Engem megdöbbent Európa közömbössége. Tétlenül nézi végig, ahogy beszámíthatatlan öregemberek, ripacs bábszínészek, volt KGB-tisztek, az öngyilkosságig fanatikus terroristák, sunyi diktátorok háborúkat indítanak.
Most kell, hogy észnél legyünk, helyén legyen a szívünk. Most, mikor megint úgy érezzük, minden összeesküszik ellenünk. Most, mikor háború dúl és háború fenyeget. A szomszédunkban és máshol is a világban. Most, amikor nem is hangzik idegenül: háborúzz, ne szeress! És mi már régen tudjuk, hogy semmiféle háborút nem akarunk, mert minden háború, amiben részt vettünk, csak ártott, rettenetesen sokat ártott. Annyit, hogy a legutóbbit sem lelkileg, sem szellemileg, sem anyagilag még ki sem hevertük. Jól tudjuk, hogy a háborúkban az „igazság” soha nem kizárólag az egyik oldalon van. Jól tudjuk, milyen beszűkülten láthatják a dolgokat innen, s milyen korlátoltan onnan. Jól tudjuk, hogy az érdekek hogyan csoportosítják az egyes országok vezetőit ehhez vagy ahhoz az oldalhoz. Sőt! Ismerjük azokat is, akiknek pusztán csak a háború a fontos, s ha érdekeik úgy kívánják ehhez állnak, ha meg amúgy, inkább ahhoz. Hivatkozásul ott a „morál”, meg az „igazság”, de ha kell, a „status quo”. S most már a „bosszú”. Kedvenc indokom a háborúra mégis a „béke”. Békét háborúval!
Most kell, hogy észnél legyünk, helyén legyen a szívünk. Most, amikor újra a háború az emberiség kedves társasjátéka. Make war, not love! Politikusok, katonák, sajtómunkások most küldik a fiatal életeket a frontokra meghalni. Engem megdöbbent Európa közömbössége. Tétlenül nézi végig, ahogy beszámíthatatlan öregemberek, ripacs bábszínészek, volt KGB-tisztek, az öngyilkosságig fanatikus terroristák, sunyi diktátorok háborúkat indítanak.
Egyiknek tapsolnak a kvóta-pozíciókban magukat jól érző asszonyságok és uracskák, másikkal szemben szankciókat vezetnek be. És a pártvezetők! Főleg, ha közeleg a választás!
Persze gyanítom, hogy a döntéseket valakik máshol hozzák – finanszírozzák –, de már nem vagyok ebben biztos. Van ebben egy kis mismásolás. Elszabadult a mindent mímelők hada! Jourová meg Ursula – s hányan vannak még, Istenem – önjárók lettek, primitívségükkel, szánalmas frázisaikkal. Nehéz ezt elviselni még nekem is, remete szemlélődésemben, hát még azoknak, akik gyakran találkoznak velük. Akiknek találkozni kell velük. Mosolyuk hamis, arcuk megdermedt görcs. Nem is értenék, mi az, make love, not war!
Ezek voltak azok, akik, mikor mi stoppal jártunk a Balatonra, szerettünk, énekeltünk, szálltunk a kedves sárkányokkal, a karrierjüket építették.
Tulajdonképpen egyetlen háború volt, amelyben konszenzus mutatkozott az „igazság” a „morális kötelezettség” terén, a második világháború. Ennek oka, hogy a németek túl messzire mentek. Kilengtek. Látjuk, milyen nehéz a helyes tartományba visszajutni: most a másik irányba lengenek. Az önfeladás felé. Mi itt Közép-Európában hangot is adtunk annak a kételyünknek, hogy a nemzetiszocialista világuralmi törekvésekkel szemben helyes volt-e felerősíteni a kommunista világuralmi törekvéseket, a Szovjetuniót. S főként elismerni „demokratikus” államnak, amely a „szabadságot” hozza nekünk, vagyis „felszabadít”. Hozza a „népi demokráciát”. Amerikai és brit jóváhagyással. Ó, a status quo! Most, hogy a Szovjetunió már harminc éve nincs, s Oroszországgal háborúznak, most vajon átértékelik-e ezt a történetet nyugaton?
Egyelőre kissé bumfordira sikerült az első tapogatódzás a kanadai parlamentben. Csak a mi „sztártörténészünk” verte le a porcelánboltban a kiselefántot.
Hitlerrel is lehetett tárgyalni, és sokáig ingadoztak Londonban és Washingtonban: mi a jobb, ha Hitler végez a Szovjetunióval, vagy ha Sztálin Németországgal. Utóbbit választották, mert úgy gondolták, a Szovjetuniót (kommunista világnézetet) könnyebb lesz legyűrni, mint Németországot és a nemzetiszocializmust. Ezért a Szovjetunió elképesztő mennyiségű fegyvert és egyéb anyagot kapott, Németországot meg porig bombázták.
Jól számoltak, Németország jelentette a nagyobb veszélyt, a szovjet terjeszkedési kísérleteket – Görögország, Korea, Indokína, Egyiptom, Kuba, Afganisztán – kezelni tudták. Igaz, előtte Kínát elbukták. Az orosz fennhatóság alá utalt népeket magukra hagyták. Leginkább minket 1956-ban, de a cseheket is 1968-ban.
