A Magyar Hang közölte Szendi Nóra írását, amely tűpontos látleleted ad az erkölcsi felsőbbrendűséget önkényesen kisajátítók farizeus mivoltáról.

Egy levél fogadott a postafiókomban a („kíváncsi, korrekt, kritikus”) Telex portál újságírójától.

Rendszeresen közöltem novellákat a tárcarovatukban, két Telex-tárcakötetben jelent meg szövegem, ott voltam a kötetek dedikálásánál, megbecsült szerzőnek számítottam. A levélben némi hímező-hámozó mentegetőzés után az alábbiak következtek: Ami a szöveget illeti:

nagyon szívesen lehoznánk pár hónap múlva, viszont lenne itt egy dolog (és ha nagyon mélyre ások, tudat alatt talán ez is közrejátszott abban, hogy olyan sokáig húztam-halogattam a választ). Szóval láttuk, hogy jelentek meg szövegeid az előző munkahelyünkön, az Indexen.

Nagyon nehéz ezt normálisan megfogalmazni, tényleg keresem a szavakat, de tavaly november körül megfogalmazódott bennünk, hogy a jövőben szeretnénk elkerülni ezeket a párhuzamosságokat. Nyilván semmi rosszat nem gondolunk azokról az amúgy többségében remek szerzőkről, akik ott is publikálnak (szuverén döntésük, hogy hol jelentetik meg a szövegüket, a lényeg úgyis az, hogy az olvasók szuper szövegekhez jussanak), de pl. ez után a tavaly megjelent elemző anyagunk után [link következik] mi 2024-től mégis szeretnénk húzni valamiféle jelképes határt.

Kicsit aggódva-bizonytalanul írom ezeket a sorokat, és teljesen megértem, ha a szerzői autonómiád megsértésének érzel egy ilyen jelzést – hidd el, semmiféle ilyen szándékunk nincs, igazából a rovat céljait, misszióját szem előtt tartva döntöttük így, tényleg sokat vívódva a kialakult helyzeten. Ha ezek után késő tavasszal lehozhatjuk a mellékelt novellát, annak tényleg nagyon örülünk, megtisztelnél vele minket.

Bámulom a levelet. Előbb-utóbb valami hasonlónak be kellett következnie, ha nem velük, akkor másokkal. Hiszen volt már részem effélében, amikor a WMN magazin („egy olyan hely, ahol senkinek nem kell megfelelned. És minket sem az hajt, hogy megfeleljünk bárkinek”) azzal utasította vissza a bántalmazók perspektívájának megmutatásával foglalkozó szövegemet, hogy

„mivel rengeteget írunk az áldozatok szempontjából erről a témáról, ezért sajnos ezt az írásodat nem tudjuk most használni”.

Ugyanaz az érzékenykedés. A más véleményen levők cenzúrázása morális fensőségnek álcázva. A woke-harsonák szava, amelyekről persze – legalábbis ellenzéki körökben – úgy hírlik, hogy kizárólag a Fidesz-propaganda paranoiát gerjesztő szüleményei, szegény hazánkig mindez nem hallatszik el a boldogabb Nyugatról.

Mit jelent írónak lenni?

Jelképes határok azért nálam is húzódnak. Nem kedvelem, ha valaki kéztördelő, egyenesen bűntudatkeltő – finoman saját álmatlan éjszakáira utaló – jóemberkedéssel próbál manipulálni, ha nem beszél egyenesen és őszintén, ha szabad választásnak álcázott ultimátumokat ad, miközben rám tolja a felelősséget.

Átgondolom, mit fogok válaszolni, egyúttal azt is, végső soron mit jelent írónak lenni. Épp egy művészi mélypontot igyekszem eltussolni magamban azzal, hogy majd elmúlik, hisz ez a hivatásom, lényegében gyerekkorom óta, ám a telexes levél után még sürgetőbben ágaskodik elém a kérdés, hogy érdemes-e még írni egy olyan világban, ahol nem mered publikálni egy regényrészleted, amelyben parodisztikusan ábrázolod egy cigány szereplő beszédét, ahol a szakmádbeliek (akik simán megpályáznak egy NKA-t) versenyt hörögnek, amikor egy NER-közeli cég bevásárolja magát a könyvpiacot uraló multimonstrumba, mintha az egészen mostanáig maga lett volna a szabad és demokratikus kultúra utolsó, mindenféle üzleti szemponttól érintetlen védbástyája, és ahol kollégáidat állítják pellengérre a Facebookon, mert merészeltek elmenni tudósítani az ő írótáborukba, akiktől mi persze egy sort sem olvasunk; és ahol talán az nyújthatna kárpótlást a mind nyomasztóbb légkörért, hogy ezek szerint mégiscsak vagyunk mi – valamiféle tágabban értett közösség.

