Olvasom a hírt: „Hétfőn történelmi döntést hozott Ferenc pápa, mely szerint mostantól az azonos nemű párok is megkaphatják a papok áldását. A Vatikán ezzel azt szeretné üzenni, hogy Isten mindenkit szívesen lát.”
Minden tiszteletem mellett, bevallom, nem értem a pápai döntést.
Isten személy szerint mindenkit szívesen lát. Szüntelen hívogat bennünket, bűnös embereket. Mindannyiunkat. Ez vitathatatlan. Ez megkérdőjelezhetetlen. Jézus a házasságtörő asszonyt sem ítélte el, de azzal bocsátotta útjára, hogy többé ne vétkezzen.
A keresztény tanításokban mindvégig jelen van a bűnös emberhez való szeretetteljes odahajlás kívánalma, az egyházak feladata közvetíteni ezt.
De azonos nemű párként(!) – mi mást jelenthet az, ha egyszerre két, egymással összetartozóként megjelent ember kér áldást? – megáldani valakiket egészen mást jelent, mint a párt alkotó egyes személyek szeretetteljes fogadása az egyházban.
Csűrhetik-csavarhatják az egyházjogászok, de innentől kezdve minden ember számára az üzenet mégiscsak annyi, hogy a kapcsolatot, a kapcsolati formát magát is megáldja a pap.
Miközben a katolikus egyház a homoszexualitást bűnként – az isteni rendelésétől való elhajlásként, a teremtés (és a természet) törvényeinek nem rendeltetésszerű betöltéseként – nevesíti, a homoszexuális kapcsolatot mostantól mégis megpecsételi áldásával (azaz végső soron támogatja, kvázi legalizálja az önmaga szerint egyébként bűnnek definiált viszonyt)? Logikai bukfenc érződik az érvelésben.
A döntés olyan határátlépésnek tűnik, amely a természetes, bibliai család alapjának (férfi és nő, az élet továbbadásának lehetőségét hordozó kapcsolata, mely az ember, mint teremtmény teremtésbe való behívásának kezdetektől parancsolt megvalósulása – „sokasodjatok!”) megbontásához vezet, üzenete a teremtés legalapvetőbb rendje ellen hat egy eleve széthulló, erkölcsileg megrendült világban.
Facebook/Máthé Zsuzsa