A koreai háború ma is tart, csak tűzszünet van. Ahogy az ókorban mondták: a háború folyik, csak hallgatnak a fegyverek. Ott, a két Korea között valóságosan is létezik a vörös vonal, amit annyit emlegetnek ma, és valóságosan is szemben áll egy nép és két világnézet, két politikai rendszer, két, állig felfegyverzett hadsereg. Kínából is kettő van, bár mindenki elismeri az „egy Kína elvét”. A Formosa szigetére visszaszorultak ezt a Kínát Tajvannak mondják. Vagyis Tajvant Kínának. (Jó hír, hogy Mongóliáról de facto már lemondtak.)
Itt a Balkánon, Koszovóban pattanásig feszült a helyzet. Háború talán nem lesz, de egyhamar megnyugvás sem. Nekünk is száz év kellett, hogy belássuk: belátható időn belül békés úton nem lesz határrevízió, háborút meg magunk sem akarunk. A nemzet szétdarabolásába akkor sem nyugszunk bele, egy az a nemzet, s a jó az lenne, ha gyarapodna, s nem pusztulna; növekedne, s nem menekülne, boldogulna, s nem megaláztatna. S ezért mi is tehetünk.
S helyesen teszi a magyar állam, hogy bőkezűen támogatja az elszakított nemzetrészek kulturális, oktatási, egyházi intézményeit. Nem irányul ez senki ellen, sőt! Éppenséggel mindenkinek az érdeke, aki a Kárpát-medencében él.
Háborúnak mondják azt is, ami a napokban történt Izraelben. Izraelt támadták meg. De vajon, hol van Izrael határa? És merre a palesztin állam? Mit mondanak erről a nemzetközi szerződések? Amelyeket senki nem tart be. Hogy is volt ez? Mi persze békét szeretnénk ott is, normális, értelmes együttélést. Mert nekünk minden háborúból csak a bajunk van. Abból is, amihez semmi közünk.
Klasszikus balszerencse volt, hogy egy velünk nem szimpatizáló Habsburg meggyilkolása volt az ürügy az első „nagy” háború kirobbantásához, amelyre ráment szinte mindenünk: országunk, jövőnk, önbecsülésünk, perspektívánk.
Ilyen hibát még egyszer elkövetni!? És elkövettük. Beléptünk a második világháborúba is. Persze úgy nézett ki, kimaradni életveszélyes, belépni pedig talán ki is fizetődik, de nem így történt. Tudjuk már azt is, hogy a „szövetségesi hűség oltárán” nem áldozhatjuk fel magunkat. Főleg, ha a „szövetségesek” gyarmattartókként viselkednek. A döntéshez, a cselekvéshez sok-sok nyilatkozaton keresztül vezet az út. A nyilatkozat nem kerül semmibe – gondolhatnánk –, de ez nem igaz. Szavaink és gondolkodásunk tükrei egymásnak, s a kettős tükör – észre se vesszük – megtéveszt, félrevezet, becsap.
Most kell, hogy észnél legyünk, helyén legyen a szívünk. Ami nem azt jelenti, hogy mellébeszélünk. Nem fogalmazunk meg véleményt. Fejünket a homokba fúrjuk. Egyáltalán nem ezt jelenti.
Csak azt jelenti, hogy a történelemből tanulunk. Megfontoljuk a dolgokat. Mérlegelünk. Nem cselekszünk elhamarkodottan. Nem állunk rosszul ezen a téren. Mégis rémülten látom, hogy az emberiség láthatóan kivetkőzött önmagából. Nem mi, egyszerű emberek, de a hangadók. Háború dúl a lelkekben, háború dúl a közéletben és háború dúl a falvakban és városokban. Túszokat ejtenek, szobrokat döntenek, gázvezetékeket robbantanak (netuddki), rakétákat lőnek, drónokkal támadnak, gyermekekre rontanak (megrontanak); üvöltenek, kazettás bombát telepítenek, cenzúráznak, besoroznak; parlamentben éltetik a háborút, megszavazzák a fegyverszállításra szánt összeget, elítélik az ellenséget.
Mindez fél évszázaddal a „virággyerekek”, Lennon, Dylan, a Hair, a Szelíd motorosok, Bob Marley, Woodstock és a „Hair peace-Bad peace” performance után.
Kiábrándító és egyben kijózanító: a hippimozgalom üzenetét hamisan kódolták és palackozták 1968-ban.
Palackpostával érkezett meg hozzánk az üzenet úgy tíz évvel ezelőtt, de egész más szellem szabadult ki az üvegből, mint amire mi emlékeztünk. Sőt! Épp ellentétes az akkorival. Nem volt benne a szabadság! De benne volt az erőszakosság. Kiderült, hogy rengeteg mai bajnak a forrása éppen azokból az időkből ered. Leginkább a képmutatásé. De csak azért is hirdessük: Make Love, Not War!
Kiemelt kép: Krĉ Viktor
