Bodrogi Gyula most is folyamatosan dolgozik, így nem csoda, ha ő maga is nehezen hiszi el, hogy áprilisban kilencvenéves lesz. Az interjú a Magyar Kultúra Napja alkalmából készült.

Művész úr, bő negyedórával ezelőtt még a színpadon állt és Szulejmán szultánként remekelt az Egri csillagok-ban. Most pedig már a Nemzeti Színház művészklubjában beszélgetünk. Hogy érzi magát? Mostanra teljesen maga mögött hagyta, le tudta tenni az előadást?  

Még nem teljesen, még egy kicsit tekerődzik a dolog, de egyébként jól vagyok. És most látom, hogy a Szulejmán gyűrűje az ujjamon maradt (mutatja a méretes és mutatós kellékékszert). El ne felejtsem visszavinni a beszélgetésünk után!

Itt, a Nemzetiben jelenleg három színdarabban játszik, ráadásként pedig vendégszerepel egy másik teátrumban.  

Az Egri csillagok mellett itt van Molnár Ferenc népszerű vígjátéka: az Egy, kettő, három-ban én vagyok a Titkár. Remek előadás, kimondottan szeretem. A Tizenhárom almafában Mendit játszom, a ráadás pedig a Karinthy Színházban a Nagymester című darab, amelyben én alakítom a címszereplőt. Azt is nagyon élvezem.

Ön tavaly kapott vasdiplomát, ami azt jelenti, hogy 65 évvel ezelőtt végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A mostani a 66. évada a pályán – a kultúra szolgálatában, ha már a jeles nap kapcsán is beszélgetünk. Kimondani is sok…

Ha ehhez hozzáadom azt a 4 évet, amit a főiskolán töltöttem, plusz előtte 3 évig néptáncoltam a SZOT együttesben… Rettenetesen hosszú idő, nem tudok vele elszámolni, annyira sok évről beszélünk. Hiába tudom, hogy 24 évig voltam József Attila Színház tagja, utána 20 évig dolgoztam igazgatóként a Vidám Színpadon, majd 2003-ban a Nemzeti Színházba szerződtem, annak is már 21. éve, nehezen tudom nyugodtan kimondani ezt a nagyon nagy számot. Az az érdekes, hogy otthon napközben soha nem jut eszembe, de ha bárhol szóba kerül és elkezdünk beszélgetni róla, akkor rögtön előjönnek, fel-feltörnek az emlékek.

Hosszasan sorolhatnánk a színházi és a filmes szerepeit, valamint a televíziós alakításait. Ön azon kevesek közé tartozik, akiknek a pályafutását nem tarkították hullámvölgyek.  

Szerencsésnek érzem magam, amiért az első perctől kezdve folyamatosan foglalkoztattak. Onnantól, hogy kézhez kaptam a diplomámat, a szakma a tenyerén hordozott. Folyamatosan jöttek a felkérések, mindig adtak valamilyen feladatot, nekem soha nem kellett szerepet kérnem. Szerepálmom sem volt soha, mindig annak örültem, ha azt meg tudtam jól csinálni, amit rám bíztak.

Ezek szerint semmilyen hiányérzete nincs a pályájával kapcsolatban?

Sose volt, valószínűleg azért sem, mert az elmúlt 66 évben tényleg mindig játszottam, többnyire még nyáron is. Nekünk még ott volt a színház, a film, a televízió, a rádió, a szinkron. A mostani fiatal kollégáimat azért sajnálom, mert elég sokan vannak, televíziós sorozatszerepből pedig nincs annyi, hogy mindenkinek jusson. Holott az én felfogásom szerint, amit ezen a pályán el lehet érni, az az, hogy megismerjenek, megszeressenek és elismerjenek. Mert nagyon múlékony mesterség a miénk: ahogy mondani szoktuk, a színház a pillanat művészete. A mi szakmánk a közönségről és a színészről szól, a színházban ők a legfontosabbak. Amikor a néző belép a nézőtérre, megfogadja, hogy mindent el fog hinni, ami a színpadon történik. Ezzel a produkció részesévé válik, és ha jó az előadás, akkor a néző tudja, mikor kell nevetnie, mikor kell elővenni a zsebkendőt, mikor kell nagyon odafigyelni és gondolkodni, mikor kell izgulni. A közönség abszolút aktív szereplője az előadásnak, benne van a játékban. És ha menet közben olyan baki történik, amit a közönség is észrevesz/meghall, akkor azon együtt nevetünk. Sőt, a nézők rendszerint egy kis tapssal még ki is segítik a hibázó színészt. Aztán szépen visszaáll a rend, és folytatódik az előadás.

A teljes interjú ITT olvasható!