De mi ennek a valódi oka?
Mindaz, amit a pápa migránsokról mond, csak társadalmi és egyetemes üzenetének összefüggésében érthető meg. Elvárásai nagyobbak, mint amilyennek látszanak: a politikai cselekvés valódi szabadságához való visszatérést követelik.
Senki sem tudja feltartóztatni az áradatot izomból, még az állam sem. Senki sem tudja megzabolázni az áradatot, senki sem tudja megállítani a hullámokat, de megtanulhatunk lovagolni a hullámokon. Tekintettel arra a demográfiai egyensúlyhiányra, amely a fiatal, szegény és nagy népességű afrikai országok és a sokkal kevésbé fiatal, sokkal kevésbé szegény és sokkal kevésbé népes európai országok között fennáll, dőreség lenne úgy tenni, mintha fel tudnánk tartóztatni a migráció hullámait. De lehet szabályozni, ahelyett, hogy passzív elszenvedői lennénk: a menedékkérelmeket a kiindulási országokban, nem pedig Franciaország területén megvizsgálni; ellenőrizni a határainkat azért, hogy a bevándorlókat olyan kritériumok alapján válogassuk meg, amelyek megfelelnek mind a kötelességeinknek – a háború és a nyomor elől menekülő menekültek befogadása –, mind a lehetőségeinknek és szükségleteinknek… ahogyan Ferenc pápa mondja.
Együttműködési politikánk módosítása
Ugyancsak lehet fejlesztési segélyt nyújtanunk a származási országoknak, de nem azzal a céllal, hogy behízelegjük magunkat a korrupt helyi politikai elitnél, hogy az a gyáriparosok (nyersanyagok) és a francia állam (befolyás) érdekeit szolgálja, hanem azzal a céllal, hogy az emberek tisztességesen és méltósággal élhessenek saját országukban anélkül, hogy a száműzetés útját kelljen választaniuk egy álmaikban élő európai Eldorádóba.
Ehhez először is radikálisan meg kellene változtatnunk az együttműködési politikánkat, amely eddig abból állt, hogy a francia adófizetőkkel fizettettük meg az afrikai kleptokratáknak és zsarnokoknak, „Franciaország barátainak” a gazdagodását. A gazdag országok szegényei fizettek a szegény országok gazdagjainak, miközben a szegény országok szegényei szenvedtek, és a legfiatalabbak és legbátrabbak közülük kivándoroltak, főleg a szomszédos afrikai országokba, és kisebb mértékben Európába és Franciaországba.
A kiindulási országok pénzügyi zsarolása
Ferenc pápa mondandójának ezt az utolsó pontját a média többnyire figyelmen kívül hagyja, sőt elhallgatja. Beszéde valójában koherens, következetes, ha az egész mondanivalóját tekintjük. A bajba jutott migránsok befogadása megfelel a sürgősségi intézkedéseknek, míg az alapvető megoldást a kivándorlás mellőzésének joga jelenti, amire a pápa gyakran emlékeztet. Ahogy a logisztikában mondják, különbséget kell tenni az áramlások kezelése és a készletek kezelése között. A migránsokról szóló pápai diskurzus elválaszthatatlan a környezetvédelemről, a legszegényebbek befogadásáról és a testvériségről szóló szavaitól. Másként fogalmazva, a pápa migránsokról szóló beszédének másik oldala a fogyasztói társadalomról és az ezzel együtt járó, ezt ösztönző és ennek talaján virágzó pazarlás kultúrájáról szóló beszéd.
A látszattal ellentétben a pápának a politikai vezetőkhöz intézett üzenete reális és koherens… de borzasztóan sokat követel.
Ezért aztán nem igazán akarja senki sem meghallani, és ezért tekintenek el a médiacsatornák attól, hogy teljes összefüggéseiben bemutassák. Mert megköveteli, hogy keservesen felülvizsgáljuk azokat az ördögi alkukat, amelyeket egymást követő kormányaink kötöttek olyan rezsimekkel, amelyek profitálnak ebből az ellenőrizetlen bevándorlásból, és azt vagy Franciaország pénzügyi zsarolására használják (Algéria, Tunézia, Törökország), vagy/és arra, hogy a muszlimok radikalizálása révén destabilizálják társadalmunkat (Katar, Törökország). Ez azt jelentené, hogy eltávolodnánk azoktól az országoktól, amelyekkel a nagy francia csoportok üzleti kapcsolatban állnak, és lemondanánk a kiváltságos nyersanyagellátásról.
A csempészhálózatok felszámolása
A francia állam csak ezen az áron tudna olyan politikát megvalósítani, amely felszámolja a rabszolga-kereskedő, emberkínzó, titkos embercsempészek hálózatát, akik miatt a migránsok inkább a Földközi-tengerbe fulladást kockáztatják, mintsem visszatérnének a líbiai sivatag poklába…
Röviden, ez azt feltételezné, hogy a francia államnak és azoknak, akik évtizedek óta az élén állnak, meglegyen a bátorságuk és a hozzáértésük ahhoz, hogy koherens politikai döntéseket hozzanak cselekvési szabadságunk eszközeinek visszaszerzése érdekében. És pontosan itt szorít a cipő.
