Meg kell szoknunk a háborúkat, a migránsáradatot, az ilyen-olyan, lelkünket és vagyonainkat érintő rombolásokat, meg a mindennapos erkölcstelenségeket? Kondor Katalin írása.
Olvashattuk, hogy biztonságpolitikai konferencia zajlott nemrégiben Münchenben. A tény viccnek is rossz, mert aligha merné tagadni bárki, hogy sem Európában, sem pedig a világ egyéb részein, de még a tenger mélyén sincs biztonság. Azok konferenciáztak ráadásul, akiknek jelentős szerepük van abban, hogy az utóbbi néhány évtizedben sok mindenről beszélhetünk, csak éppen biztonságról nem. Talán biztonság az, hogy a Föld valamelyik pontján szünet nélkül vannak, keletkeznek olyan helyszínek, ahol békére még csak esély sincsen, viszont ezen helyek olyanok, amelyek bármely pillanatban képesek akár még tőlük távol eső helyeken is háborúságot szítani?
Nem biztonság. Még akkor sem, ha mindennap tartanak valahol valamilyen biztonságpolitikai konferenciát.
Ennek a legutóbbinak sem érzékeljük semmiféle hozadékát.
Nyilván nem is óhajtják elénk tárni, mi volt az értelme és főképp az eredménye a bajor fővárosban megrendezett találkozónak. Mi csak azt látjuk, hogy az orosz–ukrán háború további erőfeszítéseket kíván azoktól is, akiknek tényleg semmi közük sincs ehhez, mint ahogy nem volt az elmúlt esztendők afganisztáni háborúihoz sem, pedig biztosan tartottak akkoriban is biztonságpolitikai konferenciákat. Az egy-egy ország belterületén, a különböző népcsoportok konfliktusairól, polgárháborúiról pedig ne is szóljunk, azokból is volt és van bőven. Csak éppen megoldás nincs egyikre sem.
Nem tudom, megfigyelték-e, de az utóbbi évek háborús, békétlen közegében egyre inkább elharapódzott az a vélemény, hogy ilyen a világ, meg kell szoknunk.
Tehát nincs felelősségre vonható személy, nincs valódi hibás, nincs elemzés, amely megmutatná, milyen erkölcsi indok van arra, hogy kirobbantsanak egy háborút, s főképp arra, hogy kiterjesszék azokra az országokra, népekre, amelyeknek, akiknek amúgy a konfliktus kirobbanásához semmi közük, csak éppen azt kell látniuk, hogy a háborúba történő bevonás módszereit már jól kitalálták azok, akik a háborúkat eltervezték.
Így lehet gyöngíteni mindenkit, aki nem óhajtja szellemi, fizikai és anyagi erejét arra áldozni, hogy egy olyan konfliktust támogasson lelki és anyagi erejével, amelyhez amúgy az égvilágon semmi köze nincsen.
Ez a fajta anyagi és lelki kiszipolyozás már meg is történt, benne vagyunk mi, magyarok is.
S csak a vak nem látja, hogy Európa rohan lefelé a lejtőn. Alkalmatlan vezetői meg egyre csak azt hajtogatják, hogy meg kell szoknunk az új világot.
Persze akinek nincs egyetlen normális ötlete sem a bajok elkerüléséhez, annak kapóra jön a locsogás: ilyen a világ, meg kell szoknunk. Ennél bölcsebben a biztonságpolitikai konferencia sem tudott és nem is tud eldadogni.
Magyarán: csak azt képes belénk sulykolni, hogy meg kell szoknunk a háborúkat, a migránsáradatot, az ilyen-olyan, lelkünket és vagyonainkat érintő rombolásokat, meg a mindennapos erkölcstelenségeket.
S azt hiszem, ebben az utóbbi mondatban fogalmaztam meg a lényeget. Igen, azt kell látnunk nap mint nap, hogy erkölcsileg süllyed egyre mélyebbre ez a világ. És bizony szinte semmi és senki nincs biztonságban. Kivéve az ilyen-olyan valóságos és szellemi bunkerben élő kiváltságosokat.
Ami pedig a biztonságpolitikai konferenciát illeti, csak annyit tudhattunk meg a végén, hogy az ott ülő európai vezetők kifejezték abbéli nézetüket, hogy szükség van az európai védelem megerősítésére (a „hogyanról” nem értesültünk), és országaik több pénzt fognak erre a célra elkölteni. Szenzációs végeredmény, nem? Magyarán a pénz az úr, a megoldás, a minden!
Ami a biztonságot illeti, térjünk haza. Nálunk most folyik a gyermekvédelmi törvény újraalkotása. Helyes. Elsősorban a gyermekek, a családok védelmében, s biztonságuk érdekében. Ám valószínű, több kíváncsi embernek, mint magamnak is, sokszor eszébe jut, hogy vajon miként kerültünk ebbe a helyzetbe? Évtizedekig nem kellett azon dolgozgatni, miként változtassák, javítsák a gyermekvédelmi törvényt. Nyilván azért, mert nem volt rá szükség. Most, hogy bejött a világdivat, a nemváltoztatók, a gyermek-megrontók, a pedofilok és pornográf felvétel-készítők világa, döbbenten tapasztalhatjuk, hogy mennyit változott a világ.
Tudomásul kellett vennünk, hogy a régi törvények már nem jók. Ennek is üzenetértéke van: olyan jelenségeket kell tapasztalnunk, amely a törvények szigorítását kívánja meg.
Mi romlott el?
Amikor én kisiskolás voltam Debrecenben – az ötvenes évek elején – semmiféle felvilágosítást nem kellett tartani a szülőknek semmiféle aberrációról. Nyilván, mert nem volt ilyen. Egyedül mentünk és jöttünk az iskolába és az iskolából, nagy távolságokon is át, s nekem egyetlen olyan emlékem van, ami ehhez a témához tartozik. Egyszer, délutáni szürkületben zongoraóráról hazafelé tartva egy „mutogatós bácsi” állt a járda menti füves területen, jó néhány méterrel arrébb, és mutogatott. Egy fiatal szovjet katona volt – közel volt hozzánk a laktanya. Szaporítottam a lépteimet, otthon elmondtam, mit láttam, a szüleim valahol jelentették az esetet. Később a városban ilyenfajta dolgokkal nem találkoztunk. Mi változott? Honnan bújtak elő a mai „mutogatósok, pedofilok, aberráltak”?
Nem kellene ezen komolyan elgondolkodnunk? A világban állítólag mindennek van magyarázata.
Pont ennek ne lenne? Hiszen valami ellen csak úgy lehet küzdeni, harcolni, ha megismerjük a lényegét, a természetét, a fortélyait. Gyökerestől!
Nos, szerintem közösen kellene erről beszélgetni. Feltárni a pszichológiai, pszichiátriai titkait a jelenségnek. Mi magyarázza, hogy ez fő téma lett? Mit mondanak erről a szakemberek? Egyáltalán miért, hogyan kaphatott ekkora teret a genderideológia? Mindenesetre e rövid írás címében feltett kérdésre csak egy válasz lehet: nem kell és nem is szabad, mi több tilos is megszoknunk, ha valakivel, valamivel kapcsolatban elszalad a ló. Különben ránk szakad a káosz, amúgy meg amit ma meg kell tennünk, azt tilos holnapra halasztani. Legyen szó háborús biztonságról vagy a gyermekek védelméről.
