Garas Dezső nemzedéke egyik legnagyobb színművésze volt, aki emlékezetes színpadi szerepei mellett korszakos filmekben is számos ikonikus karaktert megformált. Mindig azt mondta, fiatalon valójában semmi sem akart lenni, ezért lett színész.

Már a főiskolán kiemelkedő tehetségnek tartották; volt növendéktársa, aki nem is értette, Garas Dezső miért jár főiskolára, hiszen született zseniként mindent tudott a hivatásáról. Komédiákban nyújtott teljesítménye alapján egyesek Charlie Chaplin honi utódjának tartották, aki ugyanakkor drámai alakításaival rendre székébe szorította a megrendült publikumot. Legendás szakmai és baráti kapcsolatban volt Törőcsik Marival, akivel együtt léptek először a Nemzeti Színház színpadára.

A nyolcvanas évektől rendezni is elkezdett, ugyancsak sokműfajúan. Vonatkozó munkái között van bábszínházi rendezés; a komédiák, drámai művek mellett színre vitte a Csárdáskirálynőt is a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon – mások mellett – Törőcsik Marival, Kálmán Györggyel, Bessenyei Ferenccel, Haumann Péterrel, Hirtling Istvánnal. A színész és rendezői ellentétet egyszerűen „hülyeségnek” tartotta. Az unikális tehetségű művész volt az első szabadúszó a második világháborút követő színházi életben, aki mindeközben maga is hitt azokban a gondolatokban, amelyek két filmszerepe kapcsán váltak szállóigévé: „Kell egy csapat!” és „Egyedül nem megy.”

Prológus

Édesapám, Sztankay István, a miskolci teátrumtól érkezett a fővárosi Nemzeti Színházhoz. Egy évadon át tartozott egy társulathoz az onnan aztán elszerződő kor- és pályatársával, a nála csupán két évvel idősebb Garas Dezsővel. Apám éveken át emlegette, hogy egy alkalommal – a színpadról távozóban – meghallotta, ahogy a jelenetét a takarásból figyelő Garas Dezső és Kálmán György azt taglalják egyetértőleg, hogy az ifjú Sztankay igen nagy színész, kár, hogy amúgy inkább kicsinyke, mintsem sudár.

Apám eleinte kis fájdalommal említette fel az esetet, az idő múltával már nevetve. Újságíróként két interjút készítettem Garas Dezsővel – az egyikből idézek majd –, ennyi volt vele a személyes találkozásom. Velem kitüntetően szívélyes volt, nagy elismeréssel szólt apámról, a termetét nem hozta szóba. Magam említettem neki első interjúnk végén, hogy egykori, Kálmán Györggyel tett megjegyzésük erős nyomot hagyott apámban. Garas Dezső, úgy tűnt, megrendül, majd némi kitartott csend után azt mondta:Az a Gyuri lehetett, magában motyogva. Én ott sem voltam. Kálmán Györgyre hárítva így az egykori karcos megjegyzést, viszont úgy rendezve az arcát, hogy kétségem se legyen a felől: füllent. Nevettem, persze.

Ízek

Garas Dezső 1934. december 9-én született egy komfort nélküli lakásban a VII. kerületi Alsó erdősor utca 10-ben, Grósz Dezső néven. Édesapja, Grósz Lajos, lókereskedő volt, édesanyja Sirger Ilona. A szülőknek utóbb két leányuk is világra jött.

(Adalék Sirger Ilona karakteréhez: Grósz néni a fia nemzeti színházi tagsága idején Major Tamás jóvoltából – a direktor így kívánt segíteni a gyengén fizetett ifjú színésze helyzetén – ültetőnő lesz a teátrumban, s 1956-ban a Galilei című darab bemutatóján ő inti majd csendre az előcsarnokban izgatottan fel-alá járkáló szerzőt, Németh Lászlót. Amikor rászól, még nem tudja, kit reguláz. Amikor Németh László felfedi kilétét, Grósz néni megenyhül, de azért köti az ebet a karóhoz, s kéri, hogy üljön le a foyerban.)

A lókereskedő Grósz Lajos zsidó vallású, Sirger Ilona római katolikus, első gyermekük igazi szerelemgyerek. A kisfiú előbb édesapja vallását kapja, noha annak kapcsán már 1934-ben is mind borúsabb jelenek és holnapok sejlenek elő. 1944-ben gyermeküket átkeresztelik édesanyja vallására. Nem sokkal később strúmája miatt hajtanak végre a tizenkét éves kisfiún életmentő műtétet. Dr. Róth a klinikai halál állapotából hozza vissza, a gégemetszés közben a kisfiú hangszála sérül, a színész hangjának fátyolossága védjegyévé válik.

