Cseh Katalin Facebook bejegyzésében örömködött egy nagyot, a lengyel választások után már Donald Tusk-kormányt vizionál, ami majd lehetőséget ad a lengyel népnek a brüsszeli típusú jogállam újraépítésére, a megtépázott szabadságjogok visszaszerzésére az országot a szakadékba kormányzó PiS ellenében.
„Jó, hát akkor itt fogunk élni. Sose fog ez megváltozni. Ez van, ezt kell szeretni.
Ismerős gondolatok ezek nekünk, magyaroknak. Ismerősek és borzasztóan veszélyesek. Ezek az érzések, a tehetetlenség, a beletörődés, a reményvesztettség, a feladás, a „minden mindegy” ugyan megküzdési stratégiát jelenthetnek sokaknak a megváltoztathatatlannak tűnő politikai helyzettel való együttélés során, azonban pont ebből táplálkozik a legtöbb autokratizálódó rendszer fennmaradási stratégiája is.
Ha az elégedetlen választók, az ő képviseletükre jelentkező ellenzéki pártok, a rendszer kárvallottjai, a csalódott, kiábrándult, kétségbeesett emberek mind-mind feladják a reményt, a változásba vetett hitet, ha nem fűti őket a küzdelem tüze, ha nem a győzelem lebeg a szemük előtt minden egyes választási ütközet során – akkor az az ország bizony elveszett.
Lengyelország most megmutatta a világnak, hogy milyen az, amikor nem veszett el egy ország.
Milyen az, amikor a megkeményedő rendszer, a fokozódó jogsértések, a lehallgatások, a korrupció, a szabadság ellen intézett napi szintű támadások nem a kiábrándult beletörődést, nem a kényszerű alkalmazkodást, nem a feltett kezeket és a lengedező fehér zászlót váltották ki a társadalomból, hanem a visszatámadást, a szerveződést és a megtörhetetlenséget.
A lengyel ellenzék nem nyugodott bele abba, hogy Jarosław Kaczyński rendszerében úgysem lesz jó sokáig semmire sem reális esélyük. Nem a túlélésre játszottak, nem a hárommal későbbi választást akarták megnyerni, hanem világos alternatívákat képezve, a civil társadalommal szövetségben, minden egyes adandó alkalommal oroszlánként küzdöttek az eszméikért, a jövőjükért, az országukért.
Nem véletlenül írtam alternatívákat – mert több is volt. A lengyel ellenzék világos értékajánlatot kínált három listán a jobboldali, a liberális és a szociáldemokrata választóknak is: meggyőző, karizmatikus politikusok által vezetve, a közös alapban egyetértve, de azon túl a saját eltérő víziójukat hitelesen képviselve. Választható volt az ellenzék, sokszínű, de mégis reálisan koalícióképes, nem egy összemosódó, veszekedő, inkoherens massza, és voltak persze konfliktusok köztük, megszámlálhatatlanul sokszor, de mindvégig teljesen egyértelmű volt mindenki számára, hogy
nem egymást kívánják legyőzni, hanem az országot a szakadékba kormányzó PiS-t és szövetségeseit.
Fogalmam sincs, hogy milyen lesz majd pontosan a Donald Tusk-kormány. Egy biztos, egy új ajtót nyit majd meg Lengyelország népe, és egyben Európa számára is. Megszületett a lehetőség a változásra, a konstruktív kormányzásra, a jogállam újraépítésére, a megtépázott szabadságjogok helyreállítására.
Magyarként egyszerre tölt el a végtelen boldogság, de ugyanakkor őszintén szólva valamennyire az irigység is.
Nagyon sokat kell tanulnunk a lengyel ellenzék sikeréből. És leginkább nem is választási, kampányolási húzásokat, hanem hozzáállást. Azt, hogy mi is el tudjuk hinni, hogy minden nehézség ellenére igenis képesek vagyunk megteremteni azt az országot, amiről eddig csak álmodni tudtunk. Hogy fel tudjunk állni a földről a sokadik pofon után is, ahogyan ők is felálltak, és kitartással, hittel, lelkesedéssel, szűnni nem akaró harci kedvvel dolgozzunk kifulladásig, addig, amíg be nem tudjuk teljesíteni azt a küldetést, amit nem csupán mi várunk el magunktól, hanem amivel tízmillió magyarnak tartozunk.
Szívből gratulálok, Lengyelország! Jövünk utánatok, drága barátaim.”
A teljes bejegyzést ITT olvashatja
Címlapkép: Illusztráció / Fotó: Bors
