Olyannyira semmibe vagyunk véve a világ többnyire rejtőzködő urai által, hogy szinte vigyorogva vágják az arcunkba naponta a határok eltörlésének tervét, a nemzetállamok létének feleslegességét. Kondor Katalin írása.
Nem kell ahhoz különösebb látnoki képesség, hogy megérezzük, mi több naponta tapasztaljuk is, hogy az emberiség eljutott egy olyan apokaliptikus korszakba, amellyel a saját létét veszélyezteti. S ha a nem létező véletlen úgy akarja, akkor megérzései megerősödhetnek. Így történt, amikor a minap a szlovákiai Alsósztregován megnéztük a lenyűgöző Madách-kastélyt, Madách Imre egykori lakóhelyét, ahol egyebek közt Az ember tragédiáját is írta.
Az emlékkiállítás nem pusztán hibátlan, hanem oly mélyen megérinti az embert, ami felér egy lélektani kurzussal, valamint azzal a vággyal, hogy a Tragédia szövegkönyve mindig ott legyen a kezünk ügyében. Alsósztregova ugyanis nem ereszt. A kiállítás tablóin sok-sok idézet van a Tragédiából. Az első mellbevágó mondat, amivel találkoztam, az a dráma egyik szereplőjének, Péter apostolnak a szavait idézte.
„Te nyomorult faj! – gyáva nemzedék, Nem érzed-é, hogy az ég büntetése Nehezedik rád. El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék, E nagy világ most tisztuló színéről.”
A látnoki megállapítással nem lehet vitatkozni, hiszen naponta ömlenek ránk a bizonyítékok. Méghozzá évek óta, s amit Madách az ő életében megérzett, látott, gondolt és megtapasztalt, s megírt a drámában, ma már mindennapjaink részévé vált. Ráadásul kevésbé a filozófia, az ideológia terepén, hanem a hétköznapokban.
Mert lehet-e arról vitatkozni, hogy bizony jól szervezetten, s már évek óta bevándorlók százezrei özönlenek Európába, megannyiszor hitünket, kultúránkat támadva, meg persze emberéleteket is kioltva? Bizony mondhatjuk, hogy az „ég büntetése nehezedik ránk.” Sajnos, tűrjük. S persze ez sem véletlen.
Van hatékony módszer, ötlet, elképzelés arra, hogyan mentsük meg a keresztény kultúrát, civilizációnkat? Nincs. Persze lehetne, hiszen a történelemben számosan kitaláltak már ilyet. Ám „fecseg a felszín, s hallgat a mély”, hogy az irodalomnál maradjak. Valódi mentő-terv nincs. Erőtlen „határvédések”, ostoba érvek, diktatórikus döntések özönlenek ránk, elnézzük, hogy kultúránkat semmibe vegyék, sőt gyalázzák nap mint nap. S még az apokaliptikus időt sem érezzük, nemhogy küzdenénk ellene.
„Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme. Tégy bátran hát…” – áll Az ember tragédiájában.
Tégy bátran, mondja tehát Madách, de nem cselekszünk. Főképp nem bátran. Oka ennek az is, hogy olyannyira semmibe vagyunk véve a világ többnyire rejtőzködő urai által, hogy szinte vigyorogva vágják az arcunkba naponta a határok eltörlésének tervét, a nemzetállamok létének feleslegességét.
Háborúkat provokálnak, országok belügyeibe szólnak bele nap mint nap. Demokráciát, annak szükségességét hazudják, holott minden intézkedésük diktatúra, mert minden tervüket erőszakkal óhajtják megvalósítani, saját hasznukra. Világköztársaságot akarnak. Minden percünkre ellenőrző technikákat dolgoznak ki. (Ez már múlt idő.) Toleranciát követelnek minden erkölcstelen tervük megvalósításához, s mi immár naponta tapasztalhatjuk, hogy ezen terveket erőszakkal el is kezdik megvalósítani.
S provokálnak. Ugyan mi más lehetne például Pressman úr ostoba és aljas rágalmazó kijelentéseinek célja, melyeket mostanság Horthy Miklósról mondogatott? Vagy a nemzeti – köztük a magyar – kisebbségeivel elfogadhatatlanul viselkedő Ukrajna célja? Természetesen a provokáció, mely szinte mindennapossá válik mindkét, fentebb emlegetett fél részéről, valamint a szellemi és pénzügyi csapda szerepét kiválóan játszó Európai Uniótól is.
