Máig sokan abban a tévképzetben élnek, hogy a Kennedy-temetés alapján építettük fel az eseményt, de ez nem igaz – írja visszaemlékezésében Szabó Eszter, aki a volt miniszterelnök halálakor Boross Péter belügyminiszter sajtófőnöke volt.
Hozzáértők szerint a média a történelem első lenyomata. Nos, abban a lenyomatban, ami Antall József miniszterelnök temetésével kapcsolatos, bizony téves tények is szerepelnek. A miniszterelnök halálának 30. évfordulójára emlékezve érdemesnek tartom leírni az emlékeket, amelyekről csak én tudok.
1993-ban Boross Péter belügyminiszter mellett sajtófőnökként dolgoztam. Egy alkalommal megkért, intézzem el, hogy a halál beálltát elsőként ő hozhassa nyilvánosságra a közszolgálati televízióban. Jeleztem a miniszteri szándékot a Magyar Televízió akkori elnökhelyettesével, Várkonyi Balázzsal, illetve közöltem, hogy a hivatalos értesítést tőlünk kapja.
1993. december 12.-én a miniszter úr K-vonalon hívott, hogy azonnal indul. Értesítettem Várkonyi alelnököt, hogy indulunk a Szabadság térre, ahol előkészített stúdió várt ránk. Kis korrekciót követően Boros Péter belügyminiszter közölte a nyilvánossággal a halál beálltát.
Mint kiderült, jó, hogy siettünk, mert kifelé menet találkoztunk Göncz Árpád köztársasági elnök úrral, aki mellett ott loholt sajtósa, Faragó úr, arcán a nyertesek mosolyával. Amikor meglátott minket, vonásairól azonnal eltűnt az elégedettség.
Megértették, hogy a miniszterelnök nem akarta, hogy Göncz Árpád elnök legyen a gyászhír közlője.
A stúdióból azonnal átmentünk a Parlamentbe, ahova rendkívüli kormányülést hívtak össze. Arról én nem tudtam, hogy az MDF illetékese az épület elé hívta a párt híveit. A kormányülésen természetesen nem vettem részt, ez Juhász Judit kormányszóvivő feladata volt. Viszont hatodik érzékemtől vezérelve benéztem a terembe. Ott éppen azon sürgölődtek, hogy a miniszterelnök úr helyére Boross Pétert ültessék, aki a miniszterelnök helyettese volt, ám kinevezése természetesen még nem történhetett meg. Az is kérdésesnek tűnt, megtörténik-e?
Juhász Judit hozott egy fekete gyertyát, amelyre a fekete masnit az egyik felszolgáló hölgytől kértem, aki addig a hajában hordta. Így alakítottuk ki az „emlékszéket”.
A szokásos fejetlenség közepette, hasonlóan a taxisblokád esetében senki nem találta az emeleti teraszok kulcsát. Nyomasztó emlék, ugyanis előző miniszteremnek, Horváth Balázsnak ezért kellett a felső párkányon „lebegnie”. Sokan állították, bizonyára részeg volt.
Felelősséggel kijelentem, hivatali ideje alatt mellette dolgozva soha alkoholos állapotban nem láttam.
Amikor véget ért a kormányülés, miniszter úr kijött a parlament elé és hangosítás nélkül teljes hangerővel igyekezett szólni a megjelentekhez, majd bement a néhány ezer főre gyarapodott tömegbe, és kezet szorított az emberekkel. Mire visszért a főlépcsőhöz, Pintér Sándor akkori rendőrfőkapitány már hangosbeszélőt kerített és jelentette, immár jól hallhatóan szólhat miniszter úr. Azt tanácsoltam, éljen a lehetőséggel. Ugyan meghallgatott, ám ennek ellenére elindult déli irányba, és megjegyezte, „a rádiónak ígértem interjút”. Most először a tömeghez kell beszélni – mondtam kissé emelt hangon, de csak lépdelt tovább. Ekkor merészen megfogtam sötét kabátjának hajtókáját. Rám meredt, mire átsuhant rajtam, hogy leráz és otthagy. De nem kellett aggódnom, mert szavaim tónusa és elszánt tekintetem ráébresztette, hogy ennek a fiatal lánynak igaza van.
Helyes, ha előbb szól a megjelentekhez, s aztán következhet a rádióinterjú.
Sajtófőnökként 1990. október 23-a kapcsán jöttem rá, hogy valami hiányzik az új kormányzati struktúrából. A Kossuth térre ugyanis fekete egyenruhás alakok masíroztak be. Megkérdeztem a teret biztosító rendőröktől, mi ez a „feketesereg”? Felvilágosítottak, hogy „a rendszerváltás óta ezeké a tér”. 1991 februárjában megkérdeztem Boross urat, tudja-e, kinek a feladata a közelgő nemzeti ünnep, március 15. szervezése. Kis gondolkodás után sajnálkozó arccal azt mondta, fogalma sincs.
Nyomozásom eredménye, hogy az úgynevezett „Forradalmi Ifjúsági Napok keretében ez a KISZ feladta volt, ám a szervezet megszűnt, a nemzeti ünnepek gazdátlanná váltak.
Jeleztem a helyzet tarthatatlanságát, mire a kormány helyettes államtitkárokból összeállított egy szervező bizottságot. Főosztályvezetőként ugyan nem kerültem be a bizottságba, viszont csak én rendelkeztem ütőképes csapattal, így egy operatív bizottság élén három hét alatt megszerveztük az ünnepséget. Ez ügyben egyedül Forrai István miniszterelnöki kabinetfőnök helyettesnek jelentettem, a miniszter úr csak egyoldalas projektleírást kívánt látni, amelyet aláírt, és figyelmeztetett, ne sokat költsek.
Amikor kiderült, hogy „Jézus Mária, el kell temetni a miniszterelnököt”, az első találkozóra ugyan nem hívtak meg, ám a másodikon Forrai István utasítására már részt vettem. Soha nem felejtem el
Makovetz Imre agresszivitását, aki rákiabált a rendőrfőkapitányra, hogy ne beszéljen itt biztonsági kérdésekről, amikor „egy fejedelmet temetünk”.
Persze a valóságban senki sem tudta, mi a rendje a miniszterelnök temetésének.
A Belügyminisztérium könyvtárvezetője átnézte a forrásokat, és előkerítette ifjú Horthy Miklós temetésének dokumentumait. Ekkor határoztuk el, ugyan lemásoljuk, de a „legjobb gyakorlat” forrását nem nevezzük meg. El kívántuk kerülni az újabb politikai vitát.
Máig sokan abban a tévképzetben élnek, hogy a Kennedy-temetés alapján építettük fel az eseményt.
A temetés előtti napon a Parlament kupolatermében állították fel a ravatalt. Én három részletet adtam hozzá. Először is megkértem Németh László atyát, a bíboros úr titkárát, hozzák át a Mátyás kálváriát az esztergomi kincstárból, mivel ez a műalkotás az elnök úr személyes kedvence volt. A másik a gyertyák ügye volt. Németh atya a különböző források tanulmányozásának eredményeként hat gyertyát tartott illendőnek. A hat különleges gyertyatartót és a gyertyákat a Bazilika sekrestyésére bízta. Mégis baj történt, éppen Paskai bíboros úr kondoleálásakor a gyertyák nem égtek.
Ötletem nyomán készült el az emléklap, amelyet minden kondoleáló megkapott, rajta a családdal egyeztetve a dr. Antall Józseftől származó szöveg:
„Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg a nemzetnek haszna van belőle. Teszem, amíg tudom”.
Javaslatomra hatvanezer emléklap készült. Alig néhány darab maradt meg és került különböző gyűjteményekbe.
Forrás: Szabó Eszter
A gyászolók a hidegre forduló időben kígyózó sorokban, olykor négy órán át várakoztak. A rendőrök jelentették, hogy az emberek zúgolódnak, valamit tenni kellene. Azonnal kértem a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot és a Vöröskeresztet, mielőbb hozzanak meleg teát. Fontosnak tartottam azt is, hogy szellemi táplálékként tartsuk szóval a várakozókat. Juhász Judit sajtófőnök felmászott egy ácsolt toronyra, és élete legjobb teljesítményét nyújtva énekelt, felolvasott a hazai és a nemzetközi üzenetekből. Szavait megkönnyezték.
A temetés napján, 1993. december 17.-én reggel körbejártam a Parlament kupolatermét, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy az éjszaka teljesen lekonyultak Antall Klára asszony koszorújának liliomai. Megkerestem a protokollfőnököt, aki az irodájában éppen nagy étvággyal szalonnát evett hagymával. Neki nem tűnt fel a virágok állapota. Kérésemre aztán gyorsan kicseréltette a koszorúban álló virágokat.
A temetés előtti rövid műsor remekül sikerült. Lobogtak a fáklyák, mint egy fejedelem temetésén.
A fellépő színész, Cserna Antal öltönye látta kárát, hiszen a lángok belekaptak a zakójába. Emlékezetes volt az Erdélyből érkezett néptáncosok produkciója, egyszerre voltak technikailag tökéletesek és méltósággal ünnepélyesek. A sajtó szerint hivatásos táncosok voltak. Táncuk valóban professzionális volt, holott „csak” hagyományőrző civilek léptek fel.
A Parlament előtt hatalmas tömeg gyűlt össze, köztük diplomaták sokasága. Elállták a tér déli oldalára behajtó, ló-vontatta ágyútalp útját. A rendőrkapitány kérdezte, mit tegyen? Kértem, hogy udvarias határozottsággal szorítsák hátrébb a diplomatákat, akik ugyan láthatóan megrökönyödtek, de azért utat engedtek.
Ma is a fülembe cseng a nyolc dob hangja, amint dobosaik ütemesen lépkedve megszólaltatták hangszereiket. Valóban méltóságos, torokszorítóan ünnepi hangulatot teremtettek. Egy héttel korábban a Hadügy Minisztérium képviselője még azt mondta, képtelenség nyolc dobost előteremteni. Valahogy mégis sikerült!
A séta a Fiumei temetőbe hosszú ideig tartott. Ma már nem lehetne megrendezni, mert az Alkotmány utca elejét és a Kossuth teret is lezárták. De akkor mindenki elindult a városon át az elhunyt miniszterelnök végső nyughelye felé. Amikor az ágyútalp beállt a sírhelyhez, a lovak hirtelen megbokrosodtak. Attól tartottunk, leesik a koporsó. Izgalmas pillanatok voltak, de a szégyent elkerültük.
Nagy formátumú, európai politikust temettünk el sajnos nagyon korán. Durum, durum, durum – szóltak a fejünkben a dobok még órákon át. Gyászoltunk.
Kiemelt kép: Szabó Eszter, a háttérben Antall József miniszterelnök temetése / Civilek.infó grafika
