Így lettem cigány Feketetón, avagy a mongol bőrkabát és a Gábor-kalap vásári története. Varga László Edgár írása.
A feketetói vásár úgy az igazi, ha az ember vonattal megy. Na persze bírni kell a strapát, és balkáni humorérzék is kell hozzá bőven. Amikor reggel bemondom a vonatállomáson a kasszásnőnek, hogy Negrenibe kérem a jegyet, a két tenyerébe temeti az arcát, majd rezignáltan a ghișeu sarkába ragasztott, kézzel írt, rögtönzött tájékoztatóra mutat: a 8:48-as, Feketetó felé közlekedő TFG-vonatra nem a kasszában, hanem a vonaton kell jegyet váltani. Ki tudja, hányszor mondta már ezt el az elmúlt napokban, már szombat van, a feketetói vásár pedig idén már szerdán elkezdődött. Elnézést kérek, de látom az arcán, hogy inkább dögölnék meg.
Jó régóta nem voltam vonattal Feketetón, legutóbb még csak visszafelé volt zsúfolt. De most a mindössze két (!) vagonból álló TFG-szerelvény mellett akkora tömeg áll,
hogy azzal ki lehetne szabadítani Táncsicst.
Közelebb érve aztán világossá válik, hogy az ostromhangulat is megvan hozzá: a kalauz ott áll szerencsétlenül a vonat és a dühös emberek közé szorulva, és kétségbeesetten magyarázza, hogy ez van, már előre megvették az összes jegyet, nincs több ülőhely, nem engedhet fel több embert. De a tömeg nem tágít, haragosan morgolódik, hogy így a rendszer, s úgy az ilyen-olyan anyjukat, hogy nem képesek több vonatot, több vagont munkára fogni, amikor tudják jól, hogy szükség lesz rá. Perlekednek a szerencsétlen kalauzzal is, míg végül egy nő elkezd sivalkodni, hogy márpedig az embereket fel kell engedni arra az ilyen-olyan vonatra, mire a kalauz megadóan félreáll (annyit azért még odavet foghegyről, hogy az is ugyanannyit fog fizetni, aki áll), a tömeg pedig, mint a gátja vesztett ár, felhömpölyög a vonatra.
Na ez is jól kezdődik, nálunk így teljes az élmény.
A vonaton egy férfi azt magyarázza, hogy ötven éve is ugyanez volt, csak akkor legalább nem kellett jegyet váltania annak, akinek nem jutott ülőhely.
De azóta fejlődött az ország: most mindenki fizet, és mindenki ugyanannyit.
Aztán a kezdeti komor feszültség lassacskán eloszlik, mindenkin hamar eluralkodik a vásári izgalom, fiatalok egy csoportja máris arról kezd beszélni, hogy milyen jó lesz a micssibéré, meg hogy idén vajon ki miféle szuvenírrel tér haza Feketetóról. Az ember hamar megszokja az oldalában a másik könyökét, tulajdonképpen gyorsan elszáll az a röpke másfél óra, már szállunk is le a háltán.
Még pár perc, és bent is vagyunk a vásári forgatagban
Ami egyszerre ismerős, és ismeretlen, hiszen az ember minden egyes évben érzékeli, hogy ez a Feketetó már nem az a Feketetó. Egyre nagyobb, egyre több az „idegen elem”.
Idén már shaormás, sőt smoothie-s bódé is van
(egy smoothie 20 lej, mint kincses „smartasfuck” Kolozsváron), a gyerekeket meg gigantikus ugrálóvárak, körhinták, dodzsemek várják. A korábban tákolt bódékban, sátrakban miccset sütő cigányasszonyokat is végleg kiszorították a vásári látványkonyhákkal nyomuló Moldovan és társai, és bár az ember még azért talál jó miccset, ha nagyon megkeresi, az élmény azért már nem ugyanaz.
Mint ahogy az árak sem – az egyik eladó panaszkodik is, hogy a „parasztok” nem értik, miért ilyen drága minden, pedig ha tudnák, milyen nagyok a bérleti díjak, a szállítási költségek… Szerencsére a román gyomor „alkalmazkodik”:
sokan inkább megisznak két sört (annak is tíz lej darabja), minthogy egyenek is valamit.