Visszapörgetek azon időkig, amikor exszadeszes, Európa Kiadón szocializálódott, első generációs értelmiségi szülőkkel, lelkes fővárosi magyar szakos egyetemistaként még csak evidenciaként kezelt feltételezés volt a részemről, hová is tartozom. Kezdő szabadúszó szerkesztő voltam, nem publikáltam szépirodalmat, nem is gondoltam rá, hogy ezzel akár bármennyi pénzt is lehetne keresni (vagy épp azon keseregni, hogy miért nem lehet). Voltak terveim, álmaim, hivatás-, sőt küldetéstudatom, de legfőképpen: az írás és én.

Szédületes mámor, a legféktelenebb kísérletezőkedv, éjszakákon át tartó nyelvi orgiák.

Hogyan lett mindebből publikálási kényszer, kétségbeesett megfelelni vágyás egy szűk és belterjes közegnek, majd annak zajos bizonygatása, hogy nem függök tőlük? Hogyan lett mindebből díjak lobogtatása, majd ürességérzés minden díj hírértékének villámsebes lefutása után és sértettség más díjak el nem nyerése miatt? Hogyan lett mindebből házibarkács marketingtevékenység, erőltetetten jópofáskodó önpromó, szelfik lődözése csak azért, mert a bazsalygó pofácskádra több lájk érkezik, mint egy vizuális ingerek nélkül megosztott regényrészletre – hogyan mehetett el több idő posztok gyártására, mint alkotásra?

Az ember közösségi jószág, ez evolúciós tény. Kétségtelenül csodás volt berobbanni (én legalábbis ekként éltem meg) a velem egykorú írók közösségébe még az első regényemmel. Kocsmázások, táborozások, nagy beszélgetések, részvétel egymás bemutatóin és dedikálásain, kritikaírás egymás könyveiről. Hittem valamiféle közös éthoszban.

Értek aztán sérelmek és csalódások, megtapasztaltam, hogy bizonyos állatok egyenlőbbek a többinél, és bizonyos üvegplafonok, ha nem is látszanak, tudnak fájdalmat okozni, amikor beléjük vered a fejed. Ezalatt harmincas, házas, gyerekvállalásra készülő író lettem, aki már nem iszik, és kinőtt a kocsmázásból. Kijózanodtam. Felhagytam a rengeteg háttérmunkával járó kritikaírással, mert egyetlen lap sem volt hajlandó többet fizetni 15 ezer forintnál. A harmadik könyvemet egy kisebb kiadóhoz vittem a nagy presztízsű Kalligramtól, mert elegem lett a fogyásjelentések hiányából, abból, hogy elsumákolják a szerződéskötést, majd az utolsó pillanatban határozatlan időre elcsúsztatják a könyvem kiadását (sőt hirtelen úgy tesznek, mintha a fél éve náluk levő, szerkesztő által már látott kéziratom létezéséről sem tudnának), és semmiféle segítségre nem számíthatok az önmenedzselésben – a közös karácsonyokon persze érezzem magam megtisztelve mint a pantheon ifjú tagja.

A harmadik könyvem megjelenése előtt határt szabtam a megalázó ingyenmunkáknak is, amikor a trendi (és érzésem szerint anyagi gondokkal sem küszködő) Könyves magazintól egy regényrészlet beküldésére azt felelték, hogy nem szoktak részleteket hozni, mit szólnék helyette egy saját tárcasorozathoz, majd három szövegem naivan lelkes csatolása után közölték, hogy „mivel ezt a sorozatot nem nekünk írod, nem a felkérésünkre, ezért nem tudunk fizetni érte”. Így kezdtem olyan, népszerű portálok felfedezésébe, mint az Index és a Telex: levegőváltozásra vágytam, szélesebb közönség megszólítására és értelmezhető honorokra.