S a provokáció bizonyítéka mindegyiknél az álságos mosoly, s a csillag letagadása az égről. Mindezt vigyorogva, fensőbbségük tudatában teszik, amolyan luciferi fondorlatokkal tarkítva. S korrumpálva mindenkit, így szerezve híveket terveikhez. Hiszen a cél az uralom alá hajtás, az aberrált nézetek elfogadtatása, s mindenkinek a saját képükre való „átnevelése.”
Magyarán: az egyén zombivá változtatása.
Velünk kezdték, európaiakkal. Mármint a kontinens gyávább embereivel, akiket máig gőzerővel győzködnek, miként viselkedjenek helyesen. Bízzák gyerekeiket az aberráltakra, ne beszéljenek természetfölötti, pontosabban az emberek fölött létező erőkről, hiszen ott vannak ők, a világ okosai (valójában leigázói, uralom alatt tartói).
Jó pár évvel ezelőtt A végső kocsma című könyvében Kertész Imre úgy fogalmazta meg ezt a jelenséget, hogy „Európa csakhamar aláhanyatlik korábbi gyerekes és öngyilkos liberalizmusa miatt. Európa produkálta Hitlert, s most Hitler után itt áll egy kontinens, érvek nélkül: az ajtók szélesre tárva az iszlám előtt, és senki sem mer többé fajról és vallásról beszélni. Európa muszlim elfoglalása lerombolja Európát. Ilyen az öngyilkos liberalizmus és az ostoba demokrácia.”
Nos, lehet ezen nézettel is vitatkozni, csakhogy az élet immár naponta mutatja meg, hogy Madáchtól Kertészig fütyül minden okos vagy profetikus szóra.
S éppen ezért a hitét, emberségét, bölcsességét elvesztő világ, amely minden hagyományt el akar pusztítani, hogy önnön képére formálja százmilliók, azaz sok milliárd ember akarata ellenére a világot, egyelőre győzelemre áll. Gőzerővel provokál ugyanis, latba vetve pénzt, paripát, fegyvert. Eltitkolja, s eltörölni akarja azt, hogy a nemzetek egyben kulturális egységet is képviselnek. Nos, ezt az egységet lehet szétzúzni azzal, ami a boszorkánykonyhákban fortyog, azaz a nemzetállamok elsöprésével.
Nem tudtam ellenőrizni, igaz-e az adat, de állítólag az 500 milliós Európában manapság több mint 30 millió muszlim tartózkodik. Egyelőre többségük egyedül. Család nélkül. Nos, a múlt században keletkezett úgynevezett Kalergi-tervet már régóta jól ismeri a világ sorsára kíváncsi ember. Ő a jövő embertípusát valami fajta fehér „világnégernek” képzelte el. Lelke rajta!
De ez egyben azt is jelenti, hogy elvész a nemzetek kulturális egysége is. No, ez a cél, melynek megvalósítása most gőzerővel folyik, bizonyítva, hogy több, mint százéves víziók is – Kalergi úr ugyanis 1894-ben látta meg a napvilágot – képesek felforgatni a világot.
„Szent a küszöb, melyen beléptem én, / szent a szalmakunyhók küszöbe! / Mert itt születnek a nagyok, az ég / A megváltókat ide küldi be, / Kunyhóból jő mind, aki a / Világnak szenteli magát…” – írja Madách.
S elképesztő, elgondolkodtató, s persze zseniális művében az angyalok karának imájával búcsúzik: „Dicsőség a magasban Istenünknek, / Dicsérje őt a föld és a nagy ég, / Ki egy szavával híva létre mindent / S pillantásától függ ismét a vég.” Mi pedig várjuk a méltó létre hívó egyetlen szót, a megváltót, s a pillantást, ami maga lesz a kegyelem.
P. S.: A sztregovai Madách-kastélyt övező hatalmas parkban van az író gyönyörű síremléke is. Valaki egy hófehér kerámiaszívet is odatett a szobor talapzatához. „Örökké őrizzük emlékedet” felirattal. Nem is kell ennél több. Így legyen!
