„Odabent már szörnyek járnak” – vérfagyasztó, de Nyugaton a gyermekek szexuális bántalmazásáért bő 50 (!) százalékban kiskorúak a felelősök.
Ez a félelmetes tény természetesen egyetlen pillanatra sem kisebbíti a felnőtt elkövetők ocsmány bűnét – ha azonban „csak” a felnőttekre koncentrálunk, a jelek szerint akár az áldozatok feléről is megfeledkezhetünk.
„Szigorítja a gyermekvédelmi intézmények vezetőinek kinevezését a kormány” – érkezik a hír egyfelől; „Megduplázzuk a minden gyerek után járó támogatásokat, így a családi pótlék összegét is” – ígéri a DK másfelől.
Csak úgy záporoznak a tervek s az elképzelések, miként is lehetne javítani a gyermekek védelmén, különös tekintettel a szexuális zaklatások megelőzésére és felderítésére – ami igen pozitív fejlemény, csakhogy fájóan hiányzik az össznépi ötletelésből egy nem egészen elhanyagolható tényező.
Friss adatok Nagy-Britanniából: Angliában és Walesben 2019 és 2022 között
40 százalékkal lett gyakoribb a kiskorúak által kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális zaklatás, illetve nemi erőszak.
Az iskolákon belül bekövetkezett „incidensek” száma 81 százalékkal nőtt; csak 2022-ben több mint 2700 ilyen esetet jelentettek – ehhez az ijesztő tendenciához pedig szakemberek szerint nagyban hozzájárulnak az okostelefonokon elérhető erőszakos pornográf tartalmak, amelyek annyira könnyen hozzáférhetőek, hogy a gyerekek számára gyakorlatilag a normál üzemmódként hatnak.
Mindezek nyomán mostanra arrafelé
a gyermekek szexuális bántalmazásáért 52 százalékban kiskorúak felelősek,
szemben az egy évtizeddel ezelőtti egyharmados aránnyal.
Ami egyetlen századmásodpercre sem kisebbíti vagy relativizálja a felnőtt elkövetők még súlyosabb bűnét – ha azonban „csak” a felnőttekre koncentrálunk, a jelek szerint akár az áldozatok feléről is megfeledkezhetünk.
Egyidejűleg Belgiumban a vetkőztető alkalmazásokról cikkeznek a lapok – az ottani fiatalok közel egytizede készített és akár küldözgetett is már másokról meztelen fotókat a mesterséges intelligencia segítségével; 14 százalékuk kifejezetten azért, hogy megalázzon valakit, a leggyakoribb indok azonban a bosszú, illetve a kortársak elismerésének kivívása. Csak épp az áldozatoknál alakulhatnak ki miatta a legkülönfélébb szindrómák, egészen az öngyilkossági gondolatokig terjedően (ha a belgiumi arányokat vesszük alapul, ez Magyarország esetében évfolyamonként nagyjából tízezer érintettet jelentene) –
miközben egy átlag felnőtt esetleg még hallani se hallott az efféle „deepnuding” jelenségéről.
Kicsit arrébb, Svájcban és Olaszországban friss tanulmányok mutatnak rá újfent: a 12 éves kor alatti okostelefon-használat előnyökkel nem jár, cserébe elősegíti a függővé válást, és a későbbiekben rosszabb iskolai teljesítményt, kevésbé kreatív médiahasználatot, sőt, silányabb digitális készségeket eredményez.
A nyelvi teszteken „egyértelmű teljesítménykülönbség tapasztalható” azok esetében, akik már tízéves koruk előtt okostelefonhoz jutottak.
Ráadásul minél kevésbé képzettek a szülők, annál inkább hajlamosak jó korán a csemete kezébe nyomni a mobilt, a belbudai informatikus apukához képest kevesebb óvintézkedésről gondoskodva szűrőprogramok és egyebek formájában – ergo ez az egész mánia még a társadalmi egyenlőtlenségeket is növelheti.
Pont az eleve hátrányos helyzetű kislányt találhatja meg a legkönnyebben az internetes zaklatás,
és pont a könyvespolc nélküli lakásban nevelkedő lurkó bámulhat a legnagyobb eséllyel (az udvaron offline sertepertélő cserebogarak helyett) online erőszakot.
De a feministák is riadót fújhatnának: a kutatások rendre azt mutatják, hogy az okostelefonra való korai rákattanást a lányok mentális egészsége és intellektuális képességei sínylik meg a legjobban, ami miatt
számos téren bizony még a „nemek közötti szakadék” is szélesedhet.
Katalóniában ősszel társadalmi mozgalom indult annak érdekében, hogy a lehető legtöbb családban kapják a gyerekek 16 éves korukban az első okostelefont; ma már Spanyolország-szerte közel száz helyi szervezetben igyekeznek szülői összefogással elérni, hogy ne legyen csoportnyomást előidéző norma a kicsik okostelefonnal történő ellátása. Kapjanak inkább butatelefont és nyomás ki azzal a grundra – nagyjából ennyiben foglalható össze az innovatív kezdeményezés.
