Hol az européer Tusk rajongói nevetnek és a nemzeti Kaczyńskiéi sírnak, hol fordítva – vasárnap kiderül, ki ünnepelhet ezúttal Lengyelországban.
„A nyurga kékszemű a szimpatikus Sonnyboy-mosollyal a németek barátja, és nyíltan megvallja: »Németpárti vagyok.«” Eme örömteli sorokat még 2007-ben vetette papírra a német Bild, örvendezve a „németül és angolul folyékonyan beszélő” Donald Tusk győzelmén, melyet a 2005-2007 között regnáló Jarosław Kaczyński felett aratott. Ha most vasárnap a lengyel demokrácia történetében példa nélküli harmadik ciklusra is megválasztják Kaczyńskiékat, ugyanilyen mondatokat fognak mondani harsányan röhögve – megvertük a németek emberét!
És ez a műsor megy 2005 óta a lengyel politikában: hol az européer Tusk rajongói nevetnek és a nemzeti Kaczyńskiéi sírnak, hol fordítva. A két főszereplő idén már 66, illetve 74 éves; a szappanopera lényege azonban jottányit sem változott.
Egy, azaz egy év volt a lengyel történelemben, amikor Donald Tusk és Jarosław Kaczyński egy oldalon álltak. Az év 1991 volt, az oldal pedig Lech Wałęsa, a demokratikus Lengyelország első elnökének, a Szolidaritás mozgalom vezetőjének oldala – akkoriban ugyanis mind a szenvedélyesen antikommunista Kaczyński, mind a gdański liberális Tusk őt támogatta az elnökválasztáson.
Ennek a kérészéletű harmóniának aztán maga a legendás Wałęsa vetett véget: Jan Krzysztof Bielecki személyében liberális miniszterelnököt intézett az országnak, az ez ellen tiltakozó Kaczyńskit pedig kirúgta elnöki hivatalának éléről.
A Szolidaritás vezetőjét kevésbé érdekelte a kommunista rezsim és ügynökeinek elszámoltatása, amiért Kaczyński élt-halt; hozzá a gdański liberálisok álltak közelebb, akiket inkább a gazdaság minél gyorsabb liberalizálása izgatott. Azóta is ez az elsődleges törésvonal Tusk és Kaczyński között; mióta 2001-ben mindketten pártot alapítottak, Tusk pártja, a Polgári Platform (PO) Lengyelország gazdasági érdekének rendelt alá mindent, Kaczyńskiék pedig rástartoltak a kultúrpolitikára. S míg Tuskék GDP-görbékkel babráltak, a Kaczyński-féle Jog és Igazságosság (PiS) vált a szociálisan gondoskodóbb, emberarcúbb párttá is.
2005-ben, a lengyel posztkommunisták első és utolsó négyéves országlását követően érkezett el a demokratikus lengyel történelem mindmáig egyetlen olyan időpontja, amikor be lehetett volna temetni a nagyvárosi világi liberálisok és vidéki katolikus nemzeti konzervatívok közötti árkokat.
A posztkommunistákat mind Kaczyński, mind Tusk utálta, s ebben egyetértettek velük a lengyelek is – a választópolgárok a korábban 40 százalékos Demokratikus Baloldali Szövetségből tíz százalékos kispártot csináltak, s az elvándorolt 30 százaléknyi szavazó kivétel nélkül Kaczyński PiS-éhez és Tusk PO-jához vándorolt.
Ketten kényelmes kormánytöbbséget alkothattak volna, de Kaczyński másként döntött: összerakott magának egy tisztán jobboldali koalíciót. Ezután Jarosław Kaczyński ikertestvére, Lech elindult Tusk ellen az elnökválasztáson, és le is győzte.
Innentől világossá vált, hogy a posztkommunisták leszereplését követően a PiS és a PO nem egységfront lesznek, hanem a lengyel politika két pólusa.
2007-ben aztán eljött Tusk bosszújának ideje: Kaczyński koalíciója két évnyi kormányzás után belviszályok miatt szétesett, s a PiS ekkor alaposan elszámolta magát. Előrehozott választást íratott ki, melyet viszont – egy Tusk látványos győzelmével járó tévévitát követően – a KO nyert meg, s elkezdődött a PO kétciklusnyi kormányzása, társbérletben az elnöki székben ülő Lech Kaczyńskival. Mígnem aztán Lech Kaczyński 2010. április 10-én a szmolenszki légi katasztrófában életét vesztette, s elszabadult a pokol.
2010 áprilisában ugyanis a lengyel miniszterelnök és köztársasági elnök külön mentek Oroszországba megemlékezni a katinyi szovjet vérengzés áldozatairól. Donald Tusk, akinek akkor nagy politikai projektje volt a lengyel-orosz közeledés, Lech Kaczyński nélkül akart a címlapokra kerülni azzal a képpel, ahogyan Vlagyimir Putyin orosz elnök fogadja, s a társaságában kér bocsánatot a szovjet kegyetlenkedésért.
