Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva, a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk. Szép elképzelés, de veszedelmes.

A Covid durva támadását lassan átvészelve, a „szépkorú” ember különösen hajlamos a visszatekintésre. Honnan-hova, mettől-meddig, hogyan és miért?

Így elkerülhetetlenül gondolok ismét 1962 novemberére, amikor elfoglaltam első körzeti orvosi állomáshelyemet. Mai ésszel, porig sújtva kellett volna megjelennem a partiumi Kusalyban, pontosabban por helyett a szilágysági vendégmarasztaló sarat emlegethetném.

Csakhogy akkoriban más időket éltünk.

Érdekes emlékem, amely szerint elsők között jutott eszembe advent közeledte, s hogy jó volna őrizni kapcsolataimat kedves barátaimmal. Posta volt, ha működött is a cenzúra, de az alkalomhoz illő képeslapok nem léteztek. Így magam készítettem el azokat Cariocaval (az akkori filctoll), a petróleumlámpa fényénél. Valahol, valakinél tán még kallódik is belőlük egy-egy példány, bár a legtöbb címzett azóta már maga is átkelt a Styx nyugalmasabb partjára. Ebből a néhány házi képeslapból lett aztán az adventi levél, és kísért el életem során mind a mai napig, soha ki nem maradva advent hangulatából. Akkoriban 50-60 lap, ma már az ezret közelítő e-mail, illetve postai levél. Közben a címzettek fogytak, de szaporodtak is. Az élet rendje szerint.

Akkoriban, a maga primitív tökéletességében teljes mértékben átlátható diktatúra kellős közepén nem a por vagy sár választása foglalkoztatott, hanem annak örvendhettem, hogy a hatalom által számomra elrendelt kemény kényszerszünet után – amit az egyetemről történt eltávolításom jelentett – orvos lehettem, és nem tudtak átdobni a Kárpátokon. Az sem zavarhatta meg örömömet, hogy bár Kolozs tartomány vágyott keretei közt kezdhettem munkásságomat, de szülővárosomtól így is félnapi utazás és három vasúti átszállás választott el. Ez ugyanis, mint nehézség fel sem merült, sőt sokan irigyeltek megdolgozott szerencsém miatt, amely valóban részben megdolgozott, részben meg szerencse volt. Mert a tanulmányi eredmény szerinti rangsorban elér helyemet többségi kollégák javára, szerencsémre „csak” annyi ármányos, hamis igazoló papírral sikerült torzítani, hogy a tartomány utolsó három lehetősége közül választhattam.

Úttalan állomáshelyemre érkezvén gyakorlatilag nem volt szállásom, nem tudtam mit fogok enni, a felszereltségről nem írok, mert senki sem hinné el.

De ne feszítsem tovább a húrt. Amit igazán ki szeretnék emelni az egészen más. Ugyanis boldog ember voltam, s az említett körülmények egyáltalán nem zavartak. Hogyan is juthatott volna ilyesmi eszembe?

Gheorghiu Dej Romániájának a Ceauşescu diktatúrája felé haladó egyik utolsó évét éltük. Az ebben felnőtt első generáció tagjaként fel sem merült bennem, hogy ez másként is lehetne. Mi már 56-ot ott is megérve, túl voltunk minden illúzión.

A globalizációs diktatúra félelmei

Most viszont ugorjunk előre 61 esztendőt, miközben Isten kegyelméből legújabb adventi levelem sorait kopogtathatom a klaviatúrán, és rajtakapom magam azon, hogy újra meg újra visszatérek felnőtt létem rajtjának színhelyére és pillanataiba. Mintha folyton a kezdetekhez mérném a célegyenesben hajrázó összegző szándékának igyekezetét. Bár ebben benne van a velük néhány éve újra felvett kapcsolat is, az ezzel járó szép terveimmel a jobb sorsra érdemes Kusaly megsegítésére.

Az a mai új generáció, amely a fentitől merőben különböző, lopakodó „világdiktatúrában” nevelkedett, anélkül, hogy ezt észlelte volna, most lép színre. És semmi jogom nincs azért vádolni őket, hogy gyanútlanul boldognak képzelik magukat. Boldogok mindazért, amit a civilizációs kényelem számukra felkínál, és a fogyasztói örömlét közepette eszükbe sem jut, hogy lehetne másként is. A korszerű globalizációs diktatúra – mindent elborítva – igyekszik még ennél is jobban elkápráztatni őket.

