Hetven éve, 1953. november 25-én játszották az évszázad mérkőzését: a világ legjobbjának számító magyar Aranycsapat a futball szentélyében, a londoni Wembley Stadionban győzte le 6–3-ra a hazai pályán addig veretlen angol labdarúgó-válogatottat.
A helyszínen 105 ezer néző láthatta, ahogy Hidegkuti Nándor három, Puskás Ferenc két és Bozsik József egy góljával a magyarok „földbe döngölték” a hazaiakat. A sporttörténelmi siker emlékére az MLSZ november 25-ét a magyar labdarúgás napjává nyilvánította. A 70 éves évforduló alkalmából a közmédia egész napos műsorfolyammal emlékezik a legendás összecsapásra.
A mérkőzést a magyar válogatott vezetői még az 1952-es helsinki olimpián kötötték le, amit Rákosi Mátyás, a kommunista állampárt mindenható vezetője először nagyon zokon vett, de miután meglátta az esetleges győzelemben rejlő propagandalehetőséget, engedélyezte a labdarúgók kiutazását. Az eseményt a vendéglátó angolok kezdték az évszázad mérkőzéseként hirdetni, amelyen két futballnagyhatalom, a játékot feltaláló „angol oroszlánok” csapnak össze a trónkövetelő „mágikus magyarokkal”.
Az angolok úgy gondolták, játékosaik fizikailag és technikailag is jobbak, s figyelmen kívül hagyva a kontinensen megjelent taktikai újításokat, elavult rendszerben álltak fel.
Az olimpiai bajnok, 24 mérkőzésen veretlen maradt Aranycsapat a 4-4-2 felállásban futott ki a zsúfolásig megtelt Wembley gyepére, a páholyban még II. Erzsébet brit királynő is megjelent.
A 105 ezer néző még el sem helyezkedett, amikor Hidegkuti az első percben betalált az ellenfél hálójába, az akció annyira gyorsan futott végig a pályán, hogy a kapusnak mozdulnia sem volt ideje (0-1). Alig negyedóra múlva az angolok válaszoltak: Mortensen indította Sewellt, aki a bal alsó sarokba lőtt (1-1). A 20. percben a bal oldalon Czibor száguldott fel és Puskást találta meg, aki Hidegkutinak adta tovább a labdát, ő pedig belőtte második gólját (2-1). A harmadik magyar gólnál látványos labdafelhozatal után Czibor laposan adott be Puskásnak, aki
világhírű visszahúzós cselével elfektette a becsúszó Wrightot, az ellenfél csapatkapitányát, a világ egyik legjobb hátvédjét, majd védhetetlenül bombázott a rövid felső sarokba (3-1).
A negyedik magyar gólnál Bozsik huszonöt méterről szabadrúgást végezhetett el, amibe félúton Puskás beletette a lábát, és a labda az ellenkező kapufánál pattant be (4-1). Az első félidő végén Mortensen révén szépített az angol válogatott, a csapatok 4-2 állással vonultak az öltözőbe.
Az 50. percben Puskás lecsapott egy felszabadító rúgásra, Bozsik elé passzolt, aki a tizenhatoson kívülről a kapu jobb oldalába, a léc alá lőtte a labdát (5-2). Három perccel később Puskás Hidegkutit hozta helyzetbe, aki mesterhármast ért el (6-2), a végeredményt Ramsey állította be büntetőből (6-3).
A legendás angol sportszerűséget dicséri, hogy a nézők gyakran tapsolták meg a magyar játékosok megoldásait. A mérkőzést a magyar rádióban Szepesi György közvetítette, ezalatt az egész országban elnéptelenedtek az utcák, hogy aztán annál nagyobb legyen az örömmámor. Jackie Sewell, az angolok első góljának szerzője így emlékezett vissza a mérkőzésre: „Az emberek azt hitték, mi fogunk nyerni, de emlékezetes leckét kaptunk azon a napon. Nem játszottunk rosszul, de a magyarok egyszerűen fantasztikusak voltak.
A legjobb csapat volt, amelyet valaha életemben futballozni láttam.”
A mérkőzés során kidomborodott a magyar csapat jobb erőnléte, összeszokottsága és taktikai fölénye: a Sebes Gusztáv szövetségi kapitány által favorizált 4-4-2 felállás meglepte az ellenfelet, a magyar támadók szinte akadály nélkül jutottak el az angol kapuig. Napjainkban sokan úgy vélik, Sebes gyakorlatilag forradalmasította a labdarúgást a letámadásos taktikájával.
Az angolok elleni 6-3-as volt az Aranycsapat leghíresebb, rövid idő alatt legendássá vált mérkőzése – holott a visszavágón, 1954. május 23-án még megalázóbb, 7-1-es vereséget mértek az angolokra, akik – ahogy a pesti humor mondta –
„egy hétre jöttek és hét eggyel mentek…”
A sokkoló vereségek hatására az angol labdarúgás nyitni kezdett másfajta edzésmódszerek és taktikai rendszerek felé, s tizenhárom évvel később, 1966-ban válogatottjuk világbajnoki címet nyert. (Az akkori szövetségi kapitány, Sir Alf Ramsey maga is játszott a számukra baljós emlékű 1953-as mérkőzésen.)
