Ettől még igaz: ha az esti létszámellenőrzéskor kiderül, hogy a nyáj tekintélyes része elcsámborgott, akkor ott a pásztoroknak teendőjük van, nem kevés.
Most, hogy nyilvánossá váltak a tavalyi népszámlálás eredményei, egyfajta önkéntes, második körös népszámlálás kezdődött: Facebook-kommentek hosszú soraiban jelentkeznek a „Vallás” kérdésre nem válaszolók, hogy kinyilvánítsák, ők valójában direkte eltitkolták a hitüket („a szüleimét is én töltöttem ki, úgyhogy ők se lettek katolikusok, kacsintós szmájli”), ezzel büntetve a „kollaboráns egyházat”, illetve a „szószékről politizáló papokat”. Ami alapján annyit mindenképp megállapíthatunk, hogy kultúrkeresztényből legalábbis messze több lehet a megszámláltnál – de azok kedvéért, akik szerint lám, a Felvilágosult Értelmiség lassan legyűri a kis butusokat, azért azt is jegyezzük meg, hogy ráadásul a diplomás keresztények száma a fekete-fehér népszámlálási adatok szerint nőtt, tekintve, hogy
a visszaesés mértéke épp a felsőfokú végzettségűek körében volt a legkisebb.
Ezzel együtt persze bűnös dőreség lenne azt állítani, hogy nincs itt semmi látnivaló – aki azonban bármelyik oldalról egyetlen okra vezeti vissza a nagy egyházak esetében tapasztalható visszaesést, az egészen biztos lehet benne, hogy téved. Ott van például az a népszerű világmagyarázat, hogy „az emberek nem hajlandók közösséget vállalni a fidesznyik papokkal”. Nos. Az egyszerűség kedvéért vegyük csak a katolikusokat: számuk 2001 és 2011 között minden NER nélkül esett vissza 5,6 millióról 3,9 millióra (= mínusz 1,7 millió) úgy, hogy a nem válaszolók száma 1,6 millióval nőtt; 2011 és 2022 között aztán ez csökkent tovább 3,9 millióról 2,9 millióra, újabb 1,2 millió nemválaszolóval.
Ha tehát az utóbbi években az elpártolók zöme kifejezetten azért fordított volna hátat egyházának, mert lelkipásztora harsányan fideszes vagy mert „a csapból is a kereszténység folyik”, az azt jelentené, hogy a 2001–2011 között NER-mentesen tapasztalt, még jelentősebb mértékű, egyéb okokra visszavezethető elvallástalanodást viszont sikerült megállítani. Ami jó lenne, de sajnos nem valószínű; különösen, mivel a kétezres évek elején pont abban a huszonéves korosztályban csökkent a legdrasztikusabban (majdnem a felére) a nagy egyházakhoz tartozók száma, ahol aztán 2011 és 2022 között a gyerekek zöme született –
talán ne áltassuk magunkat azzal, hogy ha nincs a Fidesz és nincsenek új építésű egyházi óvodák, akkor ezek a szülők ma jobban tülekednének a keresztelőmedencék körül.
Nem, a kedves ateisták ezen a ponton ne naugyézzanak: attól még, hogy néhány aktuális generáció – amely egyébként a szomszédba is GPS-szel jár – azt gondolja, hogy az életvezetéshez nem kell neki semmiféle égi iránymutatás, ez továbbra is egy ezeréves keresztény ország.
Tovább árnyalja a helyzetet, ha a népszámlálási adatok mellé helyezünk egy teljesen objektív statisztikát, nevezetesen az 1 százalékos felajánlásokat. Adójából 2003-ban 417 ezer polgár irányított 1 százalékot a Magyar Katolikus Egyházhoz, 2011-ben 618 ezer, tavaly 767 673, idén pedig 803 070. Egyedül 2017–2018-ban volt egy törés az emelkedő tendenciában, azt azonban visszapattanás követte.
Tavalyhoz képest tehát 35 397-tel nőtt a felajánlók száma; de hasonlóképpen növekedés volt a reformátusoknál és az evangélikusoknál is.
Iványi Gábor egyházánál egyébként szintén – 21 568-cal több felajánlást kapott, ami viszont akárhogy is nézzük, kevesebb, mint a katolikusok növekménye.
Nem kizárt tehát, hogy bár számos lemorzsolódó arra hivatkozik, hogy többé nem hajlandó támogatni az egyházat, ők valójában korábban se támogatták még egy papír kitöltésével se (vagy ellenkezőleg, annyira azért nem szakadtak el, hogy az 1 százalékuk felajánlását visszavonják), különben az adóstatisztikákon is látszana valami a csökkenésből. Ez is arra utal, hogy messze nem a hitüket tudatosan gyakorló, az egyházban akár (karitásztevékenységgel, templomtakarítással, önkéntes irodai munkával stb.) személyesen is szerepet vállaló (és ebből adódóan egyébként a sok jó mellett a bajokat is első kézből ismerő) hívek maradoznak el, hanem a lazábban kötődők.
És akkor itt érkezünk el a szószékről kampányoló papokhoz mint állandó hivatkozási alaphoz (kész valószínűségszámítási csoda, hogy minél kevesebbszer járt valaki életében templomban, annál többször futott bele pártpropagandába). Tegye a szívére a kezét minden ezzel érvelő: ha ma kapna egy listát mindazokról a papokról, akiknek miséin a magunkfajta gyakorló hívők az elmúlt 13 évben egyetlen egyszer se hallottak politizálást, vajon a jövő vasárnap venné a fáradságot, hogy elmenjen valamelyikükhöz, azzal a nyitott szívvel, hogy „rendben, adok a dolognak még egy esélyt, és ha tényleg nincs politika, visszaszokom”?
Bárcsak így lenne, de sejtjük, hogy többnyire azonnal érkezne a következő kifogás: „de az a püspök!”, „de az a politikus!”.
Ha viszont valakinek a hitéletét az határozza meg, hogy kik az adott egyház aktuális vezetői vagy támogatói, és egyébként is, bezzeg Iványi Gábor (aki nem Kötcsén ücsörgött, hanem az ellenzéki összefogás választási gyűléseit orbánozta végig emelkedetten), akkor semmi akadálya nincs annak, hogy átigazoljon a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséghez és vasárnaponként a Dankó utcában szentelje meg az Úr napját. De valamiért ezt se látjuk – ez egy ilyen fura jelenség, hogy a hitét lebizniszeli önállóan a modern keresztény, a „maga módján”, nem kell hozzá semmiféle gyarló közösség, ellenben belép mindenféle online „csoportba” és „közösségbe”, ahol ismeretlenek ügyesen lájkolgathatják egymást, megerősítendő, hogy semmi szükség papokra. Jézus Krisztus biztos nem tudta eléggé, hogy merre van az út, az igazság és az élet, amikor nemhogy olyanokat mondott, hogy „aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el”, de még azt is szilárdan kijelentette, hogy ezen az egyházon az alvilág kapui se vesznek erőt.
Teljesen egyértelmű: ha az esti létszámellenőrzéskor kiderül, hogy a nyáj tekintélyes része elcsámborgott, akkor ott a pásztoroknak teendőjük van, nem kevés. Ugyanakkor Jézus Krisztus nemcsak az apostolokhoz, hanem az egész tömeghez intézte azt a beszédet, amely szerint „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!”
Szóval a feladat nagy, de nem kilátástalan. A kétezressel ellentétben a kétezer-tízes évtizedet közéletileg már megnyertük, hitéletileg viszont a jelek szerint még mindig gyengének bizonyultunk.
Méghozzá nem a papok, nem a kormány, hanem: mi mindannyian, a kereszténységüket megvalló, titkoló vagy letagadó magyarok. A covid alatt ellustultak, az imára rá nem érők, a tanításból csemegézők, az egyházi iskolában bomlasztók, a túl szigorúak, a túl engedékenyek, a lájkokért hergelők, a megszólalni nem merők, a csak kritizálók, a mindent ráhagyók, a fukarok, a kapzsik, az el nem köteleződők, a másokat megbotránkoztatók, a vaktában rágalmazók, a vasárnapot semmibe vevők, a keresztszülői feladataikat elhanyagolók (jelen) – a sort mindenki szabadon folytathatja a maga kis cselekedetével vagy mulasztásával. De az a mázli, hogy őszinte bánat esetén mifelénk mindig van bűnbocsánat és mindennap ott az újrakezdés lehetősége.
És hála Istennek akad is egy régi, jól bevált recept, csak le kell porolni és szem előtt kell tartani a következő tíz esztendőre:
2033-ra mindenki hozzon (vissza) magával még egy embert!
Kiemelt kép: Pixabay
