Minden emberi közösség legmélyebb létfeladata, hogy világra hozza és testi-lelki egészségben felnevelje a következő nemzedéket, amely lényegében időbeli „folytatása” a ma élő felnőtt nemzedéknek. Bogár László írása.
Az elmúlt napokban lezajlott az 5. Budapesti Demográfiai Csúcs, ahol hatvan országból érkeztek politikusok (köztük például az olasz miniszterelnök) tudósok, médiaszemélyiségek, hogy az emberi létezés kétségkívül legfontosabb (a szó szoros értelmében „létkérdéseiről”) beszélgessenek.
Mindez azért igen nagy jelentőségű, mert bár rendkívül fontos volna, de ma nem létezik olyan átfogó és mindenki által elfogadott elbeszélési mód, amely az emberiség e legsúlyosabb kihívására megnyugtató választ lenne képes adni. Ezeknek a nagy jelentőségű konferenciáknak sem lehet céljuk egy ilyen globális értelemben is koherens narratíva létrehozása, de az eltérő elbeszélési módok kölcsönös meghallgatása talán segítheti az emberiséget abban, hogy ez a narratíva létrejöhessen.
Ebben az írásomban én is inkább csak arra tennék kísérletet, hogy felvázoljam, mit és miként kellene végig gondolnunk ahhoz, hogy esély legyen az egységes elbeszélési mód létrehozására, és természetesen ennek nyomán egy olyan cselekvési stratégia megalkotására, amely esélyt adhat az egyre vészjóslóbban egymásra torlódó válsághullámok kezelésére.
Talán abból az egyszerű állításból kellene kiindulnunk, hogy minden emberi közösség legmélyebb létfeladata, hogy világra hozza és testi-lelki egészségben felnevelje a következő nemzedéket, amely lényegében időbeli „folytatása” a ma élő felnőtt nemzedéknek.
Ha ma körülnézünk a világban, egy feloldhatatlan és megmagyarázhatatlan káoszt látunk, mert ahol ennek minden külső feltétele rendelkezésre állna, ott többnyire végzetes alulnépesedést látunk, ahol viszont ennek szinte semmilyen feltétele nincs meg, ott katasztrofális és kezelhetetlen túlnépesedést.
Erre a megrendítő aszimmetriára nincs igazán kielégítő magyarázata sem az uralkodó népesedési elméleteknek, sem a többnyire az uralkodó népesedési elméletekre épülő politikai stratégiáknak sem. Ahhoz ugyanis, hogy megalapozott, átfogó magyarázatot adjunk arra, hogy miért működnek a világ népesedési folyamatai éppen fordítva, mint ahogy azt az elemi logika diktálná, egy létértelmezési szinttel mélyebbre kellene lépnünk.
Benjamin Wattenberg amerikai demográfus, vagy inkább népesedésfilozófus írja, hogy a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló, és ez a szellemesen cinikus megállapítás talán már egy kicsit közelebb visz minket a lényeg megértéséhez.
A demográfiai mintázatok ugyanis annak a létmódnak a determinációin alapulnak, amelyben az adott emberi közösség él. Vagyis, ha a „ráfordításhaszon” logika uralkodik nemcsak az anyagi, fizikai, hanem a lelki, erkölcsi, szellemi reprodukciós folyamatok felett is, akkor a gyermekvállalási döntés is erre épül. Márpedig a gyermekvállalás piaci értelemben eleve deficites „projekt”, hiszen hosszú időn át tartó, óriási „ráfordítás”, és bizonytalan a kiszámíthatatlanul hosszú távú „megtérülés”, ha és amennyiben a megtérülés egyáltalán értelmezhető.
Végzetes félreértés például azt gondolni, hogy Kínában kizárólag az 1980-ban bevezetett, kötelező „egykepolitika” csökkentette radikálisan termékenységi rátát, mert amióta ezt feloldották, sőt, ösztönöznék a három és több gyereket, azóta is meredeken zuhan a termékenységi ráta, ma már mindössze 0,8 a stagnáláshoz szükséges, 2,1-gyel szemben. Vagy például Dél-Koreában, ahol semmiféle korlátozás nem volt ötven év alatt 7,0-ról az egytizedére, 0,7-re csökkent a termékenységi ráta.
És azt aligha lehet tagadni, hogy Kínában, Dél-Koreában és számos kelet- és dél-kelet-ázsiai országban a világtörténelem legsikeresebb „szuperkapitalizmusa” vált robbanásszerűen uralkodóvá az elmúlt évtizedek során.
Bármilyen kellemetlen is ezzel szembesülni, a nyugatias modernitás, vagyis az a „valami”, amelyet leegyszerűsítve és a lényeget némileg meghamisítva „kapitalizmusként” szokás említeni, vagyis az a folyamat, amelynek során, ahogy Orbán Viktor fogalmazott „hedonista pogányokká” lettünk, az emberiség egész létértelmezési logikáját és arra épülő létberendezkedését megváltoztatta.
És egy hedonista pogány, „carpe diem” felkiáltással ugyan mi másra gondolhatna, mint kizárólag a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyagtömeg szakadatlan emelésére, amelyet „gazdasági növekedésnek” szokás nevezni, és amelyet minden politikai rendszer a legfőbb legitimációs bázisának tekint, teljesen függetlenül attól, hogy miként pusztítja ezzel az emberi létezés külső természetét (földet, vizet, levegőt) és belső természetét (lelki, erkölcsi, szellemi talapzatát).
De mi a helyzet a világnak azokkal a térségeivel, ahol viszont az egyensúlyhoz szükséges, 2,1-es termékenység helyett ma is 7-8 körül van ez a ráta annak ellenére, hogy leírhatatlan a nyomor és az élet két legalapvetőbb feltétele, az ivóvíz és termőföld már azoknak sem jut, akik ma élnek ott?
Fekete-Afrikában több mint hárommilliárd ember fog ennek nyomán születni az abszolút semmibe 2100-ig. A magyarázat viszonylag egyszerű, az ottani „kapitalizmusnak” ugyanis arra van szüksége, hogy a „proli” korlátlanul „proliferálódjon”, mert ez a burjánzás teszi lehetővé, hogy rendkívül alacsony munkabérek mellett legyen korlátlanul kifosztható e térség.
Ha pedig a milliárdnyi létszámú, „túlcsorduló” felesleg „migráns” sáskahadként zúdítható a demográfiai összeomlása nyomán védtelenné váló Nyugat népeire, akkor az „dupla plusz jó” a világ „nem létező” urai számára.
Összefoglalva, ha átfogó elbeszélési módot szeretnénk a világ demográfiai káoszának leírására, és valóságos megoldást szeretnénk, akkor szembe kellene néznünk ezekkel az, igen kényes összefüggésekkel is.