De Feketetó a fentiek ellenére azért mindig Feketetó marad. Az ember napokig el tudna bóklászni a sok kacat között – némelyikről már tényleg nem lehet tudni, mit is keres a ponyván, hisz rozsdás is, törött is, haszontalan is –, amik között azonban bármikor kincset lehet találni. No persze nem túl gyakran, és jobb, ha ilyenkor az ember nem ragadtatja el magát túl látványosan, nagyon könnyen irreálisan felszökhet ugyanis az illető kincs ára, ha az eladó megneszel valamit.
De van itt minden: két darabból összecsavarozható biliárdütő bőrtokkal, kalasnyikovra való bajonett, kommunista kitüntetések garmadája, Koránok, Buddhák, Jézusok – rengeteg Jézus –, de sok a Szűz Mária, és a Szent Péterekből is össze lehetne állítani egy népes fogadóbizottságot a mennyország kapujába.
Ja: a mennyország kapuja is eladó
Van itt „ezeréves” bőrkabát Mongóliából (mongol bőr, vazzeg!), ezt végül megveszem, mert csak 20 lej, mint a smoothie, és amúgy is divat a vintage – igaz, rá kell még költeni, hogy viselni lehessen.
Közben innen is, onnan is fel-felharsan a jól ismert kofaszleng, tréjlázecseeee, megáofertööö, és társaik, a standoknál, ponyvák előtt meg megy a vérre menő alkudozás az árusok és vevők régebbi generációi között – akik még tudnak alkudni. Gyakori látvány, hogy egy-egy sértődötten elviharzó vásárló után szól a kofa: na jöjjön vissza, akkor mennyi ad érte?; Ott van, vigye harmincért, de ne is lássam többet.
Egy helyen viccből felpróbálok egy Gábor-kalapot, jó kényelmes, fonott nyúlszőr, szép munka. Magának nyócszázé odaadom, mer’ jól áll, terem mellettem egy öreg cigány asszony. Nagyra taksálja, mondom, pedig én is cigány vagyok. Erre az öregasszony néz egy percig gyanakodva, neeeem, mondja végül, nem hiszem, de a kalap már csak öccáz láj.
Amikor leveszem, hirtelen ott terem egy fiatalabb cigányné, gondolom az öregasszony lánya, dik, hova lett az a szíp cigányember, há tegye vissza, magára szabták, mondja. Megyek egy kört, meggondolom, mondom, aztán persze feléjük se nézek többé.
Fotó: Főtér/Varga László Edgár
Egy másik helyen egy másik cigányasszonnyal egy bőrdzsekire alkudok, pedig az se kell igazán. Öccáz lájról indulunk ott is, aztán hamarosan már kétszáz lesz, majd 80, végül jön az aduász:
akkor vigye ingyér, csad adjon hárminc lájt.
Nem veszem meg azt se, nem tetszik a válla.
Aztán délutánra már fárad az ember, egyre nehezebb észrevenni a kincseket a zűrzavarban, még egy pihenő sör (a miccs már megvolt korábban), aztán vissza lehet battyogni a háltához, ötkor van egy vonat vissza.
Ugyanakkora a tolongás, mint reggel idefele, de a kalauz (ugyanaz) már nem tiltakozik, készségesen állítja ki a sok megfáradt, enyhén lacikonyha-szagú vásári ember állójegyét – teljes áron. Mérán még leszáll egy csapat néptáncos igazi magyar, mert idén Mérán a vásár tiszteletére táncházat szerveztek, mi többiek pedig fáradtan-kábán zötyögünk tovább Kolozsvár felé.
A vonat zsúfolt, de már senkit nem zavar igazán, mindenki a vásári élményeit pörgeti újra fejben, lopva rá-rápillant a vásárfiára. Megvolt ez is, elmúlt egy újabb feketetói vásár, azzal együtt egy újabb év. Ki tudja, jövőre talán már tevék és zsiráfok is lesznek, mint egy igazi cirkuszban.
