A választások eredménye nyomán drámai változások is elkezdődhetnek, amelyek nemcsak a lengyel társadalom, de egész Európa, sőt az egész világ sorsára hatással lehetnek.
Jeszcze Polska nie zginęła, vagyis Nincs még veszve Lengyelország, ezek a lengyel himnusz kezdősorai, és jó lenne hinni abban, hogy ez valóban így is van, illetve így is lesz. Ám a választások eredménye nyomán drámai változások is elkezdődhetnek, amelyek nemcsak a lengyel társadalom, de egész Európa, sőt valamilyen értelemben az egész világ sorsára hatással lehetnek.
Lengyelország egy igen veszélyes geopolitikai „tektonikus” törésvonalon fekszik, ami persze nem meglepő, hisz ez, a Baltikumtól a Balkánig húzódó „köztes Európa” maga egy gigantikus hatalmi törésvonal, és lemeztektonikájának veszélyeiről már számos „leckét” kaphattak a térség lakói.
Ezek a „leckék” leginkább arról szólnak, hogy a térség valamennyi népe, nemzete, országa egy brutális geopolitikai „satuban” van, és az e satut megtestesítő birodalmak mindig mindent megtettek és megtesznek ma is azért, hogy a térség lakóit megosszák és egymás ellen fordítsák, akár az egy országon belül élőket is. Az itt lakók számára éppen ezért volna a szó szoros értelmében létfontosságú, hogy ezt felismerjék, és az őket szembefordítani próbáló törekvések ellenére éppen az együttműködés minden létező eszközével próbálják közös alkuerejüket növelni. Erre épült a három király egyezsége annak idején, és ezt kísérli meg újra a visegrádi együttműködés.
A most lezajlott lengyel választások ezt is alaposan átrendezhetik, így nagyon nem mindegy számunkra, hogy mi várható.
A térség országait az elmúlt évszázadok során a mindenkori német (benne a Habsburgok) és orosz birodalom hatalmi törekvéseinek ütközései és együttműködési formái határozták meg. Vagyis évszázadok óta jelen van a két „közeli” birodalom. De mivel a németségnek és az oroszságnak a titokzatos „birodalomkiválasztó hatalom” nem engedte meg, hogy akárcsak egy évszázadra is világbirodalmak legyenek, sőt ez irányú (ravaszul kiprovokált) kísérleteik során egymás kölcsönös elpusztítására ösztönözte őket, ez mérhetetlen szenvedést zúdított a térség lakóira, főként talán leginkább éppen a lengyel társadalomra.
A két helyi birodalom mellett azonban jelen van a mindenkori világbirodalom is, ami most a lehanyatló amerikai impérium, ám rohamos gyorsasággal növeli befolyását a feljövőben lévő új világbirodalom, Kína is. A két közeli és két távoli birodalom, plusz maga a „birodalomkiválasztó főhatalom” azt jelenti, hogy a térség egészének és egyes országainak („lokalitásainak”) legalább öt globális hatásmechanizmus bonyolult erőterében kellene helytállniuk. És ráadásul mindez ma egy kiszélesedő és elmélyülő világháború örvényei közt zajlik, így ha meg akarjuk érteni a lengyel választások eredményének okait és lehetséges következményeit, akkor ebbe az értelmezési keretbe ágyazva kellene ezt véghez vinnünk.
Az elmúlt három évtized során egyértelművé vált, hogy a demokrácia fedőnevű új globális függési rendszerben csak olyan politikai erő kerülhet egyáltalán kormányközelbe, amely alapvetően képes „kollaborálni” a fenti öt birodalom mindegyikével.
Kollaboránsnak persze elsősorban a birodalomkiválasztó hatalommal és az aktuális világbirodalommal, vagyis most az amerikai birodalommal kell lenni, de tartósan kormányozni csak az tud, aki a legkisebb veszteséggel képes a birodalmak e bonyolult erőterében eligazodni. Ha túlságosan kollaboráns, vagyis túlbuzgó módon segíti a birodalmakat a kifosztószivattyúk működtetésében, akkor ennek saját népére gyakorolt hatásai nyomán bukik meg, ha viszont túlságosan sok konfliktust vállalva szembeszegül a birodalmakkal, akkor azok zúzzák halálra. És persze az egymással rivalizáló birodalmak azt is megtorolhatják, ha a rivális birodalmakkal a megengedhetőnél barátságosabb a viszony. Ennek az állandó életveszélyt jelentő kötéltáncnak láthatjuk most egy drámai epizódját Lengyelországban és a lengyel változások nyomán egész Európában.
Az eddig kormányzó erők tökéletes kollaboránsai voltak az amerikai birodalomnak, mert ugyan Lengyelország is haszonélvezője volt a két közeli birodalom (német és orosz) kölcsönös előnyökön nyugvó békés együttműködésének, de az irántuk érzett történelmi ellenszenv inkább preferálta volna, ha e két ősellenség konfliktusos viszonya kölcsönösen gyengíti egymást.
Ez igen látványosan mutatkozik meg a mostani világháború során, amelyben Lengyelország nem is titkolja, hogy német és orosz ellenfelei végzetes meggyengülésével önmagát domináns regionális hatalomként definiálva, litván–lengyel–ukrán–román birodalmi zónát vizionál. Ezzel teljes oppozícióban van azonban az eddigi lengyel uralmi struktúra a globális identitásháborúban, ahol Magyarországhoz hasonló eltökéltséggel utasít el minden olyan törekvést, ami a család, a nemzet és az európai keresztény fehér ember nagy kultúrája lelki, erkölcsi, szellemi talapzatának szétverésére irányul. Ez a stratégia viszont teljesen szembeállítja az amerikai birodalommal és a birodalomkiválasztó hatalommal, és a megbuktatására tett mostani diszkrét kísérlet döntően erre vezethető vissza. Az uralmi rendszerben a választásokon most megjelenni látszó törésvonalak mögött a lengyel társadalom valóságos megosztottsága sejlik fel, és ez a konfúzió drámai módon jelzi, hogy a térség népeit milyen mélyen osztják meg a globális hatalom „valóságipari műveinek” hamis narratívái.
Bármilyen kormány is alakul a hosszúnak ígérkező koalíciós tárgyalások után, a meghatározó jelentőségű kérdésekre adandó válaszok kényszere az új kormányt is ugyanabba a satuhelyzetbe zárja majd. De talán
„nincs még veszve Lengyelország”.
