A háború harmadik évéhez közeledünk: jelenleg hatmillió ukrán él az Európai Unióban, s egyre inkább integrálódnak a befogadó országok társadalmába. Tanulnak, dolgoznak, élnek, kivéve persze a gazdagok „Monaco-zászlóalját”. Mindez jó az európai gazdaságnak – de mi lesz Ukrajnával?
Ha megkérdeznénk egy képzeletbeli archetipikus európait, hogyan viszonyul az ukrán menekültekhez, feltehetőleg nem kapnánk egyenes választ. Inkább visszadobná a kérdést: kire gondolunk, a harkivi kétgyerekes közgazdász nőre, aki végzettsége el nem fogadása miatt a szomszéd óvodában takarít két műszakban tisztességgel, a segélyért Prágába ingázó lehúzósokra, a Monte-Carlóban sportautóval jaszkarizó, amúgy hadköteles korú férfi „menekültekre”?
Ez a menekültválság a legsúlyosabb Európában a második világháború óta
Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint a 2022. február végén kezdődő menekültválság a legsúlyosabb Európában a második világháború óta. Az unió országaiba menekülő ukrán állampolgárok létszáma a világszervezet friss becslése alapján 5,9 millió, ami stagnálást jelent tavaly januárhoz képest. A háború második évének végéhez közeledve úgy tűnik, az EU országainak hosszú távon is számolniuk kell az ukrán menekültek jelenlétével – s úgy tűnik, számítanak is a munkájukra. Már akiére lehet.
Az Európai Unió meglepően gyorsan lépett: már 2022. március 4-én aktiválta az „átmeneti védelemről” szóló, húsz évvel korábban elfogadott, de soha nem alkalmazott irányelvet, amely lakhatási, munkavállalási, oktatási, illetve szociális ellátáshoz való hozzáférésre vonatkozó jogokat adott az érintetteknek. Az átmeneti védelmet azóta meghosszabbították 2025-ig, és ez idáig az Európai Tanács számításai szerint 4,2 millió menekült élt vele.
A menekültek első fogadásától ez rengeteg feladatot és költséget rótt a tagállamokra. Németország 28 milliárd euróval ebben is éllovas, Lengyelország 15,4 milliárdot különített el, s ingyenessé tett minden ellátást a menekülteknek, Csehország csaknem 4 milliárd eurónyi költésével a harmadik a sorban az EU-ban.
Most ezen összegek visszaesésére lehet számítani. A finoman szólva sem kiegyensúlyozott költségvetésű Németország és a kormányváltás előtt álló Lengyelország kapcsán már szeptemberben pedzegették a költségcsökkentést, a csehek pedig meg is lépték. Ott azért volt némi feszültség is az Ukrajnából érkező romák miatt, akik a jobboldal szerint ki-be lépegetve az országba visszaéltek a támogatással. Az is igaz egyúttal, hogy az Eurostat adatai szerint apad a menekültáradat az EU-ban, Svájcban és Norvégiában pedig az átmeneti védelemben részesülő emberek száma a csúcsidőszaki 200 ezerről 80 ezerre csökkent.
Az átmeneti védelem nyújtotta lakhatási és munkavállalási jog lehetővé tette a menekültek belépését a befogadó ország munkaerőpiacára, s éltek is ezzel a lehetőséggel. A Munkaerő-kínálati sokkok és tőkefelhalmozás – Az európai menekültválság rövid és hosszú távú hatásai című tavalyi kutatás azt boncolgatta, hogy a több millió munkaképes korú, hazája átlagánál magasabb végzettségű ukrán menekült okos felhasználása a munkaerőpiacon jelentősen megtolhatja a befogadó országok gazdaságát. Az Európai Központi Bank viszont elemzésében azt fejtegette, hogy bár a dolgozni képes emberek megjelenése enyhítheti a munkaerőhiányt, elsősorban az euróövezetben, a végzettségek elfogadtatása és a nyelvtudás megszerzése nem feltétlenül lesz könnyű menet. Hosszabb távon körükben 25 és 55 százalék közötti foglalkoztatási rátát lát reálisnak az intézmény. Ami a gyakorlatot illeti: a német Infas társadalomkutató intézet felmérése szerint az ukrán menekültek szignifikáns előrelépést tettek a német nyelv elsajátításában, háromnegyedük befejezett nyelvkurzust vagy részt vett rajta. Foglalkoztatottságuk aránya azonban egyelőre alacsony, bár folyamatosan nő, különösen a diplomásoké – ők a foglalkoztatottak 71 százalékát adják.
Ha a háború tovább húzódik, ötmillió ukrán feltehetőleg sosem tér haza
A fentiek nyomán érthető, hogy nem minden tagállam reagált pozitívan, amikor Kijev tavaly szeptemberben a nyugatra menekült hadköteles, 25 és 60 év közötti férfiak kiadatását pedzegette. A munkaerejükből nagy hasznot húzó Németország, Ausztria és Csehország például egyből jelezte, hogy szó sem lehet erről. Hazánk nevében Semjén Zsolt kormányfőhelyettes – értelemszerűen a kárpátaljai magyar férfiak védelmében – szintén kijelentette, hogy nem ad ki senkit Ukrajnának. Ellenben eltérő történelmi tapasztalataik miatt a lengyelek készek voltak erre, s az észtek is jelezték hajlandóságukat Kijevnek. Más kérdés, hogy az EU-n belül szabadon mozgó ukránokat ki fogja megakadályozni abban, hogy egy kiadatásukat megtagadó tagállamban folytassák az életüket.
Akad némi feszültség
Természetesen az ukrán menekültek megítélése országról országra más, s az elmúlt két évben változott is valamelyest. A lengyeleket például nem érte kultúrsokk a szomszéd rokon néppel, a 3,5 millió ukrán nem sok vizet zavart, még úgy sem, hogy Lengyelország egy csapásra a világ negyedik legtöbb menekültet befogadó országa lett. A fáradtság azonban nőtt az emberekben: a CBOS intézet tavaly májusi közvélemény-kutatása szerint a menekültek befogadását támogatók aránya 83-ról a még mindig magas 73 százalékra esett. A lengyelországi menekültek száma a konfliktus elhúzódásával időközben 1 millióra apadt, mert sokan továbbálltak a gazdagabb Németországba – ott így 1,3 millióan lettek.
Némethonban, nem függetlenül a munkaerőpiaci hasznosságuktól, kifejezetten magas a társadalmi támogatottságuk: az Infratest tavalyi felmérése szerint a németek 91 százaléka értett egyet az ukrajnai menekültek befogadásával. A férőhelyekkel kapcsolatban viszont problémák merültek fel: a berlini menekültügyi hivatal ősszel már a múlt évi 10 ezer menedékkérő elhelyezését is nehézkesnek tartotta, pedig még bőven érkeznek újabbak.
Ha már helyszűke: Írországban a lakhatási válság miatt kiélezettebb a helyzet a menekültek és a sziget lakossága között. Számos írnek az országos lakásínség közepette az a benyomása, hogy a migránsok és a menekültek, legyenek afrikaiak, közel-keletiek vagy éppen ukránok, könnyebben jutnak lakhatáshoz, mint ők. A Newstalk viszonylag friss felmérése szerint a lakosok 48 százaléka már most úgy véli: túl sok ukrán menekültet fogad be Írország, a szerény többséget jelentő 52 százalék viszont a további befogadás mellett teszi le a garast.
Pezsgő és kaviár
A fentebbiek az úgymond átlag ukránra vonatkoznak: aki beilleszkedik, dolgozik, tanul, egyszóval többé-kevésbé ugyanazt az életet éli, mint a helyi lakosság. A külföldiek foglalkoztatására szakosodott EWL Group és a Varsói Egyetem közös kutatása szerint Németországban jobban integrálódtak az ukránok, mint a lengyelek. A kis kulturális különbségnek és a nagy beilleszkedési hajlandóságnak köszönhetően viszonylag súrlódásmentes az együttélés az ukránokkal, vagyis nem a személyük, hanem legfeljebb a létszámuk szúrja egyes helyiek szemét.
Erősen ronthat viszont az ukrán menekültek megítélésén az elit nyaralóhelyeken megtelepedő, sokszor rongyrázó módon viselkedő ukrán felső tízezer, különösképpen az oligarchák és családjuk, sleppjük. Más kérdés, hogy őket az átlag ukránok sem szeretik: otthon Monaco-zászlóaljnak csúfolják az általános hadkötelezettség elől pénz és befolyás segítségével családostul nyugatra szökő katonakorú férfiakat. Egy informátorunk nem véletlenül használta keserű humorral a Robin Hood-elv kifejezést a sorozások kapcsán, vagyis a behívókat elveszik a gazdagoktól, és szétosztják a szegények között.
A Kijev szócsöveként funkcionáló Ukrajinszka Pravda portál több tucat ilyen figurát leleplezett, s közülük 84 ellen eljárás is indult odahaza, jellemzően vagyonuk befagyasztásával vagy éppen szabad mozgásuk korlátozásával. A „Monaco-zászlóalj” legvisszatetszőbb része, hogy sokszor olyan településekről származó, nemritkán politikai funkciót is betöltő személyek alkotják, amelyek orosz megszállás alá kerültek, vagy éppen heves harcok zajlottak a környékükön. Az is jól látszik, hogy a nyugati gazdag ukránok korántsem folytatnak rejtőzködő életmódot, elsősorban a hazai rendszámú luxusautóik alapján talált rájuk az Ukrajinszka Pravda is. Kedvenc autómárkáik az Aston Martin, a Bugatti és a Mercedes-Benz, utóbbiból sem a „mezei” típusok, a lap ír például egy 110 millió forintos kivitelről. Készültek felvételek jachton, síparadicsomban, Monte-Carlóban és a francia Riviérán. Mindez természetesen ordító kontrasztban áll az egyszeri ukrán menekült életszínvonalával, hát még a front közelében otthon élőkével. Volt, ahol ki is telt az ukránok becsülete, már ami a szolidaritást illeti: Svájc egy idő után például közölte, a luxusautós – 15 millió forintnál drágább kocsival közlekedő – menekülteknek nem jár emelt szociális segély.
Haza csak egy van
A taglalt folyamatok ukrán oldalról fájó veszteségeket takarnak. Most is hiányzik félmillió hadköteles férfi az országból, ami rontja az esélyeket a harcmezőn, nem véletlen Kijev igyekezete a férfiak hazahívására.
Azonban a jelen állapot és az előrejelzések ezenkívül is a holodomor óta nem látott demográfiai katasztrófát vetítenek elénk. Mint egy korábbi cikkünkben bemutattuk, az 1991-ben még 52 milliós ország lakosságát már a háború előtt is csak 37 millióra becsülték, majd jött az orosz invázió, ami a csatamezőn és a hátországban is hatalmas emberveszteségeket okozott keleti szomszédunknak. Különösen fájhat a zömmel mobilis és fiatal munkaerő távozása.
Nem csak anekdotikus információk alapján valószínűsítjük, hogy aki egyszer jó munkalehetőséget kapott egy békés, gazdaságilag prosperáló országban, az már nehezen szánja rá magát a hazatelepülésre, különösen, ha a gyermeke iskolába jár a befogadó országban. 2022 decemberében a Németországba menekülő ukránoknak a 37, tavaly már a 44 százaléka képzelte el évekre vagy akár örökre a jövőjét Németországban. Az amerikai központú Wilson Center felmérése pedig azt jelezte, hogy ha a háború tovább húzódik, 5 millió ukrán feltehetőleg sosem tér haza.
Ukrajna nyilvánvalóan súlyos gazdasági problémáktól szenved: romokban hever az infrastruktúra, a bérek itt a legalacsonyabbak Európában (az átlagfizetés 360 eurót tesz ki, a német segély egyedülállóknak pedig 570 euró), rosszak az életfeltételek. Emellett az intézményekbe vetett bizalmi válság is jellemzi az országot. Az ukrán Kyiv International Institute of Sociology friss kutatása szerint az ország otthon maradt lakossága két aktorban bízik csupán: a hadseregben és az elnökben, előbbiben 96 százaléknyian, utóbbiban 62 százaléknyian. A törvényhozásban bízók aránya egyetlen év alatt 35-ről 15 százalékra csökkent, a bizalmatlanoké pedig 34-ről 61 százalékra nőtt. Már a kormányban is csak feleannyian bíznak, mint 2022 decemberében: 52 helyett 26 százaléknyian. Akár Volodimir Zelenszkij elnök áll neki Ukrajna újjáépítésének, akár más, bizalom és főként dolgos kezek híján kemény fába kell vágnia a fejszéjét.
Kiemelt kép: AFP / Sergey Bobok