Az Aranycsapat diadalútja egészen az 1954-es svájci világbajnokság döntőjéig tartott. Az emlékezetes berni fináléban a csoportmérkőzések során 8-3-ra legyőzött Németország óriási meglepetésre 3-2-re jobbnak bizonyult a magyar válogatottnál.
The Times: „Anglia a magyar csapattal játszott mérkőzésen elvesztette sok évtizedes hazai veretlenségét. Az angol válogatottat szilárd angol talajon idegen hódító, az olimpiai bajnokcsapat győzte le, amely most rendkívül értékes sikerrel tér vissza hazájába. Százezer néző látta az istenek alkonyát. A magyarok történelmet írtak azzal, hogy földön, levegőben és taktikában egyaránt megverték Angliát.”
Daily Mirror: „Angliát, a régi mestert megverte a játékban és lövőkészségben egyaránt jobb, új, áramvonalas bajnok: Európa, sőt a világ legjobb csapata. Az utolsó 30 perc sporttragédia volt.”
Daily Mail: „Az angol játékosokban csalódott közönség bámulattal adózott a magyarok lenyűgöző labdaművészetének. Húsz éve nem láttak olyan labdarúgást Angliában, mint amilyent a magyarok bemutattak, akik klasszisokkal múlták felül az angolokat.”
Neue Zürcher Zeitung: „A magyarok az egész mérkőzés alatt a helyzet valódi urai voltak. Éppen úgy, mint ahogy felesleges dolog a tengerbe vizet hordani, felesleges ismét felsorolni a magyar futballsztárok jó tulajdonságait.”
Corriere dello Sport: „Ami nem történt meg 90 évig, arra most elég volt 90 perc. A magyaroknak elegendő volt egy félóra, hogy a szó szoros értelmében megsemmisítsék a brit oroszlánt.”
Avanti: „Ez a mérkőzés is bebizonyította, hogy a magyar labdarúgás az első egész Európában, és szétoszlatta az angolok otthoni veretlenségéről szóló legendát, amely kilencven éven át tartotta magát. Kilencven év után ezek a magyar fiúk elmentek Londonba, felgyűrték az ingük ujját, és bebizonyították, hogy milyen helytelen illúziókban ringatták magukat azok, akik mindig az európai labdarúgás mestereinek gondolták magukat.”
L’Equipe: „Úgy tűnt a mérkőzésen, mintha az angolok minden egyes gólnál tíz évet öregedtek volna. Szinte azt lehet mondani, hogy az angol csapat belesüllyedt a múltjába, ugyanakkor a magyarok a ragyogó sikerrel egyszerre csak a labdarúgás mesterei lettek.”
Le Figaro: „A magyarok váratlan szerepcserére kényszerítették az angolokat: mint tanítványok, leckét adtak mesterüknek. A magyar játékosok tudása olyan nagyfokú, hogy minden nehéz technikai vagy taktikai húzásuk egészen természetesnek tűnt.”
Le Monde: „A magyar csapat mindvégig hatalmas fölényben volt, győzelme egy pillanatig sem lehetett vitás.”
Parisien Liberé: „A magyarok azon a pályán arattak hatalmas sikert, amelyen előttük a világ legjobbjai sorra kudarcot vallottak. Az angolok többé nem kérkedhetnek azzal, hogy odahaza legyőzhetetlenek.”
Wiener Kurier: „A 6-3-as eredmény nem fejezi ki híven a magyar csapat nagy fölényét.”
Neue Wiener Tageszeitung: „A magyar válogatott ezen a mérkőzésen a labdarúgás magasiskoláját mutatta be angol földön, a labdarúgás őshazájában.”
Junge Welt: „A labdarúgás tanítómesteréből szerdán délután tanuló lett.”
Der Abend: „Magyar csárdás Londonban. A magyarok mostani sikere nem a véletlen műve, hanem a sport területén is folyó tervszerű építőmunka eredménye.”
Rudé Právo: „A magyar labdarúgás felhasználta a régi hagyományokat, és arra építette korszerű labdarúgóstílusát, amely tudományos elveken és új nevelési rendszeren alapszik. A csehszlovák labdarúgásnak fel kell használnia a magyarok tapasztalatait.”
Az Anglia elleni 6-3-as győzelem kitörölhetetlen sort hagyott maga után a sporttörténelemben. A győzelem emlékére a Magyar Labdarúgó-szövetség 1993-tól
november 25-ét a magyar labdarúgás napjaként ünnepli.
A mérkőzés ihlette Timár Péter 6:3 (Játszd újra, Tutti) című filmjét, 2013-ban kiállítást rendeztek a Londoni Magyar Kulturális Központban, egy évvel később a 6:3-as magyar győzelmet festették a VII. kerületi egyik tűzfalára.
Kiemelt kép: A főváros VII. kerületében, a Rumbach Sebestyén utcában a Neopaint Works alkotócsoport egy 1000 négyzetméteres tűzfalfestményen örökítette meg a magyar labdarúgó aranycsapat 1953-as londoni diadalát, az évszázad mérkőzését, a magyar csapat 6:3-as győzelmét a Wembley Stadionban (Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba)