Közben azonban ügyesen elhelyezik gondolkodásukban az új félelmeket. A píszí védte klímarettegést, a visszatérő járványok fenyegető rémét, a migráció hamis szükségességét, a háborúk elkerülhetetlenségének tévhitét, és főleg a biztos identitást jelentő kapaszkodók lerombolására tett megannyi kísérletet.

Természetesen akkor, 61 évvel ezelőtt, és ma, 61 év után is vannak, akik ennél tágabb horizonttal bírva gondolkodtak, gondolkodnak.

A tömeg azonban akkor mint ma is élte, éli életét egyik napról a másikra és válik egyre védtelenebbé.

A demokráciák világában pedig a rá gyakorolt hatásokra elvárható módon reagálva választ, és görgeti maga előtt a valójában kívülről ráerőltetett sorsát.

Közben a legerőteljesebb kapaszkodót jelentő hármas horgony, az Isten-haza-család ott található minden támadás középpontjában.

És itt – keresztényekként – álljunk meg egy gondolatsornyit.

Áldás békesség! Így köszöntjük egymást anyaországi reformátusok és: Békesség Istentől, szól az erdélyi társ. Mert hol áldás ott békesség, s hol békesség ott áldás! Ott velünk van Krisztus, aki dícsértessék!

A világ dolgait csak emberi kézzel irányítani próbálkozó erők okozta veszedelmek korát éljük.

Meg kell tanulnunk, saját kisebb-nagyobb bajainkat is ennek ismeretében vizsgálni és a Gondviselés segítségét kérve ezt ismerve tervezni saját hozzájárulásunkat az ellenálláshoz.

Azok az erők éppen a sarkalatos pont, a békesség megbontásával akarják előidézni világunkban a teljes káoszt, mely szerintük meghozhatja számukra a teremtett világ, s benne az ember feletti teljes uralmat. Terveiket a gonosz szolgáiként irányítják. Nem véletlenül éljük ma a keresztényellenesség eddigi legveszedelmesebb korát.

Mit tegyen a keresztény ember?

Akadály vagyunk – a legnagyobb akadály – utópiájuk megvalósításának útján. Ezért a káoszkeltés alkalmazása, ezért a megosztottságok gerjesztése, a közösségi lénynek teremtett ember elmagányosítása (az a bizonyos atomizálás), de még saját fegyverünket – keresztényi viszonyulásunkat felebarátainkhoz – is ellenünk fordítják, s fennen hirdetik, hogy ha keresztények vagyunk, mindent el kell fogadnunk.

A módszer megtévesztő és sokakat magával is ragad. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva, a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk.

Szép elképzelés, de veszedelmes. Mert közben azok, akiket „elfogadunk”, képletesen szólva – de sajnos már valóságos európai példák szerint is – fejünk felől bontják le templomainkat.

Így a magát hívőnek képzelő ember csalódottságok, érdeksérelmek, sértődöttségek vagy egyszerűen csak jól célzott külső behatások nyomán a keresztényellenes táborban találja magát, s ezt akár észre sem képes venni.

Mit tegyen hát a keresztény ember? Semmi mást, csupán azt, amit a Megváltó is tett. Megkülönböztetni a jót és a rosszat, megőrizni a szó igaz tartalmát, az igen legyen igen, s a nem pedig nem.

Kiverni a kufárokat templomainkból és átadni a helyet a szegény asszony krajcárjait is értéken becsülő építkezésnek.

Egyházunk ugyanis – adott földi körülmények közt – az evangélium hirdetését végzi.

Nemcsak azért vannak templomaink, iskoláink, hogy azok, akik részesültek a hit kegyelmében, oda gyűljenek össze, hanem azért is, hogy hirdessük az örömhírt! És hogy sokasodjunk!

A megosztás tehát nem véletlenül próbál egymással is szembeállítani és gondolkodásunkat elhomályosítva egy tetszetős tévhit szellemi gettójába zárni.

A törésvonal: Isten, haza, család

Manapság a sok reánk erőltetett törésvonal közül a legfontosabb a neoliberális és a konzervatív, a nemzetközi és a nemzeti szellemiség között húzódik. Ez vált a leginkább felhasználható tereppé az ellenünk felvonuló erők számára.

A keresztény szellemiség és az Európát egykor felemelő keresztény kutúra, az Isten-haza-család hármas egységgel pedig ennek a törésvonalnak a mára már frontvonallá gerjesztése által került a támadások középpontjába. Ez egyszerre jelenti a kereszténység elleni harcot és az egyén identitás tudatának lerombolására tett kísérletet is.

