Ahol az őszinteség hiányzik, ott nincs és nem is lesz béke soha. Kondor Katalin írása.
Rágalomáriák. Van belőlük bőven. Mély meggyőződésem, hogy a következő napok – talán hetek is – azzal fognak telni, hogy aki csak teheti, reagálni fog az idei, aktuális Orbán-beszédre.
Szakértőink dolga, hogy a miniszterelnök mondandóját elemezgessék, a sors különös játéka okán viszont úgy hozta a véletlen, hogy ugyanezen a napon a Klubrádió csatornáján – gondolom, nem először – megjelent egy beszélgetés, melyben egy bizonyos Kardos József nyilatkozott a riporternek arról, hogy Orbán Viktor egy ócska szélhámos. Annyit lehetett tudni, hogy a felvétel február 13-án hangzott el először, aztán a szokás szerint útnak indult a neten.
Nem mondom, kicsit meglepődtem.
Nem igazán a miniszterelnököt jellemző két szó lepett meg, a trágárság bizonyos körökben már régóta mindennapos szokás, hanem az, hogy az illető úr a beszélgetés során egyetlen konkrét példát sem említett.
Korrupcióról beszélt, tolvajlásokról, az ország kettészakadásáról, a Fidesz szélsőjobboldali képződménnyé válásáról, a párbeszéd hiányáról, a háttérbe húzódó opportunista fideszesekről, és még sok egyéb vádat fogalmazott meg a kormányzó pártot illetően, csak éppen egyetlen konkrétumot sem említett, egyetlen bizonyítékot nem húzott elő, hogy állításait bizonyítsa.
Hogy miért nem, azt a riporter nem kérdezte meg.
Feltételezem, ha ezek a bizonyítékok ott lettek volna a zsebében, a riporter kérdésére csak-csak előhúzta volna. Nem húzta elő.
No, itt van az a pont, amikor emlékeznünk kell arra, hogy az elmúlt időszakban hány és hány alkalommal élhettük át a magyar közéletben, hogy vádak, rágalmak tömegeit vágják valakinek, valakiknek a fejéhez, és a bizonyítással sosem találkozunk.
Nem értem, miért gondolja valaki, hogy ezt megteheti. S miért teheti meg büntetlenül? Ha nincs bizonyíték, akkor az rágalmazás. Ha rágalmazás, akkor az büntetőjogi felelősséggel kell járnia.
A beszélgetésben a tolvaj, a szélhámos és még számos jelző elhangzott a miniszterelnökre nézve, s lepődjenek meg, én azt mondom, lehet, hogy mindegyik igaz.
Csak éppen állítását mindenkinek kötelessége bizonyítania.
S mert ez nem történt meg, bizony joggal mondhatjuk, hogy ez a cselekedet a jogállamiságra nézve is szégyen. Hol vannak a folyton a jogállamiságról papoló önkéntes jogvédők? Mikor lesz a rágalmaknak valódi következményük?
Évek óta kérdezzük ezt, csak éppen senki sem felel.
A jelenlegi kormány sem felel.
Márpedig, ha a magyar történelmet – különösen a legújabb korit – nézzük, bizony számos „rágalomáriát” tudunk felemlegetni, melyek mind hazugságon alapultak, s melyek többségének nem lett semmiféle elvárt következménye, viszont a meghurcoltak akár még életükkel is fizettek a rágalmak miatt.
Ugorjunk is egy nagyot vissza, a velünk élő történelembe. Közeleg ugyanis február 25., a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja. Melyről, mármint az áldozatok életéről, szenvedéseiről még mindig nem tudunk eleget. Őrájuk is rágalmak özönét zúdították, védekezni nem tudtak, mert nem adtak nekik lehetőséget erre. Rengetegen az életükkel fizettek nem létező bűneikért.
Nem volna jó, ha manapság is mindennapi életünket folytonos, s bizonyítást nem követelő „rágalomáriák” kísérnék.
Nem oly rég – egy beszélgetés kapcsán – Bogár László azt mondta: „Mély meggyőződésem, hogy a nagy nemzeti tragédiáink azért következhettek be, mert a nemzet nagy része képtelen volt átlátni, hogy mi történik vele. Bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, de nem volt valóságos tudása, ha volt tudása, nem volt bátorsága.”
Vitathatatlan, hogy így van, s igaz máig, azaz a ma és a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban is. Át kell tehát látnunk, hogy mi történt és történik velünk. Ehhez pedig meg kell szüntetni a titkolózást.