Így aztán Tusk programja április 7-én rendben lezajlott – Kaczyński elnöké viszont április 10-én katasztrófával végződött. Ha együtt mentek volna április 7-én, a katasztrófa nem történt volna meg.
Ezért Jarosław Kaczyński ikertestvérének és legközelebbi szövetségesének elvesztéséért – no meg további 95 vezető PiS-es haláláért – azóta is Tuskot okolja.
A tragédiából Tusk kétségtelenül hasznot húzott, hiszen Lech Kaczyński halála után az államelnök is PO-s lett, ezzel teljessé vált Tuskék uralma a lengyel állam felett. A PiS azóta is azzal vádolja őket, hogy túlságosan megengedően, lazán viszonyultak az események vizsgálatához, szavazóik jó része pedig azóta is úgy látja: mikor április 10-én este mind Putyin, mind Tusk azonnal a katasztrófa helyszínére siettek, s Tusk az orosz elnök részvétnyilvánítását fogadta, valójában mindkettejük gesztusaiból az látszott, hogy alig bírták leplezni örömüket Lech Kaczyński halála felett.
Innentől kezdve szó sem lehetett semmiféle kiegyezésről. Tusk és Kaczyński végleg beköltöztek két, egymással teljesen összeegyeztethetetlen Lengyelország-vízióba: Nyugat-Lengyelország és a robbanásszerűen fejlődő nagyvárosok gazdasági liberális, européer, az uniós integrációt pártoló idolja Tusk lett, a kisebb települések és Kelet-Lengyelország katolikus, nemzeti, gazdaságilag baloldali és a nemzetek Európájában hívő lakóinak vezetője Kaczyński.
Mindkettő vaskézzel vezeti pártját, mely nélkülük nem is működne rendesen – a PO 2015-ös bukása nem kis részben volt köszönhető annak, hogy Donald Tusk 2014-ben az EU Tanácsának elnöki székébe távozott, vesztére ráadásul Angela Merkel támogatásával, amit azóta is a fejére olvasnak.
Hogy Kaczyński és Tusk párharca alatt mennyire nincs Lengyelországban nemzeti minimum, azt mutatja Tusk további tanácsi elnöki karrierje: 2017-es újraválasztásánál a 28 EU-s kormányfő közül 27 szavazott mellette, Orbán Viktor is. Az egyetlen ellenszavazat Beata Szydło lengyel miniszterelnöktől érkezett – s a lengyel kormánypárt azóta is felemlegeti a magyar jobboldalnak, micsoda sértés volt feléjük, hogy Tuskot Orbán megszavazta.
Tusk és Kaczyński harca tehát épp annyira éles, amennyire e két Lengyelország szembenállása az.
Donald Tusk „a gonosz megszemélyesülése”, „romboló”, aki „nem csak Lengyelországot, de cinizmusán keresztül magát is megsemmisíti” – mondta ellenlábasáról Jarosław Kaczyński, hozzátéve, hogy „Lengyelországban nagyon erős tábora van a nemzetárulásnak, amely ma hatalomra tör”, s őket „morálisan meg kell semmisíteni”.
Figyelmeztetett arra is, hogy Tuskék visszatérése „Lengyelország végét” jelentené, s hogy Tusk nézetei „gyakran esnek egybe az orosz propagandával”.
De nem maradt adósa Tusk sem: szerinte a PiS a nő- és gyerekverő munkanélküliek pártja, s Kaczyńskiék pártja gonosz, márpedig ő úgy véli, „ha látod a gonoszt, küzdj ellene, ne az indokait keresd!” Leszögezte, szerinte a választás tétje az, hogy „nagy Lengyelország” lesz az ország a továbbiakban, vagy „Kaczyński kis Oroszországa”.
Kormányon is előszeretettel utasította helyre riválisát: mikor Kaczyński könyvében Angela Merkelt kritizálta, Tusk azzal vádolta meg, hogy „veszélynek teszi ki Lengyelország nemzeti érdekeit”, hiszen „Lengyelországnak nincs nagyobb barátja Angela Merkelnél”.
Legutóbbi pengeváltásuk a választást megelőző tévévitához kapcsolódott: Donald Tusk hajlandó volt bemenni a közszolgálati TVP-be, hogy kihívja Kaczyńskit. „Jarosław Kaczyński, talán van elég bátorságod ahhoz, hogy begyere a saját tévédbe, a funkcionáriusaid szárnyai alá, és kiállj velem egy vitára” – mondta az ellenzék vezére. Kaczyśnki azonban kitért a vitalehetőség elől: „Már van egy kampányrendezvényem betervezve Przysuchában a biztonságos vidék témájában. A kérdés, mit válasszak? Beszélgessek egy hazug emberrel, egy olyan férfival, aki teljesen másoktól függ, tudják, kivel… Hát, inkább Przysuchát választom” – nyilatkozta.