Márpedig gyanús, hogy mivel egész generációkra kiterjedő problémahalmazról van szó,
a korábban ébredő országok idővel akár komoly versenyelőnyre is szert tehetnek:
nem kis fór, ha valamelyik eleve elöregedő társadalomban az a kevéske fiatal munkaerő (illetve potenciális szülő) legalább nem kényszerül tömegesen terápiára az intenzív közösségimédia-használattól kialakult masszív lelki zavarai miatt, ellenben lehetőség szerint talpraesett és kreatív, kész a huzamos összpontosításra és képes a saját agyában, SD kártya nélkül eltárolni bizonyos információkat (tényleg nem akarom kibeszélni a tanítványaimat, de amikor a gimnazista előveszi a mobilt, és berakja emlékeztetőbe, hogy a következő órára hozzon tollat, az azért meghökkentő).
Elismerem: máról holnapra nehezen lehetne rendelkezni arról, hogy családtámogatás és adókedvezmény kizárólag annak a családnak jár, ahol a 16 (jó, legyünk kompromisszumkészek: 14 vagy első körben 12) év alatti gyerekekre jutó okostelefon-előfizetések száma nulla – de néhány évtizede még az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy a kocsmában ne lehessen bagózni, aztán mégis átment a dolog, pedig a tét kisebb volt, mint a felnövekvő nemzedék lelki egészsége és megfelelő mentális fejlődése.
Az nem érv, hogy igenis időben bele kell tanulni ebbe a világba –
melyik mai negyvenes érzi végzetesen elrontottnak az életét amiatt, hogy gyerekkorában se az Instával, se a TikTokkal nem bírta agyonütni estéit?
Traumatizált bárkit is, hogy iskola után hazafelé üresen bámult ki a fejéből a villamoson, ahelyett, hogy a 11 087. szintet tolta volna a Candy Crush Sagában (szigorúan legfeljebb 17 centire tartva szemeitől a képernyőt, különben nem az igazi)? Tanulmányokat legalábbis nemigen találni arról, hogy szélsőséges nehézségeket okozna 16 év felett megtanulni appokat letölteni. Továbbmegyek: volt szerencsém messzemenően tévé nélküli háztartásban felnőni, teljesen kimaradva például az akkoriban az alapműveltség részét képező Dallasból és ezáltal a tízórai szünetekben tartott közösségi epizódelemzésekből.
Dráma – gondolhatná bárki –, jól kibabráltak a szülei a szerencsétlennel.
Mégis a két egykori alsós Dallas-szakértő cimbora jár most, évtizedekkel később pszichológushoz, hogy feldolgozza a gyerekkorában tapasztalt érzelmi elhanyagolást.
Persze az is világos, hogy itt egészen komoly áldozatvállalásra van szükség felnőtt részről, beleértve azt is, hogy amikor családilag vonatozunk, egyik szülő se a hírfolyamot böngéssze gyakorlatilag végponttól végpontig (attól tartván, hogy amennyiben Baracska és Pettend között kibámul az ablakon vagy fárasztó barkochbázásba kezd a lemenőkkel, akkor aztán végleg elveszíti a fonalat az aktuális avgyijivkai helyzetet illetően) – tehát igen, itt
muszáj lenne lemondani bizonyos reflexekről.
Ha azonban kimondjuk, hogy a gyermekvédelem az első, akkor bizony a kényelem legfeljebb a második.
Rémisztőnek hangzik az az influenszeri állítás, hogy „odakint most szörnyek járnak” (jártak egyébként sajnos húsz, negyven és száz éve is), csakhogy ennél még drámaibb, hogy ma már odabent, a gyerekszobában (is) járnak a szörnyek.
Ebből a szempontból akár még kapóra is jöhet a mostani kegyelmi állapot: így, hogy mindenkiben felizzott a gyermekek iránti féltő aggodalom, talán cikibb legyinteni, hogy ugyan már, lárifári, telepítsen a szülő egy szűrőt és tanítsa meg a gyerekét a felelős mobilhasználatra, oszt jónapot. Luxemburg igazán jóléti és értelmiségi ország, tele adatvédelmi gurunak is beillő informatikusokkal és bankárokkal,
ehhez képest a 12–16 év közöttiek közel egyharmada ott is minimum „időnként” belefut pornóba. Mi lehet akkor mifelénk?
Milliókat adakozni egy egykori áldozatnak, az nagyon elismerésre méltó és pozitív fejlemény, első lépésnek nem rossz. Az intézményrendszert átfésülni: egyenesen elengedhetetlen. A gyermekvédelem és a megelőzés kérdését azonban nagy valószínűséggel az veszi igazán komolyan, aki emellett a saját hatáskörében (legyen akár szülő, akár influenszer, akár politikus) kész akár kényelmetlenségek árán is érdemben tenni a gyermekkor szétokostelefonozása ellen.
