Magyarország – több évszázados hagyományaihoz híven – megpróbál ellenállni, az érdekei ellenében reá háruló nyomásnak. De lehetne-e olyan európai politika, és olyan konstrukció, amely megfelelne hazánknak, és egyben megfelelne a többi országnak is?
Igen, volt már ilyen politika és konstrukció és ez volt a Római Szerződés, amely egy európai gazdasági közösséget hozott létre. Igaz, csak hat államra vonatkozott, de a koncepciója a többi európai országra is kiterjeszthető lett volna, illetve ki is terjed még kilencre, egészen a Maastrichti szerződésig.
Ha az ember végigolvassa a Római Szerződést, érződik rajta, hogy mennyire igyekszik figyelembe venni az egyes országok eltérő helyzetét és azt, hogy a teljes vámmentesség eléréséhez hosszabb idő kell.
A vámok fokozatos leépítését mintegy tíz évre tervezték és a szerződés paragrafusai kifejezetten előírták a fizetési mérlegek kiegyensúlyozását, vagyis annak megakadályozását, hogy egyik ország eladósodjon a másik felé. A szerződés jól is működött, csaknem három évtizedes dinamikus növekedést alapozott meg és azt az európai szociális piacgazdaságot, amely azzal, hogy széles társadalmi rétegeknek nyújtott magas életszínvonalat talán egyedülálló volt a világban.
A Római Szerződés előzménye az Európa Szén és Acél közösség, amelynek lényege a német–francia politikai kiegyezés, beleértve az erőforrások közös kihasználását, ami elkerülhetővé teszi az újabb európai háborúkat.
A kiegyezést elindító Schuman-deklaráció mögötti feltételezés ugyanis az volt, hogy ha Európa e két nagy állama összefog, akkor a 20. századot jellemző nagyobb háborúk megakadályozhatók. E mellett a francia elnöknek, De Gaulle-nak, még olyan elképzelése is volt, hogy Európa az Uralig tart, vagyis az európai közösségbe az oroszokat is beleértette és a maga részéről még önálló európai geopolitikai gondolkodást is képviselt, melynek jegyében a francia haderőt kivonta a NATO integrált katonai parancsnokságából.
De a Charles Gaulle és Konrad Adenauer által jellemzett kor elmúlt és néhány jellemzőjében rá kell mutatni a kor változásaira.
Az első, és talán a legfontosabb, hogy a társadalmi morál a háború utáni időkhöz képest nagymértékben leromlott.
A háborúk embert próbáló időszakok, itt eldől, hogy ki alkalmas egy feladatra és ki nem. A háborúban edződött politikusok azonban a 20. század végére kihaltak és a következő politikusi nemzedékek már nem a teljesítményük, hanem inkább elvtelenségük, gátlástalanságuk, pénz-, illetve médiatámogatásuk alapján kerültek vezetői és így döntéshozói pozícióba. A vezetők magatartása azután kisugárzódik a társadalom egészére is, már ott sem gondolják úgy, hogy azok a szabályok, amelyek a társadalom egészének az érdekeit szolgálnák rájuk is vonatkoznak.
Nyugat-Európában ennek tipikus példája, hogy a politikusok már nem azt teszik, amiért megválasztották őket, hanem más, feltehetőleg a politikai ambícióik egyengetését segítő erők érdekeit képviselik. Ennek egyik tipikus példája Annalena Baerbock, aki a Németország jövőjéről szóló könyvének egy részét másoktól lopta, az életrajzában hazudott az iskoláiról, Ukrajna támogatásában pedig addig ment el, hogy kijelentette, hogy nem érdekli, mit gondolnak a német választói. Ma ő Németország külügyminisztere.
A második az – és ez szoros összefüggésben van az elsővel –, hogy a világháború utáni időszakot jellemző két fő politikai áramlat a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia nagymértékben átalakult.
Ezt az átalakulást John Schindler, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség korábbi munkatársa, úgy jellemezte, hogy a valamikori szociáldemokráciából „kulturális baloldal” lett, amelyet már nem érdekelnek a szociáldemokrácia hagyományos céljai, például a jövedelmi különbségek mérséklése, e helyett politikájuk középpontjában a hagyományos társadalmak alapjainak lerombolása áll, amelyet menthetetlenül rasszistának, szexistának, xenofóbnak, homofóbnak és általában elavultnak tekintenek.
A tömeges bevándorlást is azért támogatják, mert az fokozatosan aláássa a hagyományos kultúrát. Ezt az átalakulást a Frankfurti iskola ideológiája és Karl Poppernek a nyílt társadalomról alkotott nézetei alapozták meg. E kulturális baloldal képviselői „az intézményekbe való hosszú menetelés” során, gyakorlatilag átvették a közélet (pártok, tudásközpontok, média stb.) irányítását.
