A világon mindenhol, kivéve a nyugati „progresszió” eltorzult tudatát, az erő számít. Akinek van, az megmarad, akinek nincs, az eltűnik vagy megalázva fejet hajt.
A Hamász október 7-i mészárlása óta megváltozott a Közel-Kelet, de a világ is. Az első sokk döbbenetét felváltotta a nagyhatalmi politika cinizmusa és az arab rendszerek önvédelmi reflexe. A legszomorúbb, hogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a globális „progresszió” egy platformra került az orosz propagandával, az áldozatot hibáztatva, sőt a nyugatiak esetében szinte gyűlölve. Mert az oroszok legalább szűken vett nemzeti érdekeiknek megfelelően, a hatalmi politika szemszögéből járnak el, amikor a milliárdos muszlim világot maguk mellé akarják állítani.
Az amerikai és európai „haladás” viszont tudatlanságból, öngyűlöletből, ideológiai vakságtól vezetve teszi azt, amit tesz.
Azok a narratívák, amelyek a hódító Oszmán Birodalmat vagy az arab kalifátusokat valami toleráns, multietnikus államként írják le, szemben a kolonialista Nyugattal, szóra sem lennének érdemesek, ha nem lennének annyira elterjedtek ezekben a körökben. Izrael hirtelen nagyon egyedül lett, alig több mint egytucatnyi állam állt ki mellette az ENSZ-ben – köztük Magyarország. A Nyugat belső torzulásai nagyon is okkal nyomaszthatják a zsidó államot. Párizsban, Londonban vagy Berlinben lassan ugyanúgy kell figyelni az utca hangulatát, mint Ammanban vagy Kairóban. Tömegek vonulhatnak fel Allahu Akbart!-t kiáltva, gyakorlatilag egy genocídumot támogatva. Mert amit a Hamász akar, az nem a kétállami megoldás, hanem a zsidóság fizikai elpusztítása, de minimum elűzése.
A gázai háború sötét felleget vetett Ukrajnára is.
A nyári offenzíva sikertelensége miatt eleve borús hangulat a mélypontra jutott. Bár csak az nem látta, aki nem akarta látni: Ukrajna másodrendű lesz abban a pillanatban, amikor az USA egy fontosabb régióban néz szembe krízissel. Izrael bizonyos értelemben fordított helyzetben van, mint Ukrajna. Katonailag meg tudja nyerni a háborút – amire Ukrajna már a saját katonai vezetői szerint sem képes. Nem kérdés, hogy meg tudják szállni az egész Gázai övezetet és a Hamász katonai szárnyát szét tudják verni. Az egész szervezet megsemmisítése persze csak a politikai kommunikáció szintjén értelmezhető: a Hamász ugyanis egy gondolat, egy ideológia, ilyen értelemben nem lehet véglegesen megverni. Csak akkor tudna eltűnni, ha elfogyna körülötte a levegő, de ezzel aligha lehet számolni. A gázaiak többsége ugyanis láthatóan aligha fogadna el egy olyan kompromisszumot, amely a végén nem Izrael önfelszámolásához vezet.
Tehát a katonai győzelem lehetséges, ha nem is lesz könnyű vagy gyors. De a globális többség és a nyugati szélsőbal szimpátiájáért folytatott küzdelemben Izrael hátrányban van. Erre mondaná az egyszeri ENSZ-főtitkár, hogy nem vákuumban történt a Hamász támadása. Nos, semmi sem történik előzmények nélkül. Van előtörténete az ukrajnai orosz agressziónak is. De egy háború kirobbantása az egy háború kirobbantása, a mészárlás az mészárlás, és amikor elkezdjük magyarázni, hogy ez a közvetlen ok nélkül indított háború jó háború, ez a mészárlás morálisan más, akkor átlépünk egy vörös vonalat. Most pedig pontosan ezt teszi a progresszív-szélsőbaloldali nyugati értelmiség nem kis része, egy platformon az orosz propagandistákkal. Az amerikai, de az oroszoknak dolgozó Scott Ritter azt magyarázza, hogy a fesztiválozó izraeli fiatalok a kereszttűzben haltak meg. Eközben amerikai egyetemeken tüntetnek a kolonialista, gyarmatosító, apartheid Izrael ellen.
Nem foglalkoznak azzal, hogy az arab államok túlnyomó többségével ellentétben Izrael demokrácia, ahol a palesztin pártok bent ülnek a Knesszetben, sőt volt példa arra is, hogy kormányra kerültek.
Nem kérdés, vannak a Nyugati Parton túlkapások az izraeli telepesek részéről, és az sem, hogy nem mutatnak jól a falak a képernyőkön. De eközben kétmillió palesztin izraeli állampolgárként sokkal jobban és szabadabban él, mint a négyszázmillió arab túlnyomó többsége. Arról nem is beszélve, hogy a sok tízmillió térségbeli keresztény elnyomása és hol lassú, hol gyorsabb felszámolása senkit sem érdekel a progresszív körökben. Pedig ők a térség legrégebbi vallása-kultúrája a zsidóság után, nem az iszlám. Ha nagyon visszamegyünk a történelemben, nem is kétséges, ki is ebben a térségben az igazi hódító.
Mindez persze a kultúrharcos barikád „haladó” oldalán lévő embereknek nem számít. A tények nem számítanak. Még az sem számít, hogy a Hamász pillanatok alatt számolná fel vérrel és vassal Tel-Aviv virágzó melegközösségét. Sőt az iszlám szélsőség Európába vagy az USA-ba szabadulva először a nyugati progressziót irtaná ki nagy lelkesedéssel. A hitetlenek számukra ugyanis sokkal rosszabbak, mint a vallásos keresztények.
A palesztinok tragikus sorsával együtt lehet és kell érezni.
De meg kellene érteni: elsősorban a saját vezetésük és az arab államok kudarca ez a mai helyzet.
Lett volna lehetőség a kétállami megoldásra. Nem ideálisra, palesztin szemszögből nem is igazságosra, de aki az „ideálist” és a saját igazságának teljes győzelmét keresi, az általában kudarcra van ítélve. A Hamász mészárlása után az eleve vergődő békefolyamat meghalt. Hogy újra lehet-e éleszteni egy nap, az kérdés. Valószínűleg igen, mert nincsenek „állandók” a világban, csak az ideológusok fejében.
Most, 2023-ban Izraelnek nincs választása: harcolnia és győznie kell. A vereség, a visszavonulás a végső pusztulás kezdetét jelentheti. Mert a Hamász és a Hezbollah nem kiegyezni akar, hanem Palesztinát a „folyótól a tengerig”. Nincs kompromisszumra lehetőség. A világon mindenhol, kivéve a nyugati „progresszió” eltorzult tudatát, az erő számít. Akinek van, az megmarad, akinek nincs, az eltűnik vagy megalázva fejet hajt.
Semmi sem változott, a történelem nem állt meg.
Izrael ezt nem felejtette el. A Nyugat értelmiségének egy jelentős része, sőt az európai államok többsége igen. Az önvédelem alapvető reflexeit számolja fel a „progresszió”. Ideje felébredni, komolyan venni a belső krízisünket, a XXI. század nagy válságát, amibe folyamatosan megyünk bele, és ami velünk marad még legalább egy nemzedékig.
Kiemelt kép: Purger Tamás