Hiszen hogyan fogadjuk be és integráljuk a migránsokat – ahogy Ferenc pápa kéri -, amikor a francia állam már nem képes integrálni senkit, még a gallok fiait sem? Az iskolák már nem oktatnak, hanem gigantikus gyermekmegőrzőkké váltak; a katonai szolgálatot eltörölték; a nemzeti örökség és a kultúra már csak a kulturálisan előnyös helyzetben lévő, régi francia családokban öröklődik. A rendvédelmi erők tehetetlenek, a közlekedési költségek miatt néha lehetetlen elvállalni egy messze lévő munkát. Az, hogy valaki dolgozik, már nem akadály abban, hogy ne a népkonyhába kelljen mennie enni, és már nem garantálja a tisztességes lakhatást; a határaink eltörlése pedig arra kárhoztat minket, hogy tehetetlenül szenvedjük el az eseményeket.
Nemzeti és egyetemes közjó
Sajnos Franciaországban a közhatalom átadta helyét a köztehetetlenségnek, és vezetőink legnagyobb ereje a tehetetlenségi erejük. Azt a tehetetlenséget, amelyet a franciák nemzeti szinten nap mint nap fájlalnak és elszenvednek, Ferenc pápa nemzetközi szinten fájlalja. Van azonban egy különbség: a franciák akkor fájlalják ezt, amikor – jogosan – a saját sorsukra gondolnak, míg Ferenc pápa akkor, amikor a migránsok sorsára gondol. Ő is jogosan. A Szentatya számára vészhelyzet az a sürgősségi helyzet, amit számára a leghátrányosabb helyzetűek sorsa jelent, különösen, ha ők vannak a legtöbben. Ha összehasonlítjuk, a franciák helyzete kevésbé drámai, mint az afrikaiaké. A pápának, akinek problémalátása és lelkipásztori felelőssége globális dimenzióval bír, nem Franciaország az elsődleges gondja.
Megdöbbentő? Nem igazán. Ferenc pápa nem felelős a francia állam irányításáért vagy Franciaország belügyeinek kezeléséért. Ő a maga munkáját végzi.
Ami sokkoló, az az, hogy a francia állam és az egymást követő politikai vezetői felhagytak a saját munkájuk végzésével: azzal, hogy az ország határain belül a közjóért munkálkodjanak. Az viszont teljesen normális, hogy Ferenc pápa nem szigorúan nemzeti, és főleg nem francia szempontból tekint a közjóra. A közjót az egész emberiség (migránsok, környezet, perifériák) szempontjából vizsgálja, mert ő a katolikus – ez a kifejezés egyetemeset jelent – egyház pápája és nem egy gallikán egyházé. Ebben a minőségében emlékeztet bennünket arra, hogy saját sorsunkra nem tekinthetünk a határainkon túl, különösen az afrikai kontinensen élő testvéreink sorsától függetlenül. A Teremtés könyvében Isten megkérdezi Káint: „Mit tettél [testvéreddel]?” Krisztus helytartója arra emlékeztet bennünket, hogy nincs jogunk Káinhoz hasonlóan válaszolni: „… talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter, 4)
Ferenc pápa mindössze azt a kötelességét teljesíti, hogy emlékeztet minket arra, mit vár tőlünk Isten.
Azt várja el, hogy szeressük Őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből, és hogy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat. Nos, a felebarátunk az, aki azért áll közel hozzánk, mert a közelünkben van, nem pedig az, akit spontán módon választottunk volna. Aki karnyújtásnyi közelségben van hozzánk, az az, akit a Szentlélek helyezett az utunkba. Krisztus jön el a felebarátunk alakjában, amit néha „a testvér szentségének” is neveznek.
Vessünk véget a politikai tehetetlenségnek
Ha úgy érezzük, fájdalmasan szorító harapófogóba kerültünk Ferenc pápa evangéliumi felszólításai és a legcsekélyebb megoldás megtalálását is megakadályozó, bénító politikai tehetetlenség között, nem azzal fogjuk megtalálni a megoldást, hogy Ferenc pápát azzal vádoljuk, hogy túlságosan sokat politizál, hogy nem szereti Franciaországot, netán felelőtlen.
Ha összetörjük a hőmérőt, azzal nem szüntetjük meg a lázat.
A megoldás abban rejlik, hogy a rendelkezésünkre álló demokratikus eszközökkel – a politikai vezetők kiválasztását és szankcionálását lehetővé tevő különböző választásokkal – olyan vezetőket válasszunk, akik hajlandóak és kellően elszántak arra, hogy véget vessenek a bénító és kétségbeejtő politikai tehetetlenségnek. Csak így leszünk képesek menekült testvéreinket életképes, felelős és evangéliumi módon befogadni és integrálni, mert – végre! – meglesznek hozzá az eszközeink.
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: fr.aleteia.org/zarandok.ma
Kiemelt kép: MTI/EPA/Reuters pool/Guglielmo Mangiapane