Mert

legerősebb identitásunk maga a hit kapaszkodója, a mindent megoldó örömhír birtoklása,

de az sem mindegy, hogy éppen ide születtünk, hogy valamiért, valahogy éppen magyarok vagyunk, s a nemzettudat ad újabb lökést az áldozatvállalásra és a veszedelmek felismerésére, a család pedig a teremtett világ fennmaradásának – esetünkben emberi – feladatát látja el, továbbélésünket biztosítja.

Világos, hogy ezek képezik mindennek az alapját és az is, hogy aki isteni hatalmat kísért, az az alapokat támadja.

Ez tehát az a nagy egész, amelyben most el kell igazodnunk, s amely meghatározza legapróbb gondjaink, kérdőjeleink, tennivalóink mikéntjét is.

A társadalom-mérnökök gonoszra felesküdött sokasága identitás nélküli tömeget próbál előállítani.

Akik még saját szemünkkel látunk, s arra nem bocsátottak hályogot, ellenállunk! Ez a körülöttünk levő világban már csupán egyénekben lelhető fel, bár nálunk kivételes kegyelemből még él tömegesebb, mondhatni országnyi ellenállás is. Nem véletlen, hogy ez milyen indulatokat gerjeszt odakint.

Az esély a sikerre kiszámíthatatlan. Ha viszont átadnánk magunkat az elvárt ideológiáknak és azok külső-belső zsoldosainak, bizonyára minden összeomlana. Hiszen amennyiben elfogadnánk, amit reánk erőltetnek azzal elveszíthetnénk a teremtés pillanatában nekünk ajándékozott énünket.

Bólogatásra, munkára és fogyasztásra programozható anyag

A „használatba vett” embertömegek szinte semmit sem nem jelentenének az uralkodó elit számára, csak éppen annyival lehetnénk többek, amennyire szükség mutatkozik. Bólogatásra, munkára és fogyasztásra programozható anyaggá válnánk.

Tehát vagy behódolunk és elveszünk, vagy megpróbáljuk akár az egy százaléknyi esélyt is érvényesíteni. Azt az egy százalékot, amelynek oldalán azonban olyan magasabb erőkkel vagyunk szövetségben, amelyek sikerünk reményét a végtelenig képesek növelni.

És itt térek vissza a 61 év előtt és után színre lépő generációk kérdőjeléhez.

Annak idején a napi természetességgel ható teher alatt, erőktől duzzadó nemzedék nevelődött. Szinte magától, mindössze a nyomás hatására. Nem csupa gyémánt, de mégis kemény. Túlélésre képes, kivárásra is alkalmas.

Mi azonban a helyzet ma, mikor a kompresszió helyett éppen a dekompresszió veszedelmes eszköze nevel új nemzedékeket?

Itt és most merül fel a most lelépő szívós, szikár generáció legvégső kötelessége, mindent megtenni, hogy a véget megelőző utolsó nagy erőfeszítéssel próbáljon hatni. Elsősorban példával és minden más lehetséges módon.

Nálunk erre Isten különös kegyelméből még van esély. És még van vezető erő! S mintha a folytonos negatív példákat emlegetők ellenére, akadna generációs fogékonyság is.

Ez a történelem szaggatta ország választott, és megpróbálja azt, amit a nagyobbak már kimondani sem mernek. A teremtés törvényei mentén tervezve lépeget előre és kinyújtja kezét szövetségeseket keresve. Nem szégyelli Isten oltalmazó kegyelmének védelme alá helyezni magát, nem fogadja el a haza árulására tett kísérleteket, és letette voksát a megmaradás mellett, amikor minden erejével a család támogatására esküdött fel.

Sokan fanyalognak, amiért ezt oly gyakran hallani! Csakhogy

vészhelyzetet élünk meg. Nagy erők próbálnak elgáncsolni, miközben maguk sem értik mi a titka ellenállásunknak.

A titok pedig identitásunk minden áron történő megőrzése. Ama hármas horgonyba való erős hittel történő kapaszkodás.

Advent, mint annyi év óta, ma is egybetereli égi és földi reményeinket, s ez így jó.

Így – világ csodájára – talán megvalósulhat a Németh László-i tanács, és kovásznemzet lehetünk.

Ezért imádkozzunk advent heteiben, és várjuk erős hittel a megváltó születését!

Erőt adó adventet, áldott karácsonyt Mindnyájatoknak:

Szász István Tas

A szerző erdélyi származású, Magyarországon élő nyugalmazott pszichiáter szakorvos, címzetes főorvos, egészségpolitikus, szakíró, író, költő és kultúrszervező

Forrás: erdelyinaplo.ro

Címlapkép: Jeyaratnam Caniceus / Pixabay