A rágalmazást meg büntetni kell.
Ám azt még tegyük hozzá, hogy rágalmakért, a történelmi tények eltitkolásáért, elferdítéséért sem igen kapott büntetést eddig senki. Éppen a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján beszélgettem néhány éve pár – az első évét kitűnő eredménnyel végző – közgazdasági tanulmányokat folytató egyetemistával. Nem tudták, hogy rengeteg magyar embert hurcoltak el szovjet munkatáborokba, meg hazaiakba. Ennyit a valóságos tudásról, melynek birtoklását tagadhatatlanul igyekeztek az elmúlt évtizedekben megakadályozni. Sikerrel.
Jó volna nagyon alaposan elemezni, miért van így, s miért létezhet harmincnégy évvel a rendszerváltás (?) után, hogy még mindig előfordulhat ilyesmi?
Széles körű vitákat, párbeszédeket kellene tehát szervezni, részben azért, hogy minden arra érdemes ember elmondhassa véleményét ennek a tudáshiánynak az okáról, s ugyanakkor arról is, miként lehetne pótolni a hiányt, s miként illene a rágalmakat, a hazugságokat „méltón” kezelni.
Ahol az őszinteség hiányzik, ott nincs és nem is lesz béke soha.
Ennek kapcsán pedig elgondolkodhatunk azon is, mi lesz a világgal, ha nincs és nem lesz megbékélés, párbeszéd, értelem és közeledés.
Nos, hát akkor háború lesz és pusztulás, mint ahogy zajlik is már szinte minden téren, a világ urai pedig máris biztosak abban, hogy győztek. A maguk ördögi szempontjaiból igazuk is van.
Ám isteni szempontból soha nem lesz igazuk, mert az megkívánja a szembenézést, az őszinteséget.
Ha visszanézünk a 20. századra (de akár az ismert történelem kezdetéig is megtehetjük ezt), több mint száz éve hullik ránk a hazugságtömeg. Ha a társadalmi-történelmi eseményekkel kapcsolatban volt is igaz szó néhány történész jóvoltából, cáfolatként azonnal beindult a hazugsággyár. Valamint az igazat megírók, feltárók elleni hadjárat. Habsburg-kor, első világháború, Horthy-korszak, második világháború, a kommunizmus története, Trianon, 1956, a rendszerváltás, mind-mind elferdítve, meghamisítva, elhazudva.
A mindennapjaink szintén.
Gondoljunk csak Európa iszlamizációjára! Elhangzott-e egyetlen igaz szó is a menekülteknek hazudott népesség beözönlésével kapcsolatban? Annak okáról, eredetéről, szándékairól? Nem hangzott el. Az erőszakos betelepítés viszont minket is fenyeget. Hazugságkultúrában élünk tehát, ránk kényszerített hazugságkultúrában. Ahol a csúnyára mondják, hogy szép, az erőszakra, hogy jogos, s az igazra azt, hogy hamis. Na ennek kellene véget vetni.
Ébresztő tehát, nem lehet elkerülni, hogy birtokában legyünk végre a valóságos tudásnak és a bátorságnak!
Adja hozzá mindenki a tapasztalatát, szervezetten, okosan döntsük el, mi a teendő. Az új világrend meghirdetőinek hamis gondolatait pedig cáfoljuk meg, éppen úgy, mint a rágalmakat.
Valószínű, sokan különösnek fogják találni azt, amivel befejezem a fenti elmélkedést. A világhálón kering a történet, azt hiszem, egyszer már elsütöttem, de ismétlés a tudás anyja, érdemes újra előhozakodni vele. Nos, interjút készítettek Dubaj uralkodójával, Rashid al Maktoum sejkkel, aki ezt nyilatkozta országa jövőjéről: „Nagyapám tevével járt, apám tevével járt, én Mercedessel járok, a fiam Land Rovert hajt, az unokám is Land Roverben fog ülni, de a dédunokámnak újra meg kell járatnia a tevét… – Miért? – kérdezi a riporter. – A nehéz idők erős embereket nevelnek, az erős férfiak könnyű időket teremtenek. A könnyű idők gyenge embereket nevelnek, a gyenge emberek nehéz időket teremtenek.”
A nehéz idők itt vannak, el sem akarnak menni. Hol vagytok, erős férfiak?