Hamis közösségélmények

Közben valahogy elfogytak körülöttem az irodalmi haverságok. A többiek is harmincas, családalapítás előtt álló, házas vagy kisgyerekes írókká váltak. Elmaradoztam az estekről, amelyek után a közös nevezőnek többnyire a NER kultúrpolitikáján való hápogás, a sikeresebbnek vélt pályatársak savazása és a pénzszűke miatti önsajnálat bizonyult. Egy pályatársam megpróbált közösséget verbuválni a 80-as években született írókból, programokat szervezett, hívott engem is. Néhányszor mentem, aztán a csapat érdeklődés hiányában feloszlott. Együtt táboroztak egyszer (előre fixált program miatt nem tudtam elmenni), hírlik, hogy katartikus volt az irodalmi traumák és sérelmek közös átcincálása.

Hasonló hamis közösségélményt nyújtottak a Telex-dedikálások utáni hálás szerkesztői váll-lapogatások is, bennük a kimondatlan alapvetés: egy csónakban evezünk, mindannyian tudjuk, min szükséges sóhajtva fejet csóválni, s mire kell entellektüel pofával bólogatni. Egy velem egykorú pályatársam mondta egyszer momentumos szórólaposztókat megszégyenítő, csillogó szemű lelkesedéssel (mit tesz isten, épp a 80-as években születettek egyik utolsó kocsmai kínlódásán), hogy ő a vélemények sokszínűségében hisz, aki meg mást gondol, azt ki kéne rekeszteni.

Nem, ez nem altrightosok kiagyalta paródia, ez a csónak ilyen. Ilyen is. Attól tartok, egyre ilyenebb.

Kijózanodtam. Elfáradtam. Alig egy éve fogtuk magunkat a férjemmel, és vidékre költöztünk gazdálkodni, egyelőre piciben. Nem hiányzik a főváros. Pár hónapja elhagytam a közösségi médiát. Az sem hiányzik. Nem hiányoznak az úgynevezett követőim és a szövegeim elolvasása nélkül dobált szívecskék termelte dopamin, nem hiányzik az a dicsőséges hét, amíg a Facebook kegyesen megajándékozott a „Feltörekvő tartalomkészítő” címkével, nyilván buzdításképpen, hogy lassan valami fizetős hirdetést is megfuttathatnék.

Elkezdtünk valódi kapcsolatokat kialakítani a falu lakóival és a helyi tanyaközösség tagjaival. Nincs Facebook-csoportban üzengetés, majd hátradőlés, hogy már része is vagyok a közösségnek. Helyette lemegyek a kisboltba megkérdezni, kitől érdemes szívós, jól tojó tyúkot venni, ki cserél gázpalackot, kinél van jó áron szalma, telefonszámokat gyűjtök, elmegyünk emberekhez ismerkedni.

Az elmúlt évtized hisztériái kiélesítették a fülemet, míg a másik beszél, önkéntelenül fut egy hátsó program, ami annak esélyeit latolgatja, mely politikai erőhöz húz az illető. A kacsáink, ha a belső barométerem nem csalt, kormánypárti szavazóktól származnak (az áron alul mért takarmány mellé ajándék házi kolbászt kaptunk), a tanyaközösség több tagja is Mi Hazánk-szimpatizánsnak tűnik (úgy látom, egyelőre több a közös pont az otthonszülés támogatásától az antikapitalizmusig, mint nem egy városi ismerősömmel, még ha a gazdákkal nem is lehet irodalomelméletről diskurálni), erdélyi szomszédaink pedig állítják, hogy Ceaușescu idejében jobban éltek, és szerintem a világ minden kincséért sem szavaznának az ellenzékre (amúgy bármikor ugranak segíteni, legyen szó gipszkartoncipelésről, rögtönzött kaszálás-továbbképzésről vagy bojler bekötéséről, ráadásul a legváratlanabb pillanatokban látnak el minket komplett ebédekkel).

Remény a visszatalálásra

Nem érdekel, ki milyen portálokat olvas, ki hova szavaz, sőt az sem, hogy mit gondol a cigány transzneműek jogairól. Amikor először kaptam segítséget, kóstolót saját termésből, evidens volt, hogy vissza fogom adni. A tanyaközösség vezetője elmondta, hogy őket nem hatja meg, ki milyen szépen beszél a manapság egyre divatosabb élelmiszer-önellátásról. Ehhez elég benyomni a YouTube-ot.