Kiengedik a kórházból. Katolikusnak bejegyezve is sárga csillag kerül rá és szeretteire. Bujkálás következik. Élete ezen szakaszát később sosem idézi bővebben. Gyakrabban beszél gyermek- és ifjúkorának a környezet által meghatározott sajátos belvilágáról.

Dezső tizenhat éves, amikor családja az Alsó erdősor utcából a Bérkocsis utcába, egy, a korábbinál is szerényebb lakásba költözik. Utcalányok már előző lakhelyük környékén is akadtak, de a „nyóckerbe” települve az ötvenes években már egy illegális bordélynegyed centrumába érkezik. Tiltott vagy sem, az üzlet nem áll meg. Kapualjakban, szobakonyhás félhomályban, bérlakásokba rejtett kuplerájokban zajlik. Művelőik – lányok és futtatóik – békés csendességgel viseltetnek az ott lakókkal, boltosokkal, fuvarosokkal. Alapszabály az élni és élni hagyni elve, hiába a Rákosi-diktatúra ezer tébolya.

Mindemellett a környéki tereken azért a grundvilág szabályai szerint történnek a dolgok. Az elálló fülű Grósz gyerek a kortársai közötti gyakori adok-kapokban inkább kap, mint ad. A Rottenbiller utcai polgári iskola – ott végzi a kötelező négy osztályt – közösségében ritkábbak a kakaskodások, Grósz Dezső sajátos külsejét humorral, mókázással fogadtatja el. Felnőve azt mondja majd, hogy íze volt annak a világnak inkább, mint romantikája. De az íze olyan, hogy visszatekintve képes megszépíteni – legalábbis javarészben – az akkori történéseket.

Csak a hecc kedvéért

Garas Dezső egy interjújában így összegez: Volt a környékünkön két kupleráj, amelyekről ma már tudom, hogy nagyon hasznosak voltak, mert rengeteg indulatot, feszültséget vezettek le. Szerettem a hentes bácsikat, a fűszereseket, a szenespincéseket. Szerettem azt a hangulatot is, amelyet a Mátyás téri muzsikus cigányok teremtettek, és szívesen emlékszem a kisfröccsös, málnás kocsmákra, amelyekben az emberek snapszliztak, zsíroztak. Nekem máig ezek jelentik igazán Pestet. A polgáriból kikerülve a Bezerédj utcai szakmunkásképzőben kezdi tanulni a vasesztergályos szakmát.

Őrzi tovább az osztály bohóca pozícióját. Esténként gyakran belóg az Operettszínház előadásaira. Kedvence a Gerolsteini nagyhercegnő, azt legalább ötször látja. Csodálja a Latabárokat, Felekit, Rátonyit, Honthyt, Németh Marikát. Eszébe nem jut, hogy nyomukba lépjen. Garas Dezső mindig azt mondta:Én tulajdonképpen semmi nem akartam lenni. Ezért lettem színész.Rendszerint azzal magyarázta pályára kerülését, hogy valójában egy színésznek készülő inastársa unszolására lépett fel egy-két diákszínköri előadásban, s csak a hecc kedvéért, fogadásból jelentkezett aztán a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

Annyi biztos, hogy a Színház- és Filmművészet című szaklap már 1951-ben felfigyel rá, amikor a Bőripari Szakszervezet kultúrcsoportja színre viszi Csokonai Vitéz Mihály Karnyónéját, melyben Grósz Dezső esztergályos ipari tanuló Tipptoppot alakítja, s a szaklap elismeréssel említi komikusi képességeit.

Az egyébként gyalázatos múltú Molnár Gál Péter szerint – aki egy többszerzős biográfiában elemezte a színész pályaképét – valójában az akkoriban harmadéves rendezőhallgató, Dobai Vilmos volt az, aki a színészet felé terelte Garas Dezsőt. Dobai patronálta a vasipari tanulók színjátszókörét, s amikor egy alkalommal lebetegedett egy körükben vendégként közreműködő idősebb amatőr színész, a rendezőhallgató sajátos ötlettől vezetve az ott „lábatlankodó” szeplős, nyeszlett, nagyfülű Grósz Dezsőt kéri meg, ugorjon be a helyére. A kákabélű fiú egyetlen kendő segítségével átváltozik Csehov Jubileumának morgolódó, hirtelen haragú, iszákos Kuzma Nyikolajevics Hirinjévé, a hajlott korú banki könyvelővé. Dobai utóbb határozottan kérte a Grósz fiút: felejtse el az esztergapadot.

A teljes cikk az Origón olvasható!

Kiemelt kép: Fortepan/Gyulai Gaál Krisztián