuk panaszra, pedig az egy-két fős, hangszer és stáb nélküli, playbackelő szórakoztatóipari egyentermékek nyilván olcsóbbak.

Hála Istennek, mindenfelé hívnak minket a Kárpát-­medencében, de erős a verseny. Egyébként határozott véleményem, hogy a kilencvenes évek ártott a legtöbbet a könnyűzenének. Akkor idehaza jóformán csak a szintetikus masszával lehetett találkozni: kamu zenére kamu ének, a „koncertek” abból álltak, hogy betették a cd-t, és tátogtak rá. Ma jobb a helyzet, de ettől még tény, hogy akik a nyolcvanas évek után eszméltek, azoknak egy jó része meg sem ismerhette a rocknak nevezett zenét, életérzést, így hiába is vártuk volna, hogy a fiatalabb srácok úgy nézzenek ránk, ahogy mi néztünk annak idején a hőseinkre.

Akkor egy mai fiatal rockzenész ne is álmodozzon sztárságról?

Nem mondom azt, hogy ne, de mi nem úgy kezdtünk zenélni, hogy gyorsan váljunk sztárrá, hanem hogy valamikor majd meg tudjunk élni a zenélésből. Ma is vannak ígéretes bandák, olyat viszont keveset látok, amilyen a miénk volt húsz évvel ezelőtt. Márpedig a munkát, az alázatot nem lehet megspórolni. A felgyorsult környezet illúziót kelt: napjainkban könnyebben válhat sztárrá az ember, akár egyik pillanatról a másikra, de a csúcson vagy csak a víz fölött maradni is jóval nehezebb.

Sokan azt hiszik, elég néhány ügyes klippel bekerülni a körforgásba, és onnantól kezdve bérelt helyük van. Hát nincsen! Ahhoz, hogy mi ennyi időn át talpon maradjunk, olyan tényezők is kellettek, amik hosszú idő alatt kristályosodtak ki.

Itt a hat zenésznek és a stáb tagjainak szinte együtt kell élniük, és az Ismerős Arcok nem arról híres, hogy akár a stábtagjait cserélgetné. Azért, hogy a tagok összecsiszolódjanak és egy irányba húzzanak, sokat kell melózni, ha viszont beindul a szekér, akkor már a nagy zökkenőket is képes venni. Ezt a titkot, ha titok egyáltalán, sokan nem ismerik. A hatalmas nézettségeket produkáló és nagy tömegeket megmozgató előadók közül keveset tudnék mondani, aki öt éve már a pályán volt, és még öt év múlva is ott lesz.

Nem lehet, hogy Magyarországon eleve kár sokat várni a mostoha helyzetben lévő rockpiactól?

Meglehetősen nyitott vagyok, de mi biztosan nem fogunk stílust váltani, nem is értünk máshoz. A fiatalkorunkban volt a rock nagy virágzása, ámulva néztük a színpadon nagy terpeszben álló zenészeket: a Piramis, a P. Mobil, az Edda tagjait. Az egyéb műfajok képviselőit meg egyszerűen ki­röhögtük. De tudomásul kell venni, hogy a világ változik – ahogy a P. Mobil énekelte: kiveszőben vagyok. Akik velünk együtt öregedtek, továbbra is szeretik, értékelik a munkánkat. Ha sikerül a mai ifjúságból pár ezer embert megszólítani, annak kimondottan örülök, de illúzióim nincsenek.

Feltettem magamnak a kérdést: ne próbáljak meg inkább segíteni a zenekarral?

Pedig a fiatalok eléréséhez a legkevésbé rádióra és tévére van szükség.

Így van, de kicsit mosolyogva, kicsit idegenkedve, két lépés távolságból figyelem a virtuális világot, személyesen nem is akarok elmerülni benne. Nem értünk igazán a ma divatos dolgokhoz, amik nagy számban képesek megszólítani a fiatalokat, mint az influenszerkampány vagy a közösségi médiás trükkök, ráadásul maga a közeg is gyorsan változik. Viszont aki megtalál minket, annak szerintem életkortól függetlenül lehet mondanivalónk. Nem gondolom, hogy korszerűtlen lenne a zenénk, és nem tapasztalom, hogy a fiatalokat ne tudnánk megszólítani. Tavaly például a Bagossy Brothers Companyvel játszottunk a Balatonnál, és bár más korosztály vagyunk mi is, a közönségünk is, azt tapasztaltam, hogy bőven volt átjárás a két „tábor” közt.

A személyes kapcsolatok egy jó része áttevődött a netre, sok helyen a kocsma bezárásával nemhogy a szümposzion, hanem az eszmecsere, a találkozás lehetősége is megszűnt. Ön szerint a koncert műfaja is veszélyben lehet, vagy visszalendül az inga?

Betegnek látom a mai kort, és erre csak egyetlen példát hoznék. Több új előadó koncertjén tapasztaltam már, hogy sokan nem is figyelnek arra az élményre, amit az élő produkció adhat nekik, helyette a kezükben lévő telefonon keresztül nézik azt, ami a színpadon, tőlük tizenöt-húsz méterre történik. Mintha egy klipet bámulnának otthon: nincsenek reakciók a dalok vagy a hangszeres szólók után. Ez számomra érthetetlen, abnormális, kínomban mosolygok rajta. Úgy gondolom, előbb vagy utóbb vissza fog lendülni az inga a normalitás felé, legalábbis nagyon remélem, hogy lesz igényük az embereknek valódi élményeket megélni, találkozni, beszélni egymással.

A teljes interjú a Mandineren olvasható!

Kiemelt kép: Nyerges Attila, az Ismerős Arcok énekese az Ipoly Fesztről tartott sajtótájékoztatón a Budapest rendezvényhajón 2021. június 2-án. Az Ipoly-vidék és a Börzsöny tizenkét magyarországi, illetve szlovákiai településén összesen 174 ingyenes koncerttel, kézműves, hagyományőrző és gasztronómiai programmal, természetjáró túrákkal várja a közönséget a 2. Ipoly Feszt június 18. és 20. között.MTI/Balogh Zoltán