Akiben nincs erő, az erőszakos.
Ha majd egyszer, amikor a mi nemzedékünk már leköszönt a színről, s egy gyerek megkérdezi öreg nagyapját, miért is kellett nekünk az Európai Unió tagjának lenni, a kedves nagyapa – ha még nem érte el a demencia (időskori elhülyülés) egyre csak titokzatosan terjedő betegsége, valamint ha nem volt benne a számos uniós tisztességtelen buliban – csak azt válaszolhatja, nem tudom, miért kellett ez nekünk, tévedés volt, kedves unokám, és sajnos benne is ragadtunk, mint a szekér a kátyúban.
Viszont kikecmeregni nem tudtunk, vagy a bátorságunk hiányzott hozzá, vagy megfenyegettek bennünket, mindenesetre elhűlve néztük azt az Európa-árulást, amelyet az uniós vezetők és sleppjeik véghez vittek. Árultak ott hazát, becsületet, vírusokat, vakcinákat, mindent, amit a pénz istene eléjük rakott.
Ha a képzeletbeli unoka tovább kérdezősködik, akkor a nagypapa meglehetősen sok példát tud majd mondani arról, miképpen próbálták – sajnos eredményesen – letörni mindenkinek az akaratát azért, hogy csak és csakis az ő hagymázas elképzeléseik érvényesüljenek. Nekünk lassan húszesztendős tapasztalatunk van ennek az erőszakos, az EU eredeti célját régóta félredobó társaságnak a működéséről.
Mondhatom, kijártuk az EU óvodáját, majd az általános iskoláját, a gimnáziumát, és már az egyetemét is az elmúlt húsz esztendőben. Szempontunkból csekély eredménnyel. Huzigálták ugyan az orrunk előtt a mézesmadzagot, de a tapasztalatok sajnos azt tanították nekünk, amit az a mondás fejez ki legjobban, hogy
„anyám, én nem ilyen lovat akartam”.
Így aztán a kerek esztendőt, azaz belépésünk huszadik esztendejét cseppet sem tudjuk boldogan ünnepelni, mert ez idő alatt szinte semmi sem változott az Európai Unióban. Sőt, egyre csak romlott és romlik minden. Nekünk bizony olyan jeleneteket kellett kibírnunk, amikor egy félőrült, bizonyos Cohn-Bendit, egy pedofil bolond ordibálva szidta a magyarokat. (Rájött ugyanis, hogy nem szeretjük a pedofilokat.)
El kellett viselnünk, amikor egy gyűlölködő, korrupt s hazug belga, a nemrégen leköszönt Verhofstadt szünet nélkül szórta átkait jobboldali kormányunkra (rájött ugyanis, hogy nem kérünk balos tanácsaiból). Vagy ott volt a hihetetlenül erőszakos Viviane Reding, akiről megígértem magamnak, hogy amennyiszer csak tehetem, le fogom írni, miképpen osztotta az észt magyarországi látogatása után Brüsszelben. Az alapjogokért felelős biztos 2011-ben tudniillik felszólította Magyarországot, hogy állítsa le abortuszellenes kampányát, vonja be a plakátokat, mert az sérti az anyák önrendelkezési jogát. Nos, a plakátjainkon a következő szerepelt:
„Egy magzat vallomása: »Azt is megértem, ha nem vagy kész rám, de inkább adj örökbe, hadd éljek.«”
Nos, ezt kifogásolta Reding asszony, s ezt is el kellett nekünk viselnünk és tűrnünk ott, a magasságos brüsszeli unióban. Később meg azt, hogy mindenféle tudatlan hölgyek, honi hazaárulóink segítségével, jelentéseket firkálnak rólunk, magyarokról, amelyek tele vannak hazugságokkal, a tárgyi tévedésekről nem is beszélve, viszont máig is úgy ünneplik ezen jelentéstevőket, mint a csatából visszatérő, győztes hadvezéreket.
Ennyi példa elég is volna most, hogy érzékeltessük, milyen társaságban üldögéltünk és üldögélünk ott húsz esztendeje már, ám a sors kiszámíthatatlansága folytán erre az „ünnepi” esztendőre is jutott némi meglepetés. Tudomásul kellett vennünk, hogy egyesek bőröndnyi, vesztegetésből származó pénzekkel sétálgatnak fel s alá Brüsszelben, s e pénzeket azért kapták, hogy bizonyos országoknak kedvezzenek. A korrumpált hölgy és urak pár luxusbörtönben töltött nap után hamarosan megjelentek az üléseken, s minden ment tovább, mintha mi sem történt volna. Szigorúan az erkölcs és a tisztesség nevében.
Kedvenc és általam nagyon tisztelt pszichiáter barátnőm mondta hajdan egyik előadásában, hogy akiben nincs erő, az erőszakos.
Nem gondoltam, hogy az állítás igazságát éppen az Európai Unió tevékenységében fogom végérvényesen felfedezni. Ugyanis erről a jelenségről vagyunk kénytelen meggyőződni naponta a magasságos unióban. Arrafelé ugyanis ez a „trendi”, a fentebb emlegetett személyek, valamint hű követőik megadták a mintát, így aztán erő helyett a szellemi erőszak arat. Mostanság bizony így néz ki Európa. Nem saját sorsáról, felvirágoztatásáról szólnak a hétköznapok, ez idő tájt ugyanis az oroszok elleni szankciókkal bíbelődnek, körülbelül olyan sikerrel, mint hajdanán, amikor az uborka görbületén volt a fő hangsúly, no meg a kutyaútlevelek bevezetésének szükségességéről.
Mostanában leginkább a migránsok simogatásának és elosztásának gondja foglalkoztatja az unió mérhetetlenül tehetségtelen és hátsó szándékú vezetőit. Napnál világosabb immár, hogy képtelenek bármilyen problémát is orvosolni. Csaknem két évtizedes tagságunk alatt egyetlen valódi sikertörténetre sem emlékszem. Itt van viszont a migráns-krízis, az illegális kábítószer-kereskedelem, a bűnözőkartellek szaporodása, a transzőrület, bizony vég nélkül sorolhatnánk Európa kudarctörténeteit. Ha majd egyszer az unoka kérdezget, mindezen jelenségekről, bizony el kell vele beszélgetni.
Néha, pontosabban inkább egyre gyakrabban az az érzése az embernek, hogy immáron itt az ideje készíteni a koszorút az Európai Unió sírjára.
Ha nem akarjuk, hogy végképp eltűnjön a történelem süllyesztőjében, akkor meg cselekedni kellene. Hogy kinek? Nos, azt ez idő tájt nagyon nehéz megmondani. Akik ma „választékul” szolgálnak, azokkal reménytelen bármit is véghez vinni – a romboláson kívül.
Ám a remény hal meg utoljára, s hogy egy kis derű is legyen e jogosan pesszimista írás végén, egy szerintem ideillő székely viccecskét mellékelek:
„Na, édösapám, az Isten lögyön magával. Há’ hová mész, fiam? Én suva sem, de a fal dől magára.”
Kiemelt kép: MTI / Földi Imre
