A hajdani szép álom, a nemzetek Európája nem jött létre: ami van, az egy zavarosban halászó, kultúráját immár elfeledő, a világuralomra törő gátlástalan összeesküvők bábja. Kondor Katalin írása.
Menekül a világ. Mondhatom, szép nyarat búcsúztattunk, özönlöttek hozzánk az Ukrajnából elfutó emberek, délebbi határainkat Közel-Keletről, Afrikából, Ázsiából elvándorló, titokzatos támogatók által felfegyverzett, pénzzel, telefonnal, ruházattal ellátott tömegek ostromolják, déli szomszédunknál, Szerbiában a helyi albán többség úgymond „kiszüli” a szerbeket ősi földjükről, Svédországban az úgynevezett bevándorlók bandaháborúkkal tarkítják a hétköznapokat.
Bécsben, Franciaországban kedvtelésből gyilkolnak, nőket, papokat, templomokat támadnak és gyújtogatnak.
Tényleg, mondja már meg valaki, hogy ez még Európa vagy valami más?
És ha más, akkor hogyan nevezzük?
Hiszen a fentebb felsorolt jelenségek jellemzik Európát immár évek óta, de Európa csendes, még mindig csendes, pedig már rég kiabálni, mi több ordítania kellene, ha meg akarja őrizni önmagát.
Ám a kontinens hallgat, vagy ha megszólal, ostobaságokat beszél. Nem akartam versekből idézni, most is csak azért teszem, mert szinte hihetetlen, mily jól illenek helyzetünkre Petőfi sorai, gondolatai: „Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai… / Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki. // Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart; / Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard.”
Persze tudjuk, hogy nem cseng kard a mi kezünkben, ám ha sorra vesszük Európa országait, avagy a Közel-Keletet is, beleértve immár Izrael most kezdődött kálváriáját, vitathatatlan, hogy az élet itthon, magyar földön összehasonlíthatatlanul normálisabb, mint a beteg, legyengült Európa legtöbb országában, ahol bárki meggyőződhet arról, hogy jogos a kérdés, az, ami náluk van, az vajon még felismerhetően Európa?
Nos, akit egy kicsit is érdekel a világ sorsa, az bizonyára elgondolkodott már azon, hogy vajon meddig tűrik az emberek, a népek azt a világrendnek nevezett valamit, amit a globális hatalom, a pénzügyi elit nekik szánt? Meddig tűrik a velejéig mocskos és korrupt bankrendszert, a mindennapjaikat félelmetessé tevő migránssimogató cselekedeteket, a bűnözés elszaporodását, a teremtett világ sorozatos megcsúfolását, a gendermánia rájuk erőltetését és még számos „újkori” jelenséget, például a kereszt mint vallási jelkép sorozatos gyalázását, legújabban meg a kábítószerek legalizálásának tervét.
Mindegyik jelenség, amit fentebb felsoroltam s még számos, amit kihagytam, azt jelzi, hogy folyamatos a támadás az erkölcsi rend ellen, az európai eszmények és a kultúra ellen, magyarán a méltó élet ellen.
S nem kerülhető meg a kérdés, különösen a napjainkban is zajló újabb és újabb konfliktusok felbukkanása miatt, vajon meddig tűrik a népek a fennálló világrendet? Meddig tűrik lázadás nélkül a világot irányító globális elit piszkos játékait? A nemzetállamok tönkretevésének nem is titkolt szándékát? A gyógyszerlobbi félelmetes népirtó terveit? A nyílt zsarolásokat? A háborús fenyegetéseket? A proxy háborúkat? A gátlástalan, velejéig korrupt politikusokat? Magyarán a globalizmus minden átkát. Mert bizony ezen felsorolt jelenségek miatt menekül a világ. Földrészről földrészre, országból országba, de nem lesz jobb semmi.
Nem én mondom, csak éppen teljes mértékben egyetértek azzal a nézettel, mely szerint szinte bizonyos, hogy a totális diktatúrák kora felé haladunk – olyan kor felé, amelyben a gondolatszabadság eleinte halálos bűn lesz, aztán értelmetlen, absztrakt fogalom.
Az autonóm egyént el fogják tiporni, hogy nyoma sem marad. A totális diktatúra nem is a hithűség, inkább a skizofrénia korszakát ígéri.
Nos, szerintem már benne vagyunk ebben a korban, a fenti mondatokat pedig George Orwell fogalmazta meg kitűnő jövőbe látással, valamikor 1940 táján. Mindezen gondolatai azt bizonyítják, hogy jócskán túllátott a kommunista időszakon is. Az más lapra tartozik, hogy sajnos, nem vették-vettük őt komolyan. Persze más jelentős gondolkodóra is fütyültek a világirányító nagyokosok. Így aztán olyan korba értünk, amikor menekül a világ. A háború elől, a diktatúrák emberhez méltatlan cselekedetei elől, a gyűlölet elől. Menekülne a szegénység elől, a tűz elől, a víz elől, az orkán elől, de leginkább saját maga elől. Mert ő maga, az ember van válságban.
Ez a földrész tehát, ahol élünk, már csak nevében Európa. Gátlástalan hazugok, csirkefogók elrabolták, mi lényege volt, így hát kiüresedett. Megjósolni, hogy fölkel-e valamikor s kiegyenesedik, nagyon nehéz. Háború van a politika térfelén, s háború dúl a szellemi életben is.
Hogy mi lesz Európából? Nem tudom, ki vállalkozik ez ügyben bármiféle jóslatra is.
Mi mostanság azt állapíthatjuk meg, hogy a hajdani szép álom, a nemzetek Európája nem jött létre. Ami van, az egy zavarosban halászó, kultúráját immár elfeledő, a világuralomra törő gátlástalan összeesküvők bábja.
S hogy a népek, az unió népeinek mi a sorsa ma? Nos szerintem az, amit A grófi szérűn című, fájdalmasan szép Ady-vers sugall: „S mégis, amikor jön a reggel / S pernyét fújnak a szelek, / A grófi szérűn ott zokog / Egy egész koldus-sereg. // Siratják a semmit, a másét, / – A gróf tán épp agarász – / Érzik titkon, hogy az övék / E bús élet s a kalász.”