Ha hajlandó vagy mozdulni, amikor segíteni kell, ha disznóvágás, karámépítés, káposztasavanyítás van, és kiveszed a részed a közös munkából, akkor tagja lehetsz a csapatnak, és téged sem hagynak egyedül.

Tudom, hogy mindez működik, van benne tapasztalatom. Része vagyok egy egészen más, önsegítő terápiás közösségnek is, amely szintén a kölcsönös támogatáson alapul. Eszedbe sem jut fanyalogni, ha ingyenmunkát végzel, mert az nem munka: szolgálat. Őszintén hálás vagy mindazért, amit kaptál, ezért mérlegelés nélkül visszaadod.

Azt hiszem, mindezek hiányoznak mind az irodalmi, mind a tágabban értett humánértelmiségi közegből.

A művészet mára elvesztette közösségformáló erejét, és úgy tűnik, az írásos kultúra is kifutóban van. Magányos bölcsészek próbálnak kétségbeesve termelni, mert nincs idő kiérlelt művek alkotására az albérlet, a család és a bánatsör fizetése mellett. A könyv mint szép tárgy persze más, jól mutat a polcon, de tudjuk: nem az író termeli a GDP-t, hanem a nagy könyvterjesztő cégcsoportok, az ő csilli-villi, plázajellegű üzleteik, ahol annak a könyve nem végzi a raktárban, aki hajlandó fizetni „a cég ajánlata” feliratú polcért.

A neoliberális kapitalizmus érdeke, hogy szétbomlassza a közösségeket, helyettük fogyasztói csoportokhoz irányítsa az egyént. Értékeket, elveket, komplex életszemléletet nem tudsz vásárolni, de vehetsz helyette fílinget, a hiányra gyógyírként költhetsz az álközösségeidhez, a szurkolói csapatodhoz, a többi starbucksos hipszterhez, a greenwashing termékekre költő fotelvegánokhoz tartozás életérzésére.

Égő esőerdős, ukránszimpatizáns, nagymagyarországos, maradjszépenotthonos, vanmásikos profilképkeretre válthatsz, és átélheted, hogy a jó oldalhoz tartozol. A rendszer izolál, karanténbe zár, és elbizonytalanít. Képtelen vagy önállóan mozogni, költs tornaprogramokra, képtelen vagy megadni a gyermekednek, amire szüksége van, költs csilingelő műanyag vackokra, képtelen vagy bármilyen kétkezi munkára, hívj szakértőt, hívj mindenhez szakértőt, ülj vissza a laptopod futószalagjához, és pótcselekvésként csetelj rá néha azokra, akikről azt hiszed, hogy egy platformhoz tartoztok, de évek óta nincs időtök találkozni.

Aggódva-bizonytalanul kérdezem hát magamtól, hogy érdemes-e még írni egy olyan világban, amelyben a Telex levele csupán tünet (egyáltalán, mit számít a Telex, ha az ember elvileg az úgynevezett örökkévalóságnak alkot)? Vagy többet használok a mentális egészségemnek (s ezzel indirekt módon a környezetemnek), ha leülök a baromfiudvarunk mellett, és elnézem a madarak véget nem érő, békés csipegetését, kapirgálását, kotyogását?

Időt adok magamnak a válaszaim megtalálására. Közben a telexes szerkesztőnek is felelek, tömören, tartózkodón, higgadtan.

Természetesen elfogadom és maximálisan tiszteletben tartom a döntésedet; nyilván nagyon sajnálom – írja, mintha rajtam múlt volna az egész, vagy egyáltalán lett volna lehetőségem valódi opciók közül választani. – Ebben az esetben viszont az a legtisztább, ha a Szélcsend közlésétől is eltekintünk (ezt meg végképp nagyon sajnálom).

Nem adom meg neki az „én is sajnálom” feloldozását. Nem is lenne igaz. Magamnak viszont adok valamit, nem is keveset: reményt arra, hogy visszataláljak saját autentikus valómhoz. Ahhoz a fiatal nőhöz, akit az sem érdekel, ha végül talán olyan világ jön, amelyben egyetlen szekértábor sem marad, amely hajlandó befogadni a szövegeit. Aki végre ismét az írásért magáért ír.

Kiemelt kép: szifonline.hu