Ha csak ennyi haszna volt Tucker Carlson interjújának, már megérte.
Fél, mint az ördög a tömjénfüsttől. Deszakralizált korunkban ez úgy módosult: félnek, mint véleménymonopóliumuk rácsai mögé zárt európai politikusok az alternatív véleményektől.
Még el sem indult Tucker Carlson Moszkvába, már kikiáltották mindenféle gonosztevőnek,
szankciók alá vonták, kitiltották, megbélyegezték és elítélték. Nem a Putyinnal készítendő interjú tartalmával vitatkoztak (hiszen az még nem is létezett), hanem a puszta ténnyel, hogy egy ilyen interjú esetleg elkészülhet.
Nem mernek szembenézni az övékétől eltérő véleményekkel: addig érzik magukat erősnek és biztonságban, amíg nincs más narratíva. Áttételesen kaptunk egy kis ízelítőt abból is, miért olyan veszélyes számukra Orbán;
mert felmutat egy másfajta világnézetet, és esetleg valakikben felmerülhet, hogy az nem is rosszabb. Sőt.
Két évnyi agyondédelgetett, a csapból is folyó Zelenszkij után most pár csepp orosz elnök.
Van persze egy kis irigység is ebben.
Egon Erwin Kisch vagy Oriana Fallaci rég meghaltak, kései utódaik inkább biztonsági játékra törekszenek. Gulyás Marci Partizánja (noha az a tippem, hogy a cím ellen Putyinnak nem lett volna kifogása) nem vállalhatta be, a szponzorok epét hánytak volna,
VV Zsolti kanapéjára viszont valószínűleg le sem ülne Vlagyimir Vlagyimirovics.
A mainstream közben igyekszik a beszélgetés tartalmáról elterelni a figyelmet, és inkább afféle filozófiai kérdések irányába tolja a közbeszédet: szóba állhatunk-e azzal, akit egészen addig démonizáltunk. Az ügy felszínre hozza a liberális Nyugat egy másik aktuális problémáját:
hová lett az oly szent szólás-, sajtó- és véleményszabadság?
Vajon csak addig voltak ezek fontos és értékes jogok, amíg fősodorrá nem vált a liberalizmus, attól kezdve pedig az inkvizíció immár megint (mint általában) a hivatalos álláspontot védi tűzzel-vassal?
Létszükséglet, hogy megismerjük a főszereplők személyiségét és céljait; joga van a világnak tudni egy globális háború árnyékában, hogy milyen érvek és szempontok ütköznek meg.
Putyin történelmi nézőpontja nem egyezik meg a nyugati fősodoréval. (A miénk sem. A nézőpontok már csak ilyenek.) Elmeséli az elmúlt évtized Ukrajna-sztoriját úgy, ahogy nagyjából mi is ismertük. A nyugati narratíva ugyanis 2022. február 24-én kezdődik. (Ahogyan szerintük a WTC elleni merénylet 2001. szeptember 11-én.) Pedig vannak előzmények.
Nekünk, magyaroknak tehát nagy meglepetéseket nem tartogatott Putyin elemzése múltról, kijevi puccsról, donbászi támadásokról. Az orosz elnök történelemórája Ukrajnáról nagyjából összecsengett azzal, amit erről eddig is gondoltunk, és bár cáfolta, hogy odaígérte volna a Magyar Királyság egykori, jelenleg ukrán fennhatóság alatt lévő területeit Orbán Viktornak, azt azonban megemlítette (és így a nemzetközi hírügynökségek is közzé tehették), hogy
a kárpátaljai magyarok szerinte örülnének annak, ha szülőföldjük ismét Magyarország része lenne.
(Miközben magyar értelmiségiek, ha szóhoz jutnak a nyugati médiában, soha, még csak véletlenül sem tesznek említést az igazságtalanul elcsatolt területekről és az ott élők joghátrányairól. Putyin most beledünnyögte helyettük is az éterbe, hogy Kárpátalja magyar volt, és most is élnek ott magyarok. Ha csak ennyi haszna volt a Carlson interjúnak, már nem hiába utazott el Tucker barátunk.)
Annak idején a demokrácia és a sajtószabadság diadalaként két izgága újságíró megbuktatta Nixont. Igaz, ő republikánus volt. Biden a fia botrányaiba és a háborúban álló Ukrajnával kapcsolatos fura üzleteibe éppúgy nem bukott bele, mint Ursula von der Leyen a milliárdos értékű sms-ekbe.
Ahogy már rég nem feladata a választásoknak, hogy különböző alternatívák közül a többségnek tetsző programot hirdető kormányok alakuljanak, úgy tűnik,
az újságírásnak sem célja a valóság minél több szempontú bemutatása.
(Ez alól Magyarország még mindig üdítő kivétel, elég csak végig nézni, hányféle és mennyire különböző cikkek és beszámolók születnek egy-egy kormányzati döntésről vagy külpolitikai ügyről; a Carlson–Putyin-esetről is.)
Mellékesen az is kiderült az orosz medvétől rettegő európai közvélemény számára, hogy a barbár Putyin nem ette meg Tucker Carlsont (jó, ez nem jelenti azt, hogy Verhofstadtot sem ette volna meg, bármennyire gusztustalan már a gondolat is), továbbá
nem félőrültként kiabál, csapkod és fenyegetőzik, mint Hitler A bukásban.
Jellemző, hogy míg a legostobább és legérdektelenebb celeb vacsorameghívását is napokig tartó reklámok vezetik fel és médiaszenzáció egy-egy hollywoodi sztár magánéleti változása, addig a világ egyik legnagyobb hatalmával készült interjúnál eleinte több szó esett arról, vajon bűnös és kiiktatandó rendszerhiba-e a riporter, mint magáról a beszélgetésről.
Közben azért megfordult a trend, mert egy ilyen horderejű dolgot nem lehet elhallgatni, a produkció immár százmillió feletti kattintásnál jár.
Lehet, sokaknak most esik le, hogy az oroszok még sincsenek a spájzban, és egyelőre nem is tervezik, hogy oda menjenek.
Ennek pedig akár nagy jelentősége lehet, így a harmadik világháború küszöbén egyensúlyozva…
Kiemelt kép: MTI/EPA/Szputnyik/Grigorij Sziszojev