Ezzel egy időben a jobboldalon is végbement egy fordulat. A valamikori a jobboldali (például kereszténydemokrata) pártok hagyományos értékeiket (Isten, haza, család) feledve a multinacionális tőke érdekeinek kiszolgálóivá váltak, Schindler ezért nevezi őket „corporate rightnak”, amit „nagytőkés jobboldalnak” lehet magyarra fordítani. A kulturális baloldal és a nagytőkés jobboldal számos kérdésben, így a tradicionális társadalmak lebontásában, a tömeges bevándorlás támogatásában, a nemzetállamok felszámolásában, a multikulturális társadalmak támogatásában egyetért. Sőt, a multinacionális tőke az, amely alapítványain keresztül támogatja a kulturális baloldal civil szervezeteit és az általa finanszírozott médián keresztül biztosít számukra a közéleti megjelenési lehetőséget.
Az említett folyamatokat egy harmadik jelentős változás, a gazdaságfilozófia átalakulása is elősegítette.
A második világháború után több évtizedig mind a jobb, mint a baloldal politikáját a keynesi gazdaságpolitika elvek uralták. A keynesi politika annyit jelent, hogy az államnak meghatározó szerepe van a gazdaság irányításában és az a jobb társadalom, ahol kisebbek a jövedelemkülönbségek. Ezt az elvet nem csak a szociáldemokraták, hanem a kereszténydemokraták is vallották, a német szociális piacgazdaság megalapozója például a kereszténydemokrata Ludwig Erhardt volt. A hetvenes évek olajárrobbanásai azonban jelentős zavart (inflációt és gazdasági stagnálást) okoztak Nyugat-Európában, ami hatalomra segítette a keynesi gazdaságpolitikát mindig is bíráló (neo)liberális közgazdászokat.
A változást jelző mérföldkőnek talán azt tekinthetjük, amikor 1979-ben Margaret Thatcher már miniszterelnökként egy pártvezetőségi fórumon retiküljéből előhalászta Friedrich von Hayek A szabadság alkotmánya című munkáját, és „ez az, amiben hiszünk” felkiáltással az asztalra csapta. A könyv a neoliberális gazdaságpolitika bibliája. A brit kezdeményezést hamarosan Amerika is átvette és a neoliberalizmus – pártoktól függetlenül – a nyugati féltekén hamarosan általánossá vált.
A liberális gazdaságpolitikai azután – és ez a negyedik jelentős változás – lebontotta a keynesi gazdaságpolitika által beépített szabályozókat és utat adott a kapitalizmus nyers erőinek.
Ennek köszönhető a tőke hatalmas, korábban soha nem látott koncentrációja, ami nem csak a termelés és az ahhoz kapcsolódó szolgáltatás, hanem a média területén is végbement és lényegében néhány nagy pénzügyi központ kezébe összpontosította a gazdasági és ezáltal a politikai hatalmat. Egy, a zürichi egyetemen végzett kutatás szerint a világot uraló multinacionális cégek mintegy felét mindössze néhány tucat központ ellenőrzi, és e központok túlnyomórészt a pénzügyi szektorba tartoznak, mint például a Goldman Sachs, a JP Morgan, a Morgan Stanley, a Credit Suisse. Hasonló a koncentráció ment végbe a médiában is. Az euroatlanti világ médiája gyakorlatilag egy tucat kézben összpontosul, és ráadásul az általuk közvetített politika és értékrend tekintetében egy cseppet sem különböznek egymástól.
E változások kikezdték az európai összefogás eredeti koncepcióját és azokat az értékeket is, amelyekre ez az együttműködés épült.
A nyugati világban általában végbement változások jelentkeztek az Európai Gazdasági Közösség átalakulásában is, amelyben az első döntő lépés a Maastrichti Szerződés elfogadása volt. Ez a szerződés lényegesen megerősítette a központ döntéshozó szerepét a nemzetállamival szemben, de e mellett, az ideológia már említett átalakulása miatt, számos irracionális politikát is – mint például a közös pénz vagy a klímapolitika – a tagállamokra kényszerít.
A következőkben végigvesszük az Európai Unió jelenlegi problémáit (például gazdaság és társadalompolitika, külpolitika, geopolitika, és szervezeti felépítés), majd igyekszünk ezeket úgy megválaszolni, hogy az egy közös európai érdeket szolgáljon.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
Kiemelt kép: MTI/EPA/Stephanie Lecocq